Idén április 8. és 16. között zajlott a budapesti Titanic Nemzetközi Filmfesztivál 18. kiadása. Felnőtté válásának folyamata – amint azt a sajtóból megtudhattuk – bonyolult procedúrának mutatkozott, olyannyira, hogy egy hivatalos programfüzettel sem volt képes megajándékozni a fővárosban szétszórt nézőközönségét.
Tavalyról idénre tetemesen csökkent a fesztivál anyagi támogatásainak mennyisége, következésképpen a javarészt kezdő nagyjátékfilmeseket ünneplő kultúrcsemege veszített az általa tervezett ízvilág és látvány tálalásából. Időközben elveszítette fődíját is (értsd: nincs). És ha már könnyedséggel kultúrcsemegének becéztem, akkor mondhatnám, száraz és rágós volt. A száraz és rágós dolgok viszont csak általában nem ízlenek az embernek, van aki kimondottan ilyesmikre feni filmre éhező fogát. A tisztelt olvasókhoz címzett jelentésem ehhez méltóan és ennek holdudvarában fog beszámolni a 9 nap alatt látottakról.
Személyes érdeklődéssel követtem végig a fesztivál versenyszekcióját, amely javarészt tapasztalt rendezőket kért fel küzdelemre1 a főváros négy mozgóképes arénájában. Emellett olyan egyformán izgalmas blokkokkal rukkolt elő a szervezők csapata, mint az Extrém Ázsia, a Zene Mindenkinek vagy a Filmdokk mezőnye. A napok elteltével viszont beigazolódott a fesztiválokra jellemző közhely, miszerint a versenyszekciót érdemesebb hidegvérrel és egyfajta érdektelen hozzáállással kísérni végig.
A versenyben felsorakozott filmek közül talán csak egyetlen egy emelkedett ki, a cseh Zuzana Liová által pontossággal megmunkált családi dráma (Dom / A ház, 2011), amely nem csak tartalmilag engedte, hogy filmje emberközeli tematikát szólaltasson meg, hanem helyszíneinek dramaturgiai felhasználása szinte tökéletes összjátékban épített erős rendszert a film mondandója köré. A házban megismert magatehetetlen apa és fiatal, életre vágyó lányának viszonya, még ha enyhén szólva csöpögősre sikeredett is, úgy érzem igazi erővel húzta magához nézőközönségének 97 percre kölcsönvett figyelmét. Értelemszerűen el is nyerte a fesztivál diákzsűrije által felajánlott díjat. Ehhez viszonyítva eltörpülő munkának számít a nagy hype-pal startoló egyszemélyes, arthouse belpolitikájú és a szokásos afgán versus nyugat külpolitikájú Ölésre ítélve (Essential Killing, 2010) című film. A jelenetek kavalkádja figyelemre méltó sikerrel teszi érdektelenné a Vincent Gallo által alakított menekülő afgán rab tévelygését egy meg nem nevezett, ellenséges európai miliőben. Jerzy Skolimowski legendás nevéhez mérve ez egy túlzott líraisággal feldíszített alig középszerű történet.
Az Iránból érkező Esős évszakok (Fasle Baranhaye Mousemi, 2010) című tinédzserdráma, habár törekedett a tizenéves lélek mélyére ásni, igazából felszínen maradt és talán a rendező saját próbálkozásának elhibázása miatt hagyta főszereplőjét másfél percen keresztül sírni egy nagyközeliben. Megsemmisített egy amúgy egészen filmes szituációkból épülő történetet, amelyben esős évszakait megélő Sina a sors által állandóan korbácsolt helyzetét próbálja feldolgozni egy tizenéveshez illő felnőtt pragmatikával. Majid Barzegar filmje gyerekesnek tűnt és a címnél többel nem is szolgált, így alkotója jó eséllyel indul saját munkájának fölülmúlásában egy következő alkalommal.
Kobajasi Maszahiro a Haru utazásával (Haru tono tabi, 2010) térdre kényszerítette az egyszerű kalandfilmre vágyó nézőket. A japán rendező által felszínesen kezelt helyzetek olyan álőszinteséggel és hamis plasztikával vannak bemutatva, amelyek miatt röhelyessé vált a semmirekellő nagyapa kilátástalan sorsa. Továbbá, a road-movie-ként tálalt drámai történet előreláthatósága vérző sebként sajgott a nézőtér kollektív tudatában, amely fájdalmaira koncentrálva már képtelen volt észrevenni a film kimagasló képi világát.
