2006. április 6-a, csütörtök. A Budapesti Függetlenfilm Szemle megnyitója. Bakács Tibor Settenkedő mond köszöntőt. Arról beszél, hogy a függetlenfilmes senkit nem szolgál ki, de tulajdonképpen nem önszántából filmez. Kényszer alatt áll: az elbeszélés kényszere hajtja. És alázatos, mert szenvedélyéért akár arra is képes, hogy – állást vállalva a médiában – pénzért csináljon filmet. A közönség nevet. Jubilálunk: idén hetvenöt éves a MAFSZ. Hetvenöt – legfeljebb ennyien vagyunk most a megnyitón: szervezők és függet-lenfilmesek.
Az amatőr szót – a bántó „naiv” konnotáció miatt – sokan kritizálták. Így történt, hogy a változás szele 1989-ben a mozgalmat is elérte: a szervezet új neve Magyar Független Film- és Video Szövetség lett, míg a rövidítésben továbbra is maradt a MAFSZ (Magyar Amatőr Film Szövetség). A névváltoztatásnak akkor világos üzenete volt. Volt kitől függetlennek lenni – politikai értelemben is. Később átmenetileg úgy tűnt, a distinkció értelmét veszítette. Aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a függetlenség gazdasági értelemben pontosan ugyanolyan nehéz, mint egykor politikai téren volt. Mind a kiszolgáltatottság, mind a gondolat-terror visszatért, igaz, a lázadás belső kényszere némileg alábbhagyott. A konzumdiktatúra kényelmesebb, és kevesebb hőst termel, mint a politikai. Az amatőrfilmes, aki a hetvenes években bátran a dialektikusan változó társadalmi valóságra irányította felvevőgépét, ma is keresi a köz érdeklődésére számot tartó kérdéseket, történeteket, csak azok valahogy szégyenlősebbek lettek. A közönséget ma elsősorban az érdekli, amire a televízió, a mozi kondicionálja. Bizonyos napszakokban bizonyos ideig tartó műsorokat szeret nézni bizonyos helyzetekben: ágyban, altató gyanánt; kocsmában, beszélgetés közben; bura alatt bambulva a fodrászüzletben; odahaza, gőzölős vasalóval a kezében. Az amatőrfilmesnek ma ehhez is kell alkalmazkodnia, hiszen – az életét dokumentáló hobbifilmessel ellentétben – ő mindig egy szűkebb-tágabb közönségnek készíti filmjeit.
A közönség jelen esetben a budapesti szemle vetítésén ül. Kevesen vagyunk, de még csak péntek délelőtt van. No meg az amatőrfilmre is igaz az, ami a költészetre: egyre több az alkotó, és egyre kevesebb a befogadó. Elég csak körülnézni reggelente az utcán, a buszon, és feltámad bennünk a gyanú, hogy több közöttünk az önkifejező, mint a műélvező. Nos a függetlenfilm szemle is ezt a mintát követi: a nézőtéren többnyire a szerzők ülnek, akik azért a konkurencia munkáit is meg-megnézik. Jó látni, hogy a sok egyszerzős mű mellett számos műhelymunkát is neveztek. Filmes iskolák hallgatói, workshopok résztvevői és kisebb alkotócsoportok is elhozták megmutatni a munkájukat. Megint bebizonyosodik, hogy a budapesti függetlenfilmesek átlagéletkora jóval alacsonyabb, mint a MAFSZ teljes tagságáé, amelynek oszlopos tagjai közül többen a hatvanas években, a magyar film és amatőrfilm aranykorában ragadtak először kamerát.
Gyanítom, hogy aki nem vett még részt függetlenfilmes rendezvényen, annak nehezére esik maga elé képzelnie a függetlenfilmest. Persze, hiszen sztár-amatőrfilmesek nincsenek. Egyes alkotók ugyan népszerűek a mozgalomban, a baráti körükben vagy a falujukban, de kívül esnek a sztárgyártók érdeklődési körén. Híressé, pláne celebrityvé csak azok válhatnak, akik idővel (gyakran komoly független alkotói múlttal a hátuk mögött) kibújnak az amatőr szerepéből, és profivá lesznek. Cakó Ferenc, Tímár Péter, Gulyás Gyula, Varga Csaba, Szőke András, Koltay Lajos vagy éppen Krzysztof Kieslowski neve is ezért cseng ma ismerősen szélesebb körben.
Magyarországon a szakmai utánpótlás megteremtése sokáig vállalt szerepe volt az amatőrfilm-mozgalomnak, főleg attól kezdve, hogy nyilvánvalóvá vált, a média egyre több szakembert követel, a hivatalos felsőfokú képzés viszont csak nagyon keveseknek szól. Az amatőrfilmezés, a filmklubmozgalom, illetve a MAFSZ által a hetvenes években felkarolt mozgóképgyártó szakemberképzés egy szakma demokratizálódásának állomásai is voltak. Ráadásul a média- és a filmipar nem csak a tehetségek tekintetében építkezett a mozgalomból, hanem formanyelvi, stiláris, tematikus és gyártásmódszertani (low-budget) impulzusokat is kapott és kap tőle mind a mai napig.
Péntek délután. Az első igazán emlékezetes film a szemle versenyprogramjában a Mecsek kincse, amelyet Szirmai Márton, A remete remekének alkotója jegyez. Az áldokumentumfilmben a hajdan jobb időket megélt Pécsi Vidámparkba befektetők érkeznek, ami állás-foglalásra készteti a dolgozókat. Az eredeti, de ódonságában teljesen mesterségesnek tűnő helyszínen Szirmainak sikerül úgy játékba vonnia az eredeti szereplőket, a park többnyire nyugdíjas korú dolgozóit, hogy közben mégis személyes sorsukra irányítja a figyelmet. Arra, hogy odafönt a hegyen úgy másfél évtizede megállt velük (bennük és körülöttük) az idő, így most Don Quijote módjára próbálnak küzdeni az új kor kegyetlenül racionális törvényei ellen. Őszinte szándékuk irigylésre méltó, megjósolható jövőjük kétségbeejtő.
Az amatőrfilmnek mindig is nagy előnye volt, hogy közel tudott menni az emberekhez, hiszen a szerzők a közvetlen környezetükből merítették témáikat. Jó esélyük volt rá, hogy ne csak jelenségeket örökítsenek meg, ahogy mondjuk a televízió magazinműsorai teszik, hanem hogy valami személyeset is megragadjanak. A ma távlatából nézve persze kordokumentumokat készítettek (vagyis dokumentálták a korhoz fűződő viszonyukat), illetve – jó esetben – művészeti alkotásokat hoztak létre. A társadalom (az állam) ezt a hetvenes években több okból is helyeselte. Úgy vélte, hogy a művészetnek a „széles dolgozó tömegekben kell gyökeret eresztenie”, és hogy a film mint kifejezési forma, nemzetközisége révén különösen alkalmas arra, hogy mindenkit bevonjon az alkotómunkába. Ráadásul a dinamikusan fejlődő valóság tükröztetése is kedves volt a szocialista esztétika számára – természetesen csak bizonyos határokon belül. Ezen a határon egyensúlyoz Filip, Kieslowski 1979-es filmjének, az Amatőrnek a hőse, aki 16 mm-es kamerájával folyton megtalálja a rendszer falán a repedéseket. Filip a hetvenes évek tipikus amatőrfilmese. Harmincas évekbeli kollégáira, az amatőrfilm úttörőire csak távolról emlékeztet. Akkoriban orvosok, mérnökök, jómódú polgárok vásároltak maguknak könnyű kézi kamerát, és ők alapították meg 1931-ben a Magyar Amatőr Mozgófényképezők Egyesületét (a későbbi MAFSZ-ot). Az egyesület első nemzetközi keskenyfilmversenyének résztvevőiről 1935-ben így írt az egyik zsűritag, Karinthy Frigyes: „magánemberek ezek, akik apró gépeikkel a hónuk alatt elindultak, hogy kiválogassák a mozgásban hullámzó világból azt, ami egyéni emberi ízlésüket, vérmérsékletüket, szemléle-tüket, művészetösztönüket, kíváncsiságukat gyönyörködtette… [E] műkedvelők és tapogatózók és megmosolygott rajongók közül indul majd el egy napon az első valódi filmköltő, a jövő filmköltészetének Homérosza és Hésziodosza…”
Szombat. Bihari Balázs, Ferenczik Áron és Szilas Szilárd Délben című etűdje Super8-as felvevővel készült, és mint ilyen, ritkaságnak számít a mezőnyben. Egy néni ebédet készít. Friss húst ránt ki bő zsírban, rácsos linzert süt, megterít. Sok közeli. Aztán vár. Vár, mígnem mocorogni kezd a kredencen a mobiltelefon. Sms érkezett – a család helyett. Az étel kihűl. Egyszerű ötlet precízen kivitelezve. Sok az ilyen egy ötletre felépített film az idei mezőnyben. De akadnak komoly, sokszereplős fikciók is. Ilyen Sereglei András Drága barátaim című 77 perces játékfilmje (a 37. Magyar Filmszemle információs programjában szerepelt), amely sok formai buktatója ellenére végig élvezhető marad, elsősorban a jól megszerkesztett forgatókönyv és az Ördögi Kör Színházi Csoport társulatának jóvoltából. Ez a film is fehér holló amúgy, méghozzá a teljes magyar filmtermés viszonylatában, mert arra tesz kísérletet, hogy egy tökéletesen hétköznapi történetet mondjon el néhány barátról, szerelmeikről, mindenféle lehengerlő fikciós keret nélkül. A budapesti szemle programja tehát nagyon változatos a műfajok, illetve a szakmai felkészültség, a technikai lehetőségek tekintetében is (a beküldött DVD-ken egyre-másra jelennek meg az extrák, pl. trailerek). Másfelől kevesen használják ki, hogy alkotói szabadságukat itt valóban senki és semmi nem korlátozza, vagyis: meglepően sok a konvencionális elbeszélői, formanyelvi megoldás.
Persze az amatőrfilm nemcsak önkifejezési forma, hanem közösségteremtő erő is. Gyakran már a filmkészítés is társas időtöltés, befogadó nélkül viszont egyszerűen nem létezik a film. A MAFSZ szemléi szándékuk szerint olyan alkalmak, amelyek lehetőséget teremtenek másutt nem látható filmek vetítésére, megtekintésére, illetve találkozási pontok egy kiterjedt és sokszínű baráti társaság számára. Képesek kimozdítani az embert az otthonából, megszokott hétköznapjaiból, monologikus gondolkodásából. Ez pedig valódi izgalmat jelenthet a napvédő faktorok, közvéleménykutatások és szigorú licenszek kiszámítható és tervezhető világában. De a MAFSZ ezen felül az 1934-ben alapított Pergő Képek gazdája is, amely kisebb-nagyobb szünetekkel átvészelte az azóta eltelt időszakot, és 1999 óta kibővülve, független negyedévi filmmagazinként próbálja megtalálni olvasóit. Megjelenése az állandósuló anyagi nehézségek miatt egyre rendszertelenebb.
Vasárnap délután. Tegnap éjszakába nyúlt a konzultáció, amely a mindenkori független szemlék talán legfontosabb része. Nem feltétlenül a zsűri hozzászólásai miatt, hanem mert szerencsés esetben ezek a beszélgetések tényleg konstruktívak, és a visszacsatolás eltűnőfélben lévő formáját jelentik. A mai díjkiosztó már csak a ráadás. A Tabán Moziba meghirdetett eseményre megint főként alkotók, illetve hozzátartozók jöttek el. A díjak átadása után megtekinthetik a díjazott filmeket.
Öt évvel ezelőtt a Pergő Képek ünnepi számának bevezetőjében ezt írta Czabán György: „Nehéz lenne definiálni, mi az a MAFSZ. Mozgalom, szellemiség, mindazon képek elég nagy halmaza, ami ebben a közegben exponálódott. Történetek, barátságok, sörök, indulatok, de az tudható, hogy jelenleg országos egyesületként működik. Civil önszerveződés, mint ami mindig is volt. Van folyóirata, kissé romos archívuma, vannak fesztiváljai és számos tagja: fiatalok, idősek, férfiak, nők, vidékiek, fővárosiak. Vannak problémák, megoldatlanságok, ellentmondások, szóval: élő organizmus. 70 éve.” Mindez ma is érvényes, azzal az apró eltéréssel, hogy a MAFSZ immár 75 éves.
A Budapesti Függetlenfilm Szemle első három díját a Mecsek kincse, a Drága barátaim és a Délben című alkotás nyerte, ebben a sorrendben. További információk a szemléről és a szervezetről: www.mafsz.hu
