Hubai Gergely

/ / /

· írta

Egy magyar a világ filmzene-gyártásában

Rózsa Miklós-portré 2.

Tanulmány

Rózsa Miklós 1946-tól már – a thrillerek mellett – a noirok keresett zeneszerzőjévé vált, Mark Hellinger producer kezdeti biztatása után egészen 1950-ig ebben a műfajban dolgozott a legtöbbet. 1948-ban a Paramount-ügy veszélybe sodorta a szabadúszó komponista karrierjét, úgyhogy Rózsa ugyanebben az évben leszerződött az MGM-hez…

Epikus kezdetek az MGM-nél

Rózsa Miklós, forgatási szünetben

Az 1948-as Paramount-ügy következtében megroppant stúdiórendszer miatt megbízhatatlanná vált a filmesek élete, ez pedig különösen igaz volt egy olyan zeneszerzőre, aki állandó szerződés hiányában nem számíthatott állandó megkeresésekre. Rózsa ügynöke tanácsára még ebben az évben hosszútávú szerződést írt alá az MGM-mel, amellyel érdekes módon még sosem dolgozott együtt az egyezség megkötése előtt. Az ekkor már kétszeres Oscar-díjas Rózsa különleges feltételeket szabott szerződésében, melyek a korban példátlanok voltak: garanciát kért egyetemi állása fenntartására, fizetetlen nyári szabadságot követelt, emellett kikötötte, hogy az MGM nem kényszerítheti más komponisták művének átírására és az ő munkájához sem nyúlhat hozzá más zeneszerző. Rózsa emellett maga választhatta ki, milyen megbízásokat vállal el, pontosabban automatikusan felajánlották neki az MGM összes filmjét, melyeket aztán ő maga mondott le és engedett át más zeneszerzőknek. A stúdió ezzel az üzlettel akarta modernizálni a zenei részlegét, amely a nemrég elhunyt Herbert Stothart vezetése alatt igencsak lemaradt a konkurenciától.

Rózsa szerződtetését elsősorban két nagy produkció tette sürgőssé: 1949-ben készült el a Madame Bovary, két évre rá pedig a Quo Vadis. Az előbbi film átmenetet képez Rózsa patopszichológiai és történelmi zenéi között, ráadásul az MGM ebből az aláfestésből kislemezt is kiadott. A dzsungel könyve kiadvánnyal ellentétben ez a bakelit már a filmben használt felvételeket tartalmazta, így a magyar zeneszerző újabb történeti mérföldkövet tudhatott magáénak. A Quo Vadis zenéjéből már nagylemez jelent meg, Rózsa ebben az aláfestésben használta először azt a zenetörténészi kutatást, melyről később epikus zenéi híressé váltak. A kortárs kosztümös filmeket általában egy gregorián/keresztény masszával átitatott aláfestéssel kísérték, Rózsa ezzel szemben római, illetve a jobban dokumentált görög zenei emlékekből dolgozta ki munkáit. Bár az aláfestő rész természetesen nem autentikus és egy teljes szimfonikus zenekart használ, témáiban a régi korok hagyományait követi, ráadásul a diegetikus zene minden esetben korhűen készült el (gyakran antik hangszerek másolataival adták elő őket). A Quo Vadis zenéje nagy kritikai siker volt, az Oscar-díjak tekintetében azonban mellőzték a filmet, hiszen ez volt az egyik első produkció, mely a költségkímélés miatt nagyrészt Olaszországban készült – a „kivándorlást” az Akadémia rideg közönnyel torolta meg.

Rózsa Miklós vezényel

Ahol a forgács hull

Rózsa első két nagy filmje mellett számos, látszólag értelmetlen munkát is elvállalt, az MGM zenei részlege legdrágább szerzeményének maximális leterhelése jegyében mindenféle munkával ellátta őt, amíg nem készültek el az igazán nagy filmek. A komponista így írt körülbelül negyedórányi aláfestést az Ádám bordájához (Adam's Rib, 1949), pár percnyi kiegészítő zenét a stúdió egyik angol produkciójához (Edward fiam / Edward, My Son, 1949), illetve trailer-zenét a Salamon király kincse című kalandfilmhez (melynek amúgy nem is volt aláfestése). A stúdió még akkor sem hagyta békén Rózsát, amikor munkaügyben volt távol a Quo Vadis előfelvételei miatt. Kizárólag úgy engedték el az olaszországi felvételekre, ha ideiglenes angliai szálláshelyén ír egy zenét A Miniver-történet (The Miniver Story, 1950) című filmhez, melyben a már említett Herbert Stothart témáit kellett adaptálnia az 1942-es Mrs. Miniverből. Bár a Korda-évek óta nem kapott ennyi favágómunkát, Rózsa élvezte, hogy a nagy stúdió költségvetéséből Európába utazgathat, ráadásul kedvenc országában, Olaszországban dolgozhat több hétig a Quo Vadis felvételei alatt.