A Curling (r. Denis Côté, 2010) volt talán az egyetlen film a fesztiválon, amelynek a programfüzetben hibásan megírt összefoglalója a legjobban eltért a vetítésen látottakkal. Míg az előző, egymás közt versengő produkciókat látszólag egy konkrét szinopszis fogja össze, ezt sem a címből tudatott sportág, sem a szándékosan eltitkolt gyilkossági események sora nem engedte magyarázni. A menthetetlenül elfásult Jean-François kényszerrel vergődi át saját életét, míg lányát okvetlenül ki akarja zárni az őt megfélemlítő külvilágból. Rímelve a főszereplő magyarázatlanul nihilista életvitelére, a film is remélhetőleg csak a már-már elfelejtett Pesti Est fesztiválos különszáma valamelyik oldalának bal alsó sarkán éli tovább önálló, papírra hányatott életét.
Egy életrajznak is kellőképpen megadatott egy hely a mezőnyben (Carlos, r. Olivier Assayas), amely a Carlosként (Sakál) ismert terrorista emberszerűségét rajzolta vászonra. Becsléseim szerint a film nagyon jó helyezést ért volna el, ha éppenséggel nem egy háromrészes tévéfilmsorozatból vágják össze. A közel három órásra szabdalt produktum (a sorozat teljes hossza 330 perc) csak egy megvágott anyag szemlére ajánlott változataként képes megélni. A jelenetről jelenetre, helyszínről helyszínre történő ugrándozás nagyon fárasztóvá tette a vetítésre szánt figyelem fenntartását – aki ebben kételkedik, nézze meg az eredeti verziót is, a maga teljes hosszában.
A fentiekből talán érezhető, hogy a rossz versenyfilmek begyűjtésében a Titanic Filmfesztivál kimondottan jól teljesített, ezek között gyenge kivételt jelent a fesztivál fődíjasa. A svéd gyártású Vadembert (Odjuret, r. Martin Jern, Emil Larsson, 2011) merészségének és hatásvadászatának összjátéka emelte ki a többi próbálkozás közül. A pesszimista hangvétellel mikrorealizmusra törekvő díjnyertes inkább csak egy trenódia a svéd kisváros mocskáért, ami képtelen fölülmúlni erőszakosan ismétlődő refrénjét, miszerint a világ egy igencsak szerencsétlen hely.
A diadalra indíttatott filmeket mellőzve, az emlékezetes impulzusokra éhes filmnéző inkább olyan blokkok vetítéseit frekventálta, mint az Extrém Ázsia vagy a Zene Mindenkinek. Kivétel nélkül, mindegyik dél-koreai film erős nyomokat hagyott maga után, akár a Vérző penge (Goo-reu-meul beo-eo-nan dal-cheo-reom, r. Joon-Ik Lee, 2010) Zatoichi-legendafeldolgozását, akár a Tehetetlen düh (Joogigo Sipeun, r. Owen Cho, Sang-hwa Kim, 2010) humorba ültetett brutalitását vesszük szemügyre, pedig mintha egymás ellenpontozására születtek volna. A Vérző penge legendás wuxiákra emlékeztető kaland, amely a vak kardmester és fattyúként száműzetett társának bosszúját meséli. Precízen kidolgozott harcjelenetei és vicces karakterei egy abszolút sikerű fősodorra termett munkát jeleznek. A Tehetetlen düh viszont egy elsőfilmes rendező talán még említésre méltóbb szüleménye, amely gegekre és gyönyörűen átadott színjátszási humorra alapozó véresen komoly bosszútörténet. A Hideghal (Tsumetai nettaigyo, r. Sono Shion, 2010) már csak az ezeket megkoronázó, sajátosan japán thrillerként él emléketezemben, amely a halkereskedést, a vérengzést és a fekete humort felfrissítő és üdítő formában merte egységgé kovácsolni.
A melodikus tartalommal kecsegtető fesztiválfilmek között is bőven akadt néznivaló. A világhírű zongorakülöncöt dokumentáló A zseni – Glen Gould belső élete (Genius Within: The Inner Life of Glenn Gould, r. Michèle Hozer, Peter Raymont, 2009) merő hűséggel törekedett alanyát nem isteníteni, hanem gondolkodó emberként ábrázolni. Közönségsikerét számos archív anyagával és interjúival nyerte el, amelyek egy pillanatig sem engedtek bennünket a feszesre vágott nyersanyagban tévelyegni. A szekció változatosságát a Feistről és Mark Sandmanről készült kvázi-portréfilm (Nézd mit tud a fény / Look at What the Light Did Now, r. Anthony Seck; Fájdalomcsillapító – Mark Sandman és a Morphine története / Cure for Pain: The Mark Sandman Story, r. Robert Bralver, David Ferino, 2011) biztosította, míg középszerűségét az Ian Duryt túlságosan felemelő Sex & Drugs & Rock & Rollal (r. Mat Whitecross, 2009) emlékeztette. Utólagos áttekintésben valószínűleg még mindig ez volt a fesztivál leglátványosabb és legizgalmasabb szekciója.
