A hercegnő, a pite és a többiek
Egy sikerműfaj keresztmetszete

Nos, mi lehetett a célja, mi nem a rendezőnek ezzel a tréfával, nem tudhatjuk, a helyzet viszont nagyon ismerős. Ha a sztárokat tizenöt-húsz évvel fiatalabb figurákkal helyettesítjük, a bizonyára előkelő szállodai szoba helyett egy gimnáziumi bentlakás feje tetejére állított szobácskáját képzeljük el, máris tinivígjátékba illő jelenetet kapunk. A műfaj jellemzően az utóbbi két évtized tipikusan hollywoodi terméke, amely azonban más országok filmeseit is vonzani kezdte, hiszen a szórakoztatóipar biztos sikerű (és bevételű) termékének bizonyult. Világszerte fiatalok tömegeit vonzza a mozikba és a DVD-boltokba, illetve csábítja egy-egy film kevésbé legális beszerzésére. Miért szeretik egyesek ezeket a poénosan kínos helyzeteket felsorakoztató filmeket? És miért dühöngenek mások ugyanezen jelenetek miatt?

Tiszta őrült ez a pasas!

Vagy ez a csaj. Vagy mindketten. Sőt, az egész környezetük is. A tinivígjátékokban legalábbis úgy tűnik, az egész világ őrült. És éppen ettől lesznek ezek a filmek olyan sajátosan viccesek. Az igazán jól sikerült tinivígjátékok kihasználják a humor minden klasszikus forrását, még ha ez a humor olykor a groteszkbe vagy az abszurdba hajlik is. Sajnos ugyanazok a tipikus jellemek, ugyanazok a helyzetek, fordulatok mindegyre ismétlődnek, ha nem is feltétlenül ugyanabban a filmben, hát visszaköszönnek a többiekből.

A főszereplő mindig egy licista vagy egyetemista fiú vagy lány. Vagy nagyon szép és nagyon buta, vagy csúnyácska és balfácán, igazi balek: „lúzer”. Általában áll mellette két vagy három azonos nemű jóbarát, akivel együtt botladozzák végig a filmet. Társadalmi helyzetükből fakad, hogy milyen kalandokba keverednek – általában a helyzetkomikum viszi előre a filmet, valamilyen vicces, huncut, olykor pedig kimondottan közönséges cél felé, ami többnyire egy hosszan tartónak ígérkező szerelem megtalálása, az első szexuális élmény megszerzése, és kimondatlanul is beilleszkedés valamiféle új társaságba, életformába.

A környezetükben levő felnőttek – többnyire szülők vagy tanárok – nem sokkal jobbak náluk: kicsinyesek, nevetségesek, ügyetlenek, és haragudni lehet rájuk mindenért, amiért egy félig gyermek, félig felnőtt emberke a felnőttekre orrolhat: nem engednek neki elég szabadságot, védelmük és szeretetük megnyilvánulásai olykor nevetségesek, főleg az iskolatársak jelenlétében, fogalmuk sincs arról, hogy gyermekük micsoda érzelmi változásokon megy keresztül, és kíváncsi mindenre, ami a szexszel kapcsolatos, és egyáltalán a „nagyok” nem tudnak bánni észrevétlenül felcseperedett csemetéjükkel – a klasszikus generációs konfliktus sztereotípiákba és közhelyekbe merevedve.

A nyelvi humor persze tökéletes kiegészítője a jellem- és a helyzetkomikumnak: a felnőttek jellegzetesen „felnőttesen” (nevetségesen komolyan, unalmasan, és közhelyesen), a srácok szlengben, olykor trágáran, a lányok gyakran nagyon bután vagy nagyon értelmesen. Tematikai szempontból a műfaj nem túl változatos, mégis – az újrafelhasznált, picit módosított közhelyek variációja alapján – jól elkülöníthetjük néhány vonulatát. Megjelenésük időrendi sorrendjét nem érdemes firtatni, hiszen nemrég kezdődött történetük párhuzamos, és valószínűleg az is marad – bár remélhetően új poéntípusokkal, új klisékkel fog gazdagodni. A sorrendet két véglet között próbálom mégis felállítani, s az egyes csoportokat néhány példával illusztrálom.

