Mikor plakátba csomagoljuk

„Ideális” sztereotípiák a plakáton

„Gondolkoztál-e már ma?” Persze, hogy ez a csúnya felirat agresszíven arcba mászik, de még mindig sokkal korrektebb, mint az, amelyik agyba-főbe leszőkézi a nők jelentős hányadát. Vagy amelyik leniggerezi-lecsókázza a csóró melóst. Nem muszáj túlságosan kimondani, hogy te szőke/néger vagy! Elegendő vizuálisan megmutogatni, és erre a kártyára rájátszani. Márpedig az ilyen jellegű kártyajárások gyakoriak a filmiparban.

Különösebben nem is vádolható a reklámágazat, hogy a filmeket (elég sokszor) sztereotípiagyanús vizuális vagy verbális szlogennel üti agyon, és hogy nyers mondanivalóval önti nyakon. Mert ha a fogyasztói globál-társadalom jelentős része például arra áhítozik, hogy a filmplakáton dúskeblű szőkék feszítsenek, miért is tekintendő sztereotípiának a szőkeség meg a természetellenes domborulat?

De kezdjük az elejénél. Például Piroskával. Ő miért Piroska? Vagyishogy a név stimmel, de a szerkó már kevésbé. Miért nem léphet fel – Piroska létére – Adidas csukában és rikító lila sportszerkóban? Miért kell az eltévedés, az erdőben elboldogtalankodás-elveszés motívumát pirosba mintázni? Kiváló jelenet a Grimm-filmben, amikor a kiscsajt beszippantja az erdő, csak az az unalomig ismert ruha ne volna rajta. S még csak nem is Piroska igazából! (Ezzel szemben a fazon érdekes továbbgondolásával próbálkozik a Hard Candy: a kiscsaj áll az óriási medvecsapda közepén – természetesen pirosban.) Sztereotípia-e vajon, hogy ezt a figurát csakis így szabad ábrázolni és elképzelni, vagy csak egyszerűen kollektív fantáziátlanság van a dologban? S ha már a Grimm testvéreknél tartunk, vizuális szinten még akad néhány csúnya tréfa. Wilhelm Grimm (Matt Damon) erős, tettre kész, határozott. Testvére, Jacob Grimm (Heath Ledger) pipogya, gyenge fráter, tipikus könyvmoly. Az ilyen könyvmoly státushoz mi illik? Hát a szemüveg, mi más?!

Bögyöket elő!

Aztán ott van Monica Bellucci, a királynő. Nemde, hogy a filmipar a következetlenségek bolondokháza? Szőkéket nyomatnak ott, ahol nem feltétlenül kellene, egy ilyen germán „őstörténetben” pedig a gyönyörűséges, az utolérhetetlen, a csodaszép, az überhiper tükörkirálynő... egy forróvérű latin kebelcsoda. Kellőképpen mélyre hatol a ruhabevágás ahhoz, hogy markánsan előtérbe kerüljön, aminek ott a helye az előtérben. Továbbá az is különös, hogy a két főszereplő csupán a plakátsarokban kap helyet, Bellucci pedig, aki végső soron nem több mint egy gyatra epizódszereplőcske, kitölti a vizuális tér 30–40 százalékát. Belluccit a filmesek mintha nem a színészi teljesítménye miatt, hanem kiváló méretei miatt használnák előszeretettel (lásd: Malena, Irréversible, Tears of the Sun stb., mérsékelten a Kleopátra akcióban, és értelemszerűen egy kivétel van: a Gibson-féle Passió).

Felmerül a kérdés, hogy a Grimm-filmben miért ez a mutatós, a germán környezetben életidegen hollywoodi szépségideál domborított? Miért nem egy tenyeres-talpas német bögyöcske alakította a királynőt? Persze, ezen a ponton rákérdezhetünk arra is, hogy mi lett volna inkább sztereotípiagyanús: Bellucci, a nyugati fogyasztói ízlések-elvárások szerinti cicababa (üvegbura-effektus) vagy a sztoriba illő, ám nyers, csiszolatlan, durva germán szépség? Ezen a ponton közel állunk ahhoz, hogy etikai szekcióból átcsússzunk esztétizálóba. Mert ha Bellucci sztereotipikus dudái helyett nem lehetett feldobni valami friss és ismeretlen husikát, akkor erre még ráadás is van: az olasz „színésznő” bájai enyhén a giccs felé viszik el az opust.

Mások a mácsók?

