Fred Zinnemann 1952-ben bemutatott hátországi háborús melodrámájá(nak egészé)t illetően rosszul „hangsúlyoz” a közismert plakát, amelyen Deborah