Céljuk közös

Az egyik csoportba sorolhatnánk azokat a komédiákat, amelyekben egy sereg balek – a nagyobbak által fikáztatott elsős gimnazista vagy elsőéves egyetemista – próbál felülemelkedni a helyzetén. A csapatuk mindig csupa ártatlan, gyerekes figurából áll, akik külsőre egyformán groteszkek, de egyéniségeikkel kiegészítik egymást: egyikük jó sportoló, a másikuk könyvmoly, a harmadik ügyes kezű fizikuspalánta stb. Kívül rekednek bulizó, csajozó, harsány iskolatársaik bandáin, megaláztatásokat szenvednek el furcsaságuk miatt, de összefognak, és ésszel győznek: végül mindenki elfogadja őket. Sőt, egy csóknak is el kell csattannia, bár nem a szex a tét: ezek a „hősök” inkább gyerekek még, a lányok csak valami álomszerű, ismeretlen kuriózumok az ő szemükben.

Nem így egy másik tinivígjáték tipikus főszereplőinek a szemében. E filmek cselekményének középpontjában egy jóval kisebb társaság áll: a maroknyi fiatal – mindegy, hogy fiúk vagy lányok – a cselekmény idején fedezi fel a szexualitását. A hormonjaik megbolondultak, jelszavuk a „csajozzunk be!”, illetve a „pasizzunk be!” lehetne. Ez az időnként ünnepélyes fogadalomba torkolló vágy vezeti minden lépésüket – cselekedeteiket csak a csapaton belüli jellemkülönbségek árnyalják. Az Amerikai pite négy hőse közül például az egyik együgyű, a másik fantáziája szexuálisan túlfűtött, a harmadik ábrándos, romantikusabb lélek (ő a „legnormálisabb az egész társaságból), a negyedik pedig élénken érdeklődik a távol-keleti vallási gyakorlatok iránt (bár olykor teljesen félreértelmezi azokat). Céljuk viszont közös: elveszteni a szüzességüket a szalagavató bál estéjén. Felfedezéseik során bizony elég sok kínos helyzetbe kerülnek. (Lásd a „címadó jelenetet”, amikor egyik hősünk azt próbálja kideríteni, hogy egy nő „belülről” valóban olyan-e, mint egy pite…)

Az Amerikai pite volt egyébként az első világsikerű alkotás ebben a műfajkategóriában, és a sikere akkora volt, hogy gyors utánnyomásban elkészült második és harmadik kiadása, sőt legutóbb a negyedik is, amiben már a szereplők kicserélődtek: a harmadik fejezet végén lagzit ültünk a szereplőkkel, úgyhogy a csapat tinédzserkalandjai véget értek, tehát egyikük hasonló felfogású, hasonló indítékú öccsének a nyári büntetőtábora maradt csak hátra.

Az első Amerikai pite sikerét nemcsak három azonos című, de más indexszel ellátott társa követte, hanem például a két „utazás” is – a Cool túra (Road Trip) és a Hajó a vége (Boat Trip) –, amelyben valóban utazássá konkretizálódik az az út, amelyet a Piték szereplői a kamaszkor és a felnőttkor között megtettek, csak talán itt kevesebb az undorító jelenet és a pajzánság. És hogy a tinivígjátékok rendezése és bevétele ne maradjon a hollywoodi stúdiók kiváltsága, megjelent a Német pite, amelynek bonyodalmát egy pizzából és sörből kinőtt, erős afrodiziákumot tartalmazó virág indítja el. A srácok azonban nem urai a helyzetnek s a lehetőségeknek, és az eredmény természetesen: kínos jelenetek sorozata. És „valljuk be” azt is, hogy nem csak a fiúk serdülő fantáziáját piszkálja a kérdés, vajon milyen is az a sokat emlegetett szex: ugyancsak a németek elkészítették a Csajok a csúcsont (Mädchen, Mädchen), ebből is két adagot – a Pitékéhez hasonló színvonallal. A legemlékezetesebb jelent: a szőke főszereplő „élménye” a biciklin…