Hogy ne csak a nőket piszkáljuk, lássuk csak a modernnek mondott férfiideál is. Itt már sok-sok árnyalat létezik a plakátvalóság szintjén. A legparasztabb: az indiai. Megelégedettség a köbön: csöpög a zsírtól, húsos és idegesítően sima. Mármint az arc. Ez a modell – amint maga az indiai film is – minden vonatkozásában más, mint az ún. civilizált világ filmes férfiideálja, az a bizonyos „a többi”. Ez utóbbi kategóriába még a távol-keletiek is megpróbálnak beilleszkedni (lásd 2046). A nyolcvanas-kilencvenes években a nyugati világban taroltak a marcona, szemöldököt összevonó pasasok. A legmarkánsabb arc Harrison Ford – az összes Indiana Jonesban, az Air Force One-ban, a K-19-ben stb., de már a korai Csillagok háborújában is, úgy, kellőképpen fiatalon. Utána következik egy igazán nagy marcona: Jean Reno. Mindegy, hogy pofonokat osztogat (Tais-toi!) vagy profit játszik (Léon), hideg, kimért, nem mosolyog. Ja, és kezében ott a pisztoly.

Ez a másik morcos-marcona keményfiú kezéből sem esik ki: Robert de Nirót nehéz volna pisztoly nélkül elképzelni egy plakáton. Van ilyen (sőt), mi mégis hajlamosak vagyunk elsőre úgy gondolni rá, mint a nagy lövöldözőre. Találomra néhány fegyveres plakátja: 15 Minutes, Ronin, Heat. A fegyverek-katonák világába visz el a Men of Honor is – ebben ráadásul a néger háttérbe szorulása kiváló képi megoldás, a plakát pontosan azt fejezi ki, ami a filmben és (sok helyen még ma is) az amerikai valóságban megszokott. Ahogy tehát Monica Bellucci – és helyszűke miatt a többi felsorolhatatlan kebelmaca, a hirtelenszőke Kim Basingertől Sharon Stone-ig – megtestesít egy bizonyos kötelező női sztereotípiát a filmes világ szépségfarmján, úgy válik vadmácsó sztereotípiává a Niro–Ford–Reno vonal.

A tyúk esete a tojással

Ennek a morcos, titokzatoskodó, fontoskodó és keménykedő férfiúnak prototípusai, előzményei is vannak: Roger Moore, Alain Delon stb., annyi különbséggel, hogy „az ő idejükben” a keménykedés valahogy elegánsan jelentkezett, és körbelengte őket valamiféle laza elegancia aurája. Persze, nem akárki lehet a királynő titkos ügynöke. Valahol itt lehet a kicsi kutya elásva, merthogy képzeljük csak el Nirót 007-esként. Ezek szerint van egy sztereotípiánk arról is, hogy milyen a zéró-zéró-hetes, és nem lehet másféle? Vagy azt hisszük, hogy kizárólag ilyen lehet, merthogy kollektív tudatunkat alaposan beetették a sztereotípiájával? Erre az „elméletre” rácáfol a tény, hogy időben maga a Bond figura is sokat változott, az őt megtestesítő színészek arcban, játékban, sőt még akcentusban is külön világokat jelentenek.

De a szőkékkel szemben se legyünk igazságtalanok! Ne feledkezzünk meg tehát arról, hogy ők is előráncigálhatnak egy őseredeti verziót a raktárból: Marily Monroe-t. Különös, hogy pont az ő életrajzi filmjének (Marilyn's Man) a plakátja az egyik legvisszafogottabb ebben a kategóriában: jóformán semmi kivetnivaló nincs benne. A nő szőke ugyan, de rendesen fel van öltöztetve, nem látszik és nem lóg ki semmije, meleg, kötött pulcsi van rajta, és az arcáról sem sugárzik közmondásos (legendás?), néhol vulgáris, máshol butácska szexualitása.

