Andrei Şerban, a világhírű színházrendező nemrég megjelent életrajzának bemutatóján nyilatkozta azt, hogy érzése szerint Romániában színházi téren kevésbé eredetiek a rendezők, mint a film területén, és a román film háza táján új hullámot vél felfedezni.1 Ahogyan ez a magyar film esetében is, ha van román filmes újhullám, az a rendszerváltás után megjelenő fiatal filmes generációnak köszönhető. A román film sikerességét mi sem jelzi jobban, mint a közelmúltban Cannes-ban, Berlinben és más neves nemzetközi fesztiválokon elnyert díjak. E fiatal filmes generációból Corneliu Porumboiu, Cătălin Mitulescu, Nae Caranfil rendezők és a fiatal operatőrök Marius Panduru, Oleg Mutu, Mihai Mălaimare Jr. mind egy filmfőiskolában kezdték el pályafutásukat: az UNATC-n.
Egyszerűen úgy mondják ATF, rövidítve UNATC-nek írjak, és az oktatási minisztériumban Universitatea Natională de Artă Teatrală si Cinematografică „I.L. Caragiale” néven van bejegyezve, mint az egyedüli állami intézmény Romániában, ahol színművészetet és filmművészetet egyaránt oktatnak. A UNATC számos nemzetközi sikernek örvendhet: Moszkvában 2003-ban, Karlovy Varyban és Münchenben 2001-ben a legjobb filmfőiskola címet kapta, és olyan világhírű filmes személyiségek látogatták meg és találkoztak a diákjaival mint Francis Ford Coppola, Szabó István és Roman Polanski.
Az egyetem elődjének a Filharmonikus Iskolát tekinthetjük, ahol 1834-ben színészképzés kezdődik el. Az önálló Filmművészeti Intézetet 1950-ben alapítják, amely 1954-ben egyesülve a Színházművészeti Intézettel létrehozza a mai egyetem jogelődjét. Ez tette lehetővé, hogy Romániában egyetemi szintű filmes képzés alakulhasson ki, és nagyban elősegíti a filmesek és a színészek, díszlettervezők, koreográfusok és bábszínészek együttműködését.
Az iskola honlapja igen jó karban van, sokkal jobb állapotban, mint az iskola épülete vagy udvara. (Nahát, de az kit érdekel!) A www.unatc.ro címen gyakorlatilag mindent megtudhatunk, ami a tanrendet, a felvételit, és az iskola szervezeti felépítését illeti. A honlapon működik egy fórum is, ahol külön fejezet foglalkozik az intézménybe pályázók kérdéseivel.
A filmkaron film- és televíziós rendező, operatőr, multimédia és audiovizuális kommunikáció szakokon folyik az oktatás. A képzés négy éves, de várhatóan a bolognai rendszerhez való csatlakozással egy vagy két éves mesteri fokozattal bővül. Az intézmény inkább egy jófajta gyakorlóiskolához hasonlítható, mint egyetemhez, mert a diákok nem sok időt töltenek a tantermekben és legtöbb esetben a vizsga teljesítése az elkészített gyakorlatok, filmecskék bemutatásából áll. A gyakorlati munkához elméleti alapképzés is társul, amelynek színvonala a tantárgytól függően nagyon változó.
Nem sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy mindenki ismerősnek tűnjön a folyosókon. Családias a hangulat, a csoportok létszáma tíz fő körül mozog, mivel minden csoportban kilenc államilag finanszírozott és öt költségtérítéses helyet tartanak fent. A magyar diákok az ország magyar lakosságának arányához képest igencsak alulreprezentáltak; számításaim szerint a filmkaron összesen négyen vagyunk, ebből hárman elsőévesek.
Úgy tűnik, a multimédia szakos hallgatók dolgoznak a legtöbbet. Vágnak, hangot rögzítenek, kevernek, éjszakánként animációkat készítenek, és még a filmek plakátjait is ők szerkesztik. Mivel annyi film készül, ahány rendező, és mivel a rendező szakon többen tanulnak, mint a többi szakokon, így egy vágóra és operatőrre két film is juthat egy félévben. Lehet dolgozni! Az audiovizuális kommunikáció szakosok lennének hivatottak jobbnál jobb forgatókönyvekkel ellátni a filmkart, de sajnos kevés könyvük valósul meg, mert a rendezők általában ragaszkodnak a saját történeteikhez. Ők általában felvételvezetőként segédkeznek a forgatásokon.
Az első félévben egy kis stúdióteremben készülnek a filmek miniDV-re, de a második félévtől már komolyra fordul a móka; 16 mm-es fekete-fehér filmre készülnek a kisjátékfilmek a jó kis viharvert Arriflex és Bolex Paillard kamerákkal, amelyeket aztán a ma már unikumnak számító 16 mm-es mechanikus vágóasztalon vágnak és ragasztanak. Az igazi filmélmény!
A másodévtől kezdődően már 35 mm-es filmre forognak az átlagosan 10 perces játékfilmek és a hallgatók is fellélegezhetnek egy kicsit, mert már nem működik olyan erőszakosan a „cenzúra” mint az első évben. Másod- és harmadéven az operatőröknek joguk van egy fekete-fehér és egy színes önálló filmre, úgynevezett képi gyakorlatra, amelybe bevonhatják a rendezőket. Nemzetközi összehasonlításban a főiskola jól el van látva filmnyersanyaggal, ami az idős tanárok konzervativizmusának köszönhető, de sajnos nem lehet tudni, meddig fog még az intézmény erre áldozni.
A filmeket az iskola saját 16 és 35 mm-es laboratóriumában hívja elő, csak a színes filmeket viszik a Kodakhoz. A főiskolának van még fotóműterme, egy kétszázötven négyzetméteres stúdiója, fotólaborja, hangstúdiója, két vetítőterme, fényképezőgépei, autói és még ki tudja mennyi más minden, amiről a diákok nem is tudnak. Van továbbá egy zsúfolt kollégiuma is, és kedvezményes bérletet biztosít két moziba, továbbá ingyenes, de „kalandos” bejutást a bukaresti filmfesztiválokra és színházakba. Az iskola egyik legfontosabb részlege mégis a büfé és a szemközti Papillon étterem, ahol jó „ciorba”-kat lehet enni, és ahol olyan aktualitásokról lehet értesülni, amelyek nélkülözhetetlenek az iskolában való eligazodáshoz, mert sajnos fel-felbukkan a szervezetlenség, és a határidők is igen képlékenyek lehetnek.
Az egyetem gyűjtőhelye azoknak, akik filmekkel szeretnének foglalkozni, a táptalaj, ahol kiforrnak az alkotó csapatok, és az az intézmény, amely biztosítja a technikai és anyagi hátteret, hogy az ez első filmes kalandok megszülethessenek. Az alkotói szabadságért azonban nap mint nap kemény harcokat kell vívni a tanárokkal – ez is a felkészülés része!
1 Köllő Katalin, Egy „mesterember” életrajza, http://www.kontextus.hu/hirvero/riport_2006_0615.html