Elvégre okos és tiszta szívű

A következő vonulatot akár balekfilmeknek is nevezhetnénk. Nem három vagy négy fiatal, hanem egyetlenegy áll a cselekmény középpontjában, de még az ő bugyutasága is sok! Típuspélda: Lúzer (Looser) – a nem túlzottan jóképű, de értelmes Paul a kisvárosból New Yorkba kerül egyetemre, és nagyon nehezen megy neki a beilleszkedés. Kezdetnek mindent felborít, elejt, a szobatársaival sem tud kijönni – és mindenki borsot tör az orra alá. Aztán munkahelyet keres, és megismerkedik egy lánnyal, aki egy sztriptízbárban pincérkedik ahhoz, hogy fenntarthassa magát, és a srác piperkőc tanárával jár. A volt lakótársak újra kiszúrnak vele, és aztán a film végéig szép lassan helyreáll a harmónia – elvégre okos és tiszta szívű fickó. Ugyanígy jár Bubble Boy, a védelméért gumigömbbe zárt, nagyon is szűk korlátai közül kitörni vágyó fiú is.

Ne feledkezzünk meg a hölgyváltozatról sem: a Doktor Szöszi 1–2 (Legally Blonde 1–2) hirtelenszőke hősnője ügyvéd akar lenni, hogy bizonyíthasson egykori barátja előtt. A film a minden jó ízlést sértő giccsbe hajlik: a lány ruhái, cipői, táskái, de még a tollán a bojt is babarózsaszín, és van egy karikatúrányi kiskutyája, amelyet mindenhova magával cipel – természetesen addig, amíg kalandjai közepette be nem nő a feje lágya, s helyre nem billen az ízlése, ruhában és fiúkban egyaránt.

A kezdetben „lúzer” főszereplő tehát egy sereg botladozás közben legyőzi környezete ellenségességét, beilleszkedik egy közösségbe, sőt, a legjobbak közé tornázza fel magát, és még egy romantikus kapcsolat is „leesik neki” – minden szempontból övé a győzelem.

A tinifantázia túlcsordulásai

A harmadik típus a legkönnyebben emészthető a koruk miatt a célközönségen kívül rekedtek számára is. Ha a Pitékben minimális a szirup – inkább az undor tör rá a nézőre, mint hogy a zsebkendőjéhez kapkodjon –, a „lúzerfilmekben” viszont van már valamennyi, ebből a harmadik típusból csak úgy csöpög. Az előző két típus nagyjából valószerű helyzeteket dolgoz fel – gimnazistákat vagy egyetemistákat látunk tanintézményeikben, azok környékén, iskolai táborokban vagy egyetemisták kirándulásain bukdácsolnak. Nos, a harmadik csoport hősei olyan helyzetekbe kerülnek, amilyeneket a meglehetősen élénk tinifantázia csak elővarázsolhat: melyik lány ne ábrándozott volna a szőke hercegről, egy igazi, kékvérű akiben megtalálhatja az Igazit – lásd az Én és a hercegemet (The Prince & Me) –, vagy kiderül róla, hogy egy gazdag úriember elveszett, szegény gyereke, ám amint előkerül, családja és a jólét tárt karokkal fogadja. Jó példa erre a Neveletlen hercegnő (The Princess Diaries) sorozat. Megesik az is, hogy valami varázslat hatására két szereplő „lelke” testet cserél: egy lány egy fiúval (lásd a Tökös csajt – The Hot Chick), vagy lány az édesanyjával (például a Nem férek a bőrödbe – Freaky Friday). A helyzetkomikum a jellemek és a testek különbözőségéből fakad. Valamivel közelebb áll a valósághoz-valószerűhöz, de mindenképpen rémálomszerű az a pechsorozat, amelyet az Apádra ütök (Meet the Parents), illetve folytatása, a Vejedre ütök (Meet the Fockers) felsorakoztat. Az alapkérdés: vajon egy jól indult párkapcsolat túléli-e a szülőknek való bemutatást-bemutatkozást, ami a általában elég stresszes mulatság. A cselekmény igazi tétje itt is beilleszkedni a társadalomba, de most inkább egy szűkebb közösségbeli, esetleg két személy közti kapcsolatbeli harmóniakeresésről van inkább szó. A baklövések persze túlzottak, és olykor annyira idétlenek, mint amilyenekhez foghatót a Pitékben láthattunk. De ugyanide sorolható a tavalyi nyár egyik magyarországi kedvence, az Apám beájulna, hiszen ki nem gondolta el, milyen lenne egy garassal a zsebében, szülői engedély nélkül végigstoppolni Európán?