Téved az, aki legyintene, és hajlik az engedékenységre: á, mácsó férfiak és vonzó dívák... ez azért mégiscsak bocsánatos bűn, ennyit megengedhetünk a filmiparnak. Merthogy a beetetés nem áll meg a szexualitásnál, hanem vég nélküli sor következik, alaposan nem is lehet mindent számba venni. A plakátok a legváltozatosabb témákkal fogják meg – anélkül hogy tudna róla – a globálnézőt, és mire észbe kapnánk, már odabent ülünk a moziban, és várjuk, hogy az odakint látott-bekapott csalit valami ízletes igazolja a sötétben. Az eredeti elvárás szerint. Ehelyett csak a durva rántás rémülete ragad belénk, a rossz szájíz, hogy a nagy halász ismét bekapatta velünk. Sokszor nyilván nem is tudatosul kellőképpen, hogy a plakátok jelentős része valamiféle sztereotípiával játszik rá az elvárási horizontunkra, ízlés- vagy egyéb ficamainkra, igénytelenségünkre és bólogató-jánoska-valóságunkra.

Röhögés és bőgés között: bálványimádat

Vigyorogni akarunk? Közben nem gondolunk arra, hogy a vigyor sértheti valakinek az emberi-állati jogait. Például Garfield miért kövér disznó, mikor ő mégiscsak macska? És miért olyan mácsó, mintha a Man in Black egyik főszereplője lenne – leszámítva persze a fekete öltönyt. A napszemüveg ellenben passzol, mondhatnánk: állati. Pisztolyozik és vagánykodik a maga során Tom Cruise is (Collateral – na meg ott van a kihagyhatatlan missziózás és a többi és a többi), ámbár neki az istenért nem áll jól az ilyesmi. Valahogy a borostás fazon nem illik ehhez a selyemfiúhoz – mégis megnézzük, mit produkál, mert úgy érezzük: meg kell néznünk. És ha már selyemfiúk, akkor ne feledkezzünk meg a másik nagy, felkapott arcról, Leo di Caprióról. Bambulunk az egyik legutóbbi filmjének a plakátja, az Aviator előtt: határozottság, elszántság, keménység. És akkor még nem beszéltünk a nyáltól csöpögő és stílusosan könnyáztatott Titanicról.

A romantikus, megríkató filmek sorában külön kategóriát képez a háború és szerelem párosítása (Head in the Clouds, Very Long Engagement stb.). Ez a vizuális csapda kitűnően működik, ezért akármikor alkalmazható, soha nem fogunk ráunni. Kell egy néni meg egy bácsi – legalább, de az sem baj, ha csak a néni látszik, mert a bácsit odaképzeljük –, aztán legyen jó nagy fegyverdörgés, valószerűtlenül tiszta kép, és máris megvan a fél kasszasiker. A valószerűtlen tisztaság azt is jelenti, hogy a nagy hősök kivétel nélkül úgy néznek ki, mintha most szedték volna elő őket a naftalinos dobozból. Egyetlen maszat, mocsok vagy folt sem lehet rajtuk, hiába hogy háborúznak, hadakoznak, verejtékeznek, gyilkolnak és óhatatlanul elkoszolódnak. Nézzük csak meg ilyen szempontból az Arthur király, a Nagy Sándor vagy éppenséggel a Gladiátor plakátjait.

A félhülyére beetetett, az eleve Pavlov kutyája-reflexekkel a nagy plakátok elé járuló egyennézőnek fel sem tűnik, hogy valami nincs rendben. Merthogy az állandósított, sztereotípiákkal való bombázás közben a potenciális filmfogyasztó már nem is annyira látványmajszoló (-követelő?), hanem inkább bálványimádó. Milyen volna, ha előregyártott-fröccsentett bálványainkat más pózban, kevésbé ünnepélyes és kevésbé fenséges körülmények közepette látnánk viszont, mint ahogy elképzeljük őket magunknak? Vagy helyesbítve: ahogy elképzelték nekünk. Végső soron bármit el lehet adni, csak a csomagolás számít – ezt az amerikai „modellt” lassan az egész világ megtanulta. Itt immár nemcsak a filmiparról van szó.

A világ újrateremtése és a kussolás

Történelem kell a népnek és Artúr király? Akkor hozzuk előtérbe a hölgyet: Guinevere legalább annyira különös ebben a kiemelt helyzetben, mint egyes Grimm-plakátverziókon a királynő domborítása. Történelem kell a népnek és romantika? Na meg hozzákeverve a távol-keleti titokzatos világ? Akkor: Az utolsó szamuráj és romantika, romantika, romantika a köbön. Szamurájkard, póz, pompás cuccok, sehol egy folt… giccsparádé. És ez még mindig könnyebben lenyelhető, mint a nagy Che szerecsenmosdatása (Motorcycle Diary). Kedves, jópofa fiú, semmi sem sugallja azt, hogy bizony gyerekeket és asszonyokat is irtogatott későbbi karrierje során ez a figura. Casanova kell a nézőnek, és nem Fellini? Seperjük félre az egykori, sejtelmes-művészi plakátot, az elmerülő, letűnő világképet, és remixeljük, gondoljuk újra a témát. A friss Casanova verzió a teljes sztereotípia-kelléktárat felvonultatja: mácsó fickó, lazán magához ölel egy csóré női testet, sejtelmesen mosolyog, és egy álarcot tart a kezében. A ruha itt is pompás, az istenért nem lehetne rajta egy pecsét vagy szakadás, kardvívásra emlékeztető jel.

S ha már újragondolás és újracsinálás: óriási divatja van a remixelésnek. Senki és semmi nem ússza meg. A túllihegés körei centrifugális erőtérben tágulnak. Például Shakespeare? A nagy alakításoktól, a fekete-fehér Hamlet-filmektől, a Caesaroktól és az istenszerű szoboralakoktól hosszú út vezet a modern adaptációkig. Legutóbb A velencei kalmár borzolhatta volna a kedélyeket. Első ránézésre vajon feltűnik-e, hogy a plakáton Al Pacino a zsidó minden elképzelhető kultúrtörténeti sztereotípiáját megtestesíti? Karvalyorr, ápolatlan szakáll, ravasz tekintet, üveges szem, méregdrága ruha stb. És mindez csupán egy vizuális leképeződés, az üzenet kimerevítése. Különösebben senki sem hördült fel, hanem a lomha embercsordák engedelmesen beterelődtek a világmoziba, és bambultak-kérődztek egyet a filmre.

Zsicinger: mostan színes tintákról álmodom

Még a Macskajaj-típusú szórakoztató alkotások sem teljesen mentesek a vizuális beetetés gyanújától. Igaz, hogy a főplakáton a disznó és a Trabant szerepel, azonban van olyan plakát is, amelyről a vén cigány vigyorog le ránk: aranyfogak, óriási, retró napszemüveg, és máris kialakul a sztereotípia, hogy ilyen a cigány. Sőt, ilyen a cigány maffia. Sőt: ha cigány, akkor kizárólag maffia lehet. Odaát, Amerikában valami hasonló történik négervonalon. Nézzük csak meg a 50 Centes plakátot elölről és hátulról (Get Rich or Die Tryin'). Pisztoly, félrecsapott baseball sapka, tetkó tetkóra nyomva. S ha nem gazember a nigró, akkor biztos nyomoronc. Vagy valami hasonló, de semmiképp sem jófiú.

Persze, a lecsúszott néger sztereotípiájával szemben ott van a pozitív diszkrimináció kötelező iskolapéldája: Coach Carter (a filmet nem érdemes megnézni, minden lehetséges klisét felvonultat). És miért ne lenne ebben a „kategóriában” is szépfiú (Hitch), na meg aztán akad olyan is, hogy színtiszta néger a stáb. Vagy elrugaszkodunk a valóságtól, és a néger akár robotosdit is játszhat (I Robot). Miért is csak a kemény germán legyen terminátor? Nem beszélve a vámpírirtásról (Blade), és végső soron – miért ne? – a néger tragikus figurává is átvedelhet, hősies Schindler-pózba merevítve látjuk viszont a Hotel Ruandában. A hatásvadászat ennél hatásvadászabb módon el sem képzelhető: elvégre ha a leggyengébb láncszemre, a legütöttebb, legszerencsétlenebb embertípusra bízzuk az emberiség „ügyét”, attól mindenki kifekszik, megindul és bőg, mint a záporeső.

A kézmotívum ugyanolyan fontos a ruandás film plakátján, mint a Schindler listája esetében. Ez utóbbi plakát (na meg a film!) több szinten is rájátszik hihetetlenül sokrétegű sztereotípia-igényünkre. Az erős férfikéz fentről megfogja a gyenge kis lánykezet. És mint abban a bizonyos szívfacsaró nagyjelenetben, amikor a szürke tömegben mindössze egyetlen egy kislány visel színes (piros) ruhát – amit később a krematórium mellett, a szürke ruhahegy tetején látunk viszont –, a plakáton is csak a kislány kezén látszik a piros ruhácska. Na, erre tessék nem könnyezni, és nem bevenni a ravaszul tálalt maszlagot.