Quo Vadis (1951)

A korai MGM-es évek egészen 1952-ig tartottak, Rózsa ezalatt még számos érdekes alkotáson dogozott a stúdiónak. Magyar szempontból különösen érdekes az 1949-es A vörös Duna (The Red Danube, 1949), az Európa szovjet megszállásáról szóló, propagandaízű filmben a zeneszerzőnek ritka lehetősége nyílt arra, hogy zenéjével kommentálja a „felszabadító” diktatúrát egy nyomasztó kísérettel. 1950-ben készült el a Katasztrófa (Crisis, 1950) zenéje, a korabeli sajtóközlemények szerint a Latin-Amerikában játszódó filmben a világon először kizárólag egyetlen gitáros adta volna elő az aláfestést. Bár ezek a felvételek valóban elkészültek Vicente Gómez előadásában, az MGM az utolsó pillanatban meghátrált a forradalom elől és egy nagyzenekarral támogatta meg a film nyitányát és zárását. A korszak szintén alulértékelt remekműve A könnyű érintés című vígjáték, melyben Rózsa kedvenc vidékének, a napos Itáliának állít emléket. Az erőteljes tarantella-ritmusra épülő életvidám zene egyben egy korszak lezárása is volt, hiszen ebben az évben vezetőcserére került sor az MGM berkein belül. Bár Rózsa még közel egy évtizedig dolgozott a stúdiónak, a fennmaradó évek már nem voltak olyan felhőtlenek, mint az eddigiek.

1952-ben Louis B. Mayert leváltották az MGM éléről, helyét a New Yorkból érkező Dore Schary vette át. Személyével számos keleti partról érkezett ember kapott új állást a stúdiónál, közéjük tartozott Johnny Green is, akit ugyanebben az évben az MGM zenei vezetőjévé neveztek ki. Míg Rózsa megmaradt az elsőszámú komponistának, Green megreformálta a részleget, új hangszerelőket vett fel, levezényelte a zenék nagy részét (ez alól Rózsa munkái kivételt képeznek) és nagyban támogatta a stúdió új musicalprodukcióit. Ez a világ nagyon messze áll a magyar zeneszerzőtől, aki Bronislau Kaper lengyel zeneszerzővel együtt gyakorlatilag teljesen átvette az irányítást a drámai aláfestések megírásában, míg a zenei részleg nagyobb része a musicalek összeállításával bajlódott.

A vörös Duna (The Red Danube, 1949)

A brit kalandfilmek

A vezetőváltás utáni első pár évben nem volt érezhető az azonnali változás, hiszen Schary még hagyta kifutni a Mayer-korszakban beindított produkciókat. Ezek közül kiemelkedik az Ivanhoe, mely Rózsa első Angliában játszódó kosztümös kalandfilmje volt. Mivel a korszak brit zenéjéből viszonylag kevés használható emlék maradt fenn, Rózsa francia trubadúrdalokra és normann zenei emlékékre alapozta az aláfestést. Hasonló forrásból merített A kerekasztal lovagjai című film esetében is; bár az eredeti történet az 5. században játszódott, az MGM filmje a klasszikus lovagkorba helyezte a történetet, így az nagyjából az Ivanhoe korszakát fedte le. A produkció emellett fontos technikatörténeti kísérlet is volt, hiszen ez volt az MGM első szélesvásznú filmje. Mivel karácsonyra a mozikba kellett szállítani, Rózsának alig pár hete maradt a zene megírására, melyet aztán saját maga vezényelt Hollywoodban.

Ivanhoe (1952)

Szintén technikatörténeti érdekességgel szolgált a Marlon Brando főszereplésével készült Julius Caesar, mely William Shakespeare drámájából készült. Rózsa a diegetikus zenén kívül itt nem használ római/görög forrásokat, egyfajta Erzsébet-kori színházi zeneként kezeli aláfestést, ráadásul a Caesar meggyilkolását követő jelenetekben szinte példátlanul hosszú, húszperces csendet iktat a filmbe. Az MGM ebben a filmben akarta kipróbálni az új sztereótechnikákat és bár Rózsa több ponton is eljátszott az osztott hangmezővel, a filmet végül monóban mutatták be az amerikai mozik. A brit kosztümös filmek közé tartozik még A fiatal Bess (Young Bess, 1953) és A király tolvaja (The King's Thief, 1955), melyben Rózsa Erich Wolfgang Korngold történelmi filmzenéit idézi meg. Érintőlegesen ide sorolható még a kicsivel későbbi Diane is, a Franciaországban játszódó tragikus szerelmi történetben Rózsa a 16–17. század zenei emlékeiből gyúrt össze egy emlékezetes kíséretet.