Beilleszkedés, nem túlzott súllyal megjelenített társadalmi problémák – ezáltal szintén ebbe a csoportba sorolhatjuk az 50 első randit (50 First Dates) a lányról, akinek kóros feledékenysége miatt nehéz udvarolni, és a lírai hangvételű Szüzet szüntesst (The Girl Next Door) is, amelynek hőse barátnője pornófilmes múltját dolgozza fel, de a sort mondhatni a végtelenségig lehetne folytatni. Hadd zárjam mégis a tinivígjátékok egyik műfajparódiájával, a Már megint egy dilis amcsi filmmel (Not Another Teen Movie). Filmként, mozgóképként elég közönséges, ami viszont igazán jó benne: a tinivígjáték kliséiből, a sikerfilmek legemlékezetesebb jeleneteiből építkezik, egy jó paródiához illően természetesen összezsúfolva mindezt. Legviccesebb figurája talán az a srác, aki külsejével, kamerájával és a mögötte röpködő nejlonzacskóval az Amerikai szépséget (American Beauty) idézi.

Miért?

Miért van ekkora sikere a tiniparódiáknak? A titkot a mindenkori néző azonosulási vágyában kell keresnünk: a megcélzott tizennégy-huszonnégy év körüli nézőréteg nagyjából egységes igényeit elégítik ki, és a saját világuk kicsit eltorzított, kicsit átszínezett változatába vonzzák. A megszólítottak a szereplőkben önmagukat látják, azok botladozásai akár a sajátjaik is lehetnének: egy tinédzserfiúnak például mindig is izgalmas kaland belesni a női mosdókba vagy öltözőkbe, gyakran előfordul, hogy egy iskolában a nagyobban fikáztatják a kisebbeket, vagy a lógósabb/trógerebb/merészebb/sikeresebb/népszerűbb diákok kiközösítik a könyvmolyokat – a megoldás a beilleszkedés csak akkor lehetséges, ha ezek megváltoznak (egy versenyen szerzett diadal, erkölcsi győzelem, vagy éppen egy szexuális tapasztalata által). A nézőből tagadhatatlanul felnevet a káröröm, ugyanakkor szinte tudat alatt mentegetőzik is: á, ilyen balek azért nem vagyok. A tizennégy és a huszonnégy év természetesen kényes határ: fiatalabbak is elcsámcsognak a tinisztárok viszontagságai felett, és gyakran előfordul, hogy huszonnégy éves korban már az ember idegesítően idétlennek vagy gusztustalannak találja egyik-másik kalandjukat. A felnőtt szemében már kétségtelenül unalmasak ezek a valószerűtlen esetek, és a közönséges nyelvezet vagy a szleng, nem tudnak már azonosulni, nem foglalkoztatják már ezek a témák. Ennek ellenére nem szabad lenézni a műfajt: a tinikomédia jól körülhatárolt, világszerte „dúló” jelenség. Ha nem is nyújt valódi filmélményt, viccnek – huncut poénok sorozatának – mindenképpen jó.

¹ Forrás: Uno.hu – http://uno.hu/news/story/79483/.