Oliver Sherman drámája mindenképp emlékezetes maradt. Ryan Redford három szereplős története (Oliver Sherman, 2010) kompakt és tartalomban gazdag, ugyanis színészei végre elhitették velem, hogy igenis, ők ebben a helyzetben élnek. A családi harmóniát tönkretevő veteránt jásztó Garret Dillahunt szívhez szóló alakítása legalább annyira erős volt, mint Ludivine Sagnier performansza a Mezítlábban (Pieds nus sur les limaces, r. Fabienne Berthaud). Mindkettőjük egy kívülállóként megvetett szereplőt alakít, ugyanolyan erőnléttel, ugyanolyan látványosan, mégis egymás teljes ellenpontozásában. Míg Oliver Sherman csendesen bomlik pszihikailag, Lily harsonázva bont rendet a meghitt családi életben. Elszánt fesztiváljáróknak ezeket a színjátékokat kár lett volna kihagyni...
...és kár lett volna elmenni a Simon Werner eltűnésére (Simon Werner a disparu..., r. Fabrice Gobert). De ha már ott voltunk, konstatáltuk, hogy a tini-thriller hipszteres és nem túl komoly bemutatása egyértelműen csak távolból hajol meg a hasonló témát feldolgozó Gus van Sant ópusznak (Elefánt). A több idősíkot és szereplőt körbejáró játékfilm rendezője és forgatókönyvírója Simon Werner eltűnését egy sületlen megoldással koronázta meg, bizakodva, hogy majd a Sonic Youth-tal nyakonöntött jelenetsorok takarni fogják a sztoriban fellelhető fekete lyukakat. A rendező a közönségtalálkozón többször is eszembe juttatta, hogy filmje amúgy egészen jó, és hogy én miért is nem szeretek közönségtalálkozókra járni.
Apropó, Francia Zátonyok! A Poupoupidou Gérald Hustache-Mathieu harmadik nagyjátékfilmje. Néhány vicces jelenetet leszámítva, ez a film jó kifogás arra, hogy valaki történetet varrjon egy már jól kitalált történetre. Biztos siker. Hogyan? Kölcsönveszi Marilyn Monroe életrajzát és elhiteti velünk, hogy napjainkban valahol egy doppelganger a világhírű sztár életét másolja. És hogy csavar is legyen, a hasonmás állítólagos öngyilkosságának okát próbálja visszakövetni. Nyugodt lélekkel kimondhatom: a lusta filmesek álomtörténetét ezennel valaki vászonra fektette. A következő filmterveknél gondolkodni is kellene!
Szerencsémre, alig fél perce hangoztatott kiáltásomat Janus Metz Pedersen meghallotta és Armadillo című filmjével eszembe juttatta, hogy gyönyörű műfaj a dokumentumfilm, ha valaki kreatívan tud mozogni benne. Pedersen dokfilmje egy percig nem hagyta szemem letévedni a vászonról, mert amit ő mutatott, az a valóság volt. A dán békefenntartók hat hónapig tartó afganisztáni küldetése egy izgalommentes, standard procedúrát jelent. Mindaddig, míg éles tűzharcba nem kerülnek egy négy fős tálib osztaggal. Mélyre süllyesztve magát a háború és az ezt övező modoros tudósítások felszíne alá, Pedersen egy őszinte és gyönyörűen játékfilmesre vágott történetet mesél el. Őszinteségét a dán sajtó már rég vissza is igazolta, megvetve a film botrányos jellegét és ebből fakadó igazságtalanságát.
Viszonylag friss emlékeim kevert érzelmekkel engednek visszagondolni az elmúlt 9 napban közelről megismert filmekre. A fesztivál nyitó- és záróestje gondolom a közismert pénzügyi helyzetek vázolásában merült ki. Nem tudhatom, nem voltam ott. Mi igazából amúgy is filmet nézni járunk filmfesztiválokra, nem? Nehéz kérdés, pedig a válasz ott található a rendezvény nevében is. Máskülönben gálaest-fesztiválnak neveznék az emberek. 9 erre szánt nap több pozitív filmélménnyel kellett volna megajándékozzon és bánom, hogy megint a „jövőre több jó filmet!” üzenettel kell búcsúzni az Olvasótól.
1 Kivétel: Zuzana Liová és Majid Barzegar – mindketten első filmjükkel versenyeztek.