Kaland- és üzenetfilmek

Az ötvenes évek közepétől Rózsa egyre kevesebb kedvére való megbízást kapott, az MGM pedig különféle módszerekkel próbálta maximalizálni a zeneszerző terhelhetőségét. 1954-ben előbb ismét kiegészítő zenét kell írnia egy brit filmhez (Brummell kapitány/Beau Brummell, 1954), azután pedig egy másik angol komponista kíséretét kell lecserélnie egy problémás produkció amerikai premierjéhez (Mélyen a szívemben/Crest of the Wave, 1954). Emellett Rózsának most már az MGM zenei részlegében is komolyan részt kell vállalnia: a komponálás mellett mások zenéit vezényli. Először a Foxtól kölcsönkapott Cyril Mockridge munkáját kellett felvennie a Sok folyón kell átkelni (Many Rivers to Cross, 1955) című western számára, majd a szintén MGM-es Bronislau Kapertől vezényel két aláfestést: Az üvegcipellő (The Glas Slipper, 1955) című Csipkerózsika-adaptációt, illetve a Valaki odafönt (Somebody Up There Likes Me, 1956) című bokszolós drámát. A monoton felkérések között kevés színfolt akadt, az 1956-os év határozott fénypontja A nap szerelmese (Lust for Life, 1956) című van Gogh-életrajz volt, mely Rózsa egyik legkedvesebb munkája lett hosszú karrierje során.

A nap szerelmese (Lust for Life, 1956)

Az MGM-nél két új filmtípus lett igazán megterhelő a magyar komponista számára, ezek közül az első a kortárs egzotikus kalandfilmek voltak. Míg a Királyok völgye (Valley of the Kings, 1954) még szórakoztató volt, addig a Zöld tűz (Green Fire, 1954) esetében Rózsa már a film elővetítése során álomba szenderült. Ebbe a filmbe az MGM vezetése egy dalt is beleerőszakolt, a komponistának csak negatív emlékei maradtak a főtémájára írt bugyuta szövegről, mely a főcím és a stáblista során hangzik el. Rózsa másik kevésbé kedvelt műfaja az úgynevezett „üzenetfilm” volt: ő ezalatt olyan produkciókat értett, amelyek kortárs problémákat feszegettek erőteljes szimbólumokon keresztül. A Bhowani csomópont (Bhowani Junction, 1956) esetében az indiai nemzetiségek konfliktusa, a Valami értékben (Something of Value, 1957) pedig az afrikai gyarmatosítás felbomlása volt a központi téma. Mindkét film esetében Rózsa az adott népek zenei kultúráját dolgozta fel, a népi hangszerekre és kórusra írt kíséretek általában kerülték a nagy szimfonikus hangzást és érdekes kísérletnek számítanak Rózsa filmográfiájában. Ezekhez a próbákhoz képest Rózsának csalódást jelentett A világ, a hús és az ördög (The World, the Flesh and the Devil, 1959) című sci-fi, melyben az énekes Harry Belafonte alakította a Földön élő utolsó (mellesleg színesbőrű) embert. A kihalt New Yorkban játszódó posztapokaliptikus történetből Rózsa zenéjének jelentős részét eltávolították, a kísérteties csend minden hatásossága ellenére nem hatotta meg a zeneszerzőt, aki hamarosan visszatért azokhoz a régi vágású filmeposzokhoz, amelyek annak idején a legtöbb munkát adták neki a stúdiónál.

A nagy eposzok visszatérése

Rózsa Miklós (balra) az Oscar-díjjal

Rózsa MGM-es korszakának végét négy epikus film határozza meg, ezeken közel egy-egy évig dolgozott. Az 1959-es Ben Hurban csúcsosodik az ókori zenei kutatások eredménye, a film 11 Oscar-díjából egyet a zeneszerző kapott. Ugyanebben az évben az MGM felvásárolta Samuel Bronston független Jézus-eposzát, a Királyok királya (King of Kings, 1961) című rivális filmet így csak 1961-ben mutatták be – a stúdió már ehhez a filmhez is Rózsát jelölte ki. A Ben Hur finom konstrukciójához képest a Bronston produkció egy igen súlyos és hosszú mű, Rózsa egyszer egyetlen operájaként írta le a Királyok királya aláfestését. Bronston a siker hatására Rózsát lefoglalta a készülő El Cid számára is, a zeneszerző pedig örömmel csatlakozott a producerhez, hiszen stúdiója ekkor épp a Lázadás a Bountyn-t (Mutiny on the Bounty, 1962) szánta neki. A magyar komponista egy nap után otthagyta a tengeri eposzt, Bronston pedig üzletet kötött a stúdióval és a filmzenealbum jogaiért cserébe elvihette Rózsát. Bár a spanyol film előkészületeit is komoly zenei kutatások előzték meg, az utómunkálatok során a zenét előbb kétszer kellett felvenni egy hangtechnikai probléma miatt, majd az elkészült anyag jelentős részét kivágták a filmből. Rózsa csalódottsága miatt többet nem dolgozott együtt Bronstonnal, ráadásul egy új eposz miatt MGM-es szerződését is elvesztette.