A színekkel kiválóan lehet a plakátokon játszadozni, már-már az a szemlélődő érzése, hogy vannak kimondottan sztereotípia-gyanús – vagy legalábbis azzá torzított, árnyalatok nélküli, ezeknek még a lehetőségét is kizáró erős színek. Például a piros – amint láttuk. S miért ne? Hiszen tudjuk (tudjuk, igaz?) – ha már sztereotípiák, akkor „tudnunk kell”, hogy ez az élet, a kitartás színe, jelképe és szimbóluma. Vagy csináljunk a kékből sztereotípiát! Azt még megértjük valahogy, hogy az anyaság, az anyalét (anyatigris?) komplexusát már-már patologikus „csúcsokra” fel lehet, és fel kell pörgetni a Flightplanben, de ki a fene érti azt, hogy miért muszáj Jodie Foster amúgy is valószerűtlenül kék szemeit betegesen kékre torzítani?!

A tuningolás és a klónozás ipara

S ha netán a legkisebb félsz is előjönne a filmbizsnyicárokban, hogy talán-talán nem elég hatékony a reklám- és a beetetési kampány, azonnal tuningolnak, ráraknak néhány lapáttal. Sorozatokat gyártanak, nem elégednek meg az eleve sztereotípiáktól hemzsegő főplakáttal, hanem számtalan verziót ötölnek ki. Ezek egy része (Mr. & Mrs. Smith, Harry Potter, Be Cool, Charlie and the Chocolate Factory – és újabban a magyar „filmipar” is beállt a táncba, lásd: Argo) tényleg plakátsorozat, s mint ilyen, a fősodor alapsémáira erősít rá, übereli a már amúgy is erős előképzeteket: kiemelve egy-egy figurát, bélyegként nyomva rá a nevet az arcra, hogy ő ilyen, és csakis ilyen lehet. Amikor tehát beülünk a moziba, már pontosan tudnunk kell, hogy miről van szó.

A plakátklónok burjánzásának másik oka az, hogy bizonyos kulturális környezetben az idegennek számító kulturális sablon nem igazán érthető. Erre kiváló példa a Moartea domnului Lăzărescu romániai és francia plakátja. Az elsőn a teljes nyomorfelhozatal látszik, a hordágyon fekvő, kezdő halottjelölttől az utolsó asszisztensig, doktorok, érintettek és kevésbé érintettek: mindenki ott van. És furcsamód mindenki vigyorog, mintha nem is drámáról, hanem holmi frenetikus vígjátékról lenne szó. Beetetés ez is a javából, mert ki a fene akar rágódni a tragédián? A szélesvásznú vigyor sztereotípiájára viszont vevő a nép. A román. A francia verzió ellenben sematikus, a jelenség, vagyis a romániai-lét abszurditását kiemelő grafika. Ezek szerint ők már értik – így is? Bizonyos sztereotípiákat kultúránként újra kell „hangolni”, vizuális szinten át kell gyúrni, egyébként nem fognak hatni.

Az általános, minden elképzelhető kulturális környezetben egyértelmű ikonokat nem kell variálni. Az Anifest budapesti plakátján négy pálcikaemberke ül a moziban. Kalapos, magasabb papa kiütve (kiikszelve), csak gyerekek maradhatnak (kipipálva). Az viszont már meggondolkoztató, hogy miért kellett a King Kongnak amerikai, tehát világplakátot készíteni, és emellett kitalálni orosz verziót is. Ez utóbbin nem csak a monstrum látható, a vizuális teret 99 százalékban kitöltő valóságában, hanem bolhaszarként, amolyan mellékes tényezőként ott toporog a szöszi is. Kíméletesebb és teljesebb az orosz verzió azáltal, hogy a szépség is látszik (valamennyire), nem csak a szörnyeteg? Vagy attól tartottak a beetető nagymesterek, hogy orosz kultúrkörben ez a páros(ítás) ismeretlen?

Végül és természetesen: vannak olyan prüdériánus társadalmak, ahol „már” a 20. század végére, a 21. század elejére elvergődtünk nagy nehezen... legalább a viktoriánus korra emlékeztető, tabuktól való beteges irtózásig. Romániában a 9 Songs, az American Beauty, a Cycles of Porn vagy a Batalla en el Cielo eleve nem lehetett túl meredek. Ide, a világ ilyen helyeire valók az eleufemizált maszatolások. Mert a beetetésről közben nem szabad lemondani, ez alapszabály. Mindössze a játékszabályokon kell itt-ott módosítani. A néző mindenképp hülye – vagy annak tekintendő.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.