Kiakaszottam a filmet
Beszélgetés Tímár Péter filmrendezővel

Trükkfilmesként kezdted a pályafutásodat. Hogyan keveredtél a játékfilm területére?

Mindenáron a Filmgyár kerítésen belül akartam lenni, akár még takarítónak is elmentem volna. Végül úgy sikerült, hogy csináltam egy 16 mm-es, kézzel rajzolt animációs filmet, amit otthon a konyhaasztalon vettem fel egy kockázós kamerával. Egy amatőr filmszemlén figyelt fel rám Kárpáti György, és betett a filmgyárba a trükkosztályra grafikusnak. Borzasztó boldog voltam, holott nem is tudtam rajzolni. Hál’ Istennek csak a főcímbetűk összerakása volt a feladatom. Ott volt viszont egy trükk-kamera, amelyből csupán egyetlen egy darab volt az országban, iszonyú drága volt a produkciók számára, én meg egész éjjel szabadon használhattam, úgyhogy autodidakta módon kitanultam a csínját-bínját. Később kapcsolatba kerültem a Balázs Béla Stúdióval és Bódy Gáborral: az Amerikai anzix trükkjei után kerültem be igazán a vérkeringésbe, és én is filmezni kezdtem. Ezek nem játékfilmek voltak, hanem elsősorban formanyelvi gyakorlatok a trükk-kamerával. Rögtön ide is költöztem Zuglóba, és azóta is a környéken lakom, mert nagyon fontos számomra a filmgyárhoz való fizikai közelség.

Az amatőrfilmesek útját jártad, később mégis elvégezted a főiskolát.

Alapvetően nem is akartam főiskolára menni, mert meggyőződésem volt, hogy anélkül is lehet filmes karriert csinálni, és nem akartam feleslegesen elvesztegetni öt évet. Végül aztán csak elvégeztem, és nagyon hasznosnak bizonyult. Nem is a szakmai része volt a fontos, hanem a művészeti, esztétika, filozófia képzés, ami azért szükséges volt. Itt kezdtem dramaturgiát tanulni, és itt kezdtem el írni, de ekkor még csak a magam szórakoztatására. Később, amikor csináltam egy kísérleti filmet a női munkáról, hogy téglagyárakban és egyéb elvetemült helyeken nők dolgoznak, beindult az agyam, hogy mi van akkor, ha két kukkoló nézi ezeket az asszonyokat.

Ez lett később az Egészséges erotika, az első nagyjátékfilmed, amelyet írtál, rendeztél és vágtál is.

Odaadtam Bacsó Péternek a forgatókönyvet, és másfél óra múlva szerződést kötött velem filmrendezésre, így lett belőlem rendező. Pedig én eredetileg fényképezni akartam volna ezt a filmet – miközben nagyon rossz operatőr vagyok. Mára már filozófiát gyártottam magamnak ebből: nem az a fontos, hogy te kiválaszd magad, hanem hogy téged kiválasszanak. Figyelni kell arra, hogy környezeted mire tart téged, és akkor kerülsz a helyedre. Engem akkor hirtelen rendezőnek jelölt a sors: jól éreztem magam a forgatáson is mint rendező, és a végeredmény is jól sikerült.

Következő filmed szintén úttörő vállalkozás volt: amikor a Moziklipet készítetted elő, értették egyáltalán, hogy miről beszélsz?

Olyannyira nem, hogy amikor már hosszasan magyaráztam, Bacsó végül azt mondta, ad kétszázezer forintot, csináljak meg egyet, hogy lássa, hogy mégis mi ez. Ez lett az Icát felhúztuk a negyedikre – tudtam, melyiket kell elkészíteni ahhoz, hogy Bacsó ráharapjon. A Moziklip azért volt különösen nehéz munka a számomra, mert nagyrészt én fényképeztem – nem is álltam többé a kamera mögé, holott a film nyert egy operatőri díjat. (nevet) Én csodálkoztam a legjobban. Viszont nem buktam meg vele: ami nagyon fontos szempont egy második film esetében.

Úgyhogy gyorsan még újabb vizekre eveztél: Magyarországon elsőként és eddig egyetlenként thrillert készítettél.

Annak idején a Filmvilágban meg is jelent egy írás, ahol Kovács András Bálint hasonlította össze a Denevért és a Ragyogást. A cikk végén azt mondja, nem kell szégyenkeznem. Márpedig ő csak tudja.

Honnan jött ez a hátborzongató történet: egy anya felajánlja a fiát a szeretőjének.

Szilágyi Jánosnak volt egy betelefonálós élő műsora a rádióban és olyan példa nélküli feltárulkozások voltak benne, hogy még magnóra is vettem néha. Egyszer egy nő telefonált be visszafojtott hangon és gyakorlatilag felvázolta a Denevér alapsztoriját, nekem meg felállt a szőr a hátamon. Később már úgy gondoltam, hogy ez nem az én világom, nem akartam ilyen komolykodó filmet csinálni: nekem a könnyebb műfajok mentek. Két évvel később megírtam, mert nem bírtam elmenni mellette, és nagyon izgatott, hogyan reagálnak majd a nézők erre a sztorira. Ez volt az első normál költségvetésű forgatásom, úgyhogy nagyon szerettem csinálni, de nagyon féltem, hogy kárt teszek a főszereplő Csortos Robiban ezzel a szereppel. Nehéz időszak volt számomra.

Ezért nem is folytattad ezt a vonalat a későbbiekben?

Számomra ez egy szakma, nem válogatok, bármilyen filmet szívesen megrendezek. Az igaz, hogy a magam számára is fontos volt a Denevér, hogy bebizonyítsam, nem csupán a könnyebb stílusban tudok működni. A műfaji közegben nagyon jól éreztem magam, eltekintve a film témájától. De később arra is rájöttem: nem fontos, hogy szeresd a témát. Vágni is azért tanultam meg, mert egyszerűbb és gyorsabb volt saját magam végrehajtani, mint elmagyarázni valakinek. Jelenleg a főiskolán is vágást tanítok és nagyon élvezem.

A filmjeidnek Te írod a forgatókönyvét, rendezed őket, majd vágod is őket. Melyik munkafázist kedveled a legjobban?

Mindeniket nagyon élvezem, és intenzíven élem meg: főleg azért, mert ténylegesen érzem, hogy az egyes részfolyamatoknál fizikailag más része működik agyamnak. Teljesen más állapotban vagyok írás közben, rendezés és vágás közben. De nem analizálom magamat ebből a szempontból sem.

Önmagad kipróbálásának a terméke lett a Hagyjátok Robinsont is?

Az fontos tapasztalatszerzés volt: végtelen fontosnak tartom a bukást, talán még fontosabb is, mint a siker. A személyiséged új tükörbe kerül: utána már nem az vagy, aki voltál. Elő kellene írni mindenki számára legalább egy bukást, ha nem többet. Egy kubai delegáció barterben nyújtott számunkra filmforgatási lehetőséget, mindössze két hét állt a rendelkezésre az írásra és előkészítésre egyaránt. Mindeközben egy nagyon nehéz forgatás lett a vége: a bukásért is meg kell dolgozni.

Szakmaiságról beszéltél az előbb. Alkalmazott műfajokban is kipróbálnád magadat?

A rendszerváltás után létrejöttek a kuratóriumok, és egy nagyon zűrzavaros korszak következett: hat éven át nem csináltam filmet. Úgyhogy reklámfilmeket kezdtem forgatni: és rengeteg pénzt kerestem. A lényeg azonban az volt, hogy egy teljes nagyjátékfilm pszichés kimerültsége tulajdonképpen egyenlő egy alig félperces reklám legyártásával. Nem igaz, hogy a reklámfilmből lehet tanulni, legalábbis én csak belerokkantam, csak ledaráltam magam, és folyamatosan távolodtam a szakmától.

A hatéves szünet két végpontja két óriási sikerfilm: a Csapd le csacsi! és a Csinibaba. Téged azért a sikerek jelentősen kárpótoltak, nem?

Nem volt előre borítékolva ez a siker. Éppen ezért pénz sem volt a forgatásokra. De addigra már annyira megszoktam a rettegésnek ezt a fajta fokát, hogy valószínűleg nem is tudnám másképpen csinálni. A Csapd le csacsi! esetében Sándor Pali keresett meg azzal, hogy készítsünk együtt egy nagyjátékfilmet. A filmfőigazgatóság adott hétmillió forintot, Sándor Pali kipótolta még öttel – ebből kellett összehozni. Könnyű forgatás volt, gyakorlatilag egy helyszínen, hamar elkészült. Furcsamód ismétli magát a történelem: annak idején az Egészséges erotikát sem akarták bemutatni, a Csapd le csacsi! is fél évig dobozban volt, mert nem akadt rá forgalmazó. Végül az Intercom mutatta be és relatíve nagy siker lett. A Csinibabánál Rózsa János producer egy konkrét forgatókönyv tervvel keresett meg, ami nagyon nem tetszett. Ez volt az első olyan alkalom, hogy nem saját alapanyaggal dolgoztam, végül azzal a feltétellel vállaltam el, hogyha átírhatom a magam szájíze szerint. Nem tudtam volna máshogy felvállalni, csak ha magamra szabhatom. A filmbeli kissrác figurája tulajdonképpen én vagyok: ennyi idős voltam a hatvanas években, abba a közegbe helyeztem a történetet, amelyben én felnőttem.

A Csinibaba sikerére a jól eltalált soundtrack jelentősen rásegített.

Nagy vita volt azon, hogy az eredeti zenéket használjuk, vagy átdolgozásokat. Az ellenérv az volt, hogy nem működne a történet a régi slágerek nélkül. Én viszont biztosan tudtam, hogy azokkal a slágerekkel nem tudnék együtt működni a vágószobában. Nem volt persze pénz a zenére sem, akkoriban a Kispál és a borz még underground zenekar volt, egy lemezüket hallottam, és az nagyon tetszett. Adtam Lovasiéknak négy számot, hogy csináljanak vele, amit akarnak: ebből lett a Kicsit szomorkás, aminek végül a demója került be a filmbe. Mindig így születnek a jó dolgok, tét nélkül, csak úgy kiszakadnak belőled. A színészek is teljesen átlényegültek a forgatás alatt, a jelmezekben jártak bulizni. Egészen az első kópiáig, az első tesztközönségig nem tudtam, hogy milyen lesz a közönség reakciója.

Hiszen nem használsz kontrollmonitort, nem látod a felvett a jeleneteket, mindig csak a kész végeredményt.

A filmjeimmel is így vagyok: évek múltán sem tudom visszanézni őket. Kész, lezárt dolgoknak tekintem őket, amelyek már leváltak rólam. Durván fogalmazva: nem érdekel. Éppen ezért mindig nagyon megvisel, amikor egy elkészült filmről faggatnak. Nem tudok róla mit mondani. Egyetlen egy kivétel van: a Vakvagányok. Az egy annyira személyes történet, hogy nem tudtam leválni róla.

A Vakvagányokat és A herceg haladékát nagyon hasonlónak érzem, és most azt mondod, hogy a Vakvagányok nagyon fontos számodra. A herceg haladékával is ez a helyzet, hiszen már tíz éve dolgozol a forgatókönyvön.

Valóban már vagy tíz éve írogatom ezt a könyvet, de mindig volt valami közben, de néha előkaptam a fiókból, finomítgattam, hozzátettem, elvettem. De még most sem éreztem befejezettnek. Eredetileg egy mesefilmem volt, amit hiába próbáltam eladni – egy nagyon drága fantasy volt, olyasmi világgal mint A gyűrűk ura. Már abban is szerepelt ez az archetipikus motívum: az ördöggel kötött szerződés. Egy idő után már csak ez a motívum izgatott benne igazán. Erről kezdtem el írni egy másik történetet. Csak mostanában kezdtem el azon tűnődni, hogy miért gondolkoztam automatikusan nőben. Egy matriarchális kor elején állunk: a nők átfogják venni a dominanciát, különben nem éli túl magát az emberiség. Nagyon nagy szükség van a nők ön- és létértelmezésére. A férfimentalitás teljesen más irányba összpontosul.

Alida, a főszereplőd mentalitása is rossz irányba összpontosul a film elején.

A hangsúly azon van, hogy egy idő után leszámol önmagával, és igen nagy tétje van ennek a leszámolásnak. Az, hogy életben marad, azt jelenti, hogy csak nagyon nagy fordulattal lehet túlélni és változtatni a dolgokon.

A herceg haladékában számos transzcendens elem van.

Elég ambivalens a viszonyom a transzcendenssel. Néha hagyom, hogy hasson rám, néha nem tudom elviselni. A herceg haladéka nem profán film, nem profán nézői magatartást igényel a befogadásban. Ez a film nem lenyűgözni akarja a nézőjét. Sokan vetik a szememre, hogy szegényházi a trükkvilága. Szakrálisra vettük ezt a filmet, szakrálisnak kell lennie a befogadásnak is, különben tehetetlen vagy ezzel a filmmel.

Tehát nem a történet a lényeg A herceg haladékában, hanem a mondanivaló?

A herceg haladéka tulajdonképpen egy morálfilozófiai példabeszéd. Goethe Faustja is egy történetbe ágyazva veti fel a halálhoz való morális viszonyt. Szándékosan leegyszerűsítettem a film gesztusvilágát és a színészi játékot, hogy megmaradjon a stilizáltsága, ne legyenek olyan pillanatai, amelyek profán dolgokat hívnak elő. Nem akartam a nézőt megzavarni a példabeszéd befogadásában. A filmszemle nagyjátékfilmes zsűrijének egyik tagja azt nyilatkozta, hogy nem akar filmben morális kérdéseket látni, egy film hasson, de ne moralizáljon. Én azonban úgy gondolom, hogy a fontos dolgok mindig rejtve vannak: ami azonnal kipattan, az azonnal meg is hal. Van ugyan egy nagy hatás, de az elmúlik, nem rezonál benned tovább.

A herceg haladéka miatt nagyon sok támadás ért. Hogyan lehet ezt feldolgozni egy ennyire személyes történet kapcsán?

Nincs mit feldolgozni. Én már nem ezzel a filmmel foglalkozom. Gyakorlatilag nincs semmi közöm hozzá. Tíz éven keresztül volt. Sajnos a film populáris műfaj, nem olyan mint egy festmény, amit kiakasztok, és azt mondom, tessék, nézzétek. Pedig én szeretném azt gondolni, hogy kiakasztottam ezt a filmet, most már nézzék, foglalkozzanak vele, beszélgessenek róla. Nem lehet utólag belejavítani, ez már idők végezetéig így marad – lezárva.