Az El Cid után Rózsa egy olasz producertől kapott ajánlatot a Szodoma és Gomorrára (The Last Days of Sodom and Gomorrah, 1962), Rózsa pedig újabb engedélyt kért az MGM-től, hogy külsős filmen dolgozzon. A stúdió nem csak teljesítette a kérést, hanem közös megegyezéssel végül az egyre terhesebbé váló szerződést is felbontották, Rózsa így szabadon dolgozhatott bárkinek. Sajnos, nemcsak a Szodoma és Gomorra bizonyult csúfos bukásnak, hanem a történelmi eposzoknak is leáldozott. Az ebbe a műfajba beskatulyázott zeneszerző ezután egyetlen ajánlatot kapott korábbi stúdiójától, A fontos személyek (The V. I. P.s, 1963) című drámát egy értékes festményért cserébe vállalta el. Ezután öt éves csönd következett, Rózsa ezt az időt koncertzenéjének szentelte, illetve a hatvanas évektől korábbi sikereit elevenítette fel újra. Különféle kiadóknak összesen közel egy tucat lemezt rögzített legnagyobb filmslágereiből, ezek közül a legértékesebb az a három Polydor lemez, melyeken az ismert történelmi eposzokon kívül a patopszichológiai, a noir és korai brit filmeket is megidézi egy-egy gyűjtői szempontból értékes szvit erejéig.

Ben Hur (Ben-Hur, 1959)

Az utolsó megbízások

Rózsa 1968-ban George Pal producerrel dolgozott Az erő (The Power, 1968) című filmen, a cigányzenére és cimbalomra épülő aláfestés egy elfeledett késői remekmű. A komponista 1981-ig még összesen közel egy tucat filmhez írt zenét, minden egyes felkérés esetében egy-egy korábbi korszakát kellett megidéznie. A Sherlock Holmes magánéletében (The Private Life of Sherlock Homes, 1970) az aláfestés Rózsa 1953-as hegedűversenyén alapszik, a Szindbád arany utazása (The Golden Voyage of Sinbad, 1974) nosztalgikus kalandjai A bagdadi tolvaj világát idézik meg, a Gondviselés (Providence, 1977) és a Tű a szénakazalban (Eye of the Needle, 1981) a patopszichológiai és a noir aláfestések határán egyensúlyoznak, az Utolsó ölelés (Last Embrace, 1979) Hitchcock-interpretációja pedig tökéletes késői műnek bizonyult az Elbűvölve zeneszerzőjének. A múltidézés legbeszédesebb példája mégis az 1981-es Halott férfi nem hord zakót (Dead Man Don't Wear Plaid, 1982), melyben Carl Reiner rendező és Steve Martin az 1940-es évek klasszikus noirjait idézték meg és figurázták ki. A régi filmek bevágásait is tartalmazó produkcióban Rózsának saját korábbi zenéit kellett újraértelmeznie, a Gyilkosok inspirálta főtémától kezdve az új betétdalokig a múltidézés maradéktalanul sikerült. Sajnos, ez a film bizonyult a komponista utolsó megbízásának is, romló egészségi állapota miatt ezt a produkciót már egy fiatal zeneszerző, Lee Holdridge vezényelte fel.

Sherlock Holmes magánélete (The Private Life of Sherlock Holmes, 1970)

Rózsa 1982 szeptemberében agyvérzést kapott, és bár felépülése után bal oldala lebénult, jobb kezével még mindig tudott alkotni. Sorban írta a kisebb koncertműveket, illetve elbeszéléseiből és emlékeiből megszületett a Kettős élet című önéletrajz. Rózsa zenéiből ezalatt számtalan új felvétel született, Elmer Bernstein révén korábban kiadatlan darabok jelentek meg új felvételeken, majd később a Film Score Monthly kiadó gyakorlatilag Rózsa teljes MGM-es munkásságát kiadta a kilencvenes évek végétől. Mikor a zeneszerző 1995-ben meghalt, Hollywoodban koncertekkel és újabb kiadványokkal emlékeztek meg a mesterről, Magyarországon viszont csak rövid búcsúztatásokra futotta a sajtótól. 2007-ben a szerző születésének centenáriuma alkalmából végre hazánkban is sor került egy koncertre, amely a kettős élet filozófiájához híven egyszerre adott ízelítőt Rózsa koncert- és filmzenéjéből. Bár hasonló kaliberű megemlékezésre azóta sem került sor, a háromszoros Oscar-díjas magyar zeneszerző munkássága szerencsére egyre szélesebb körben válik ismertté szülőhazájában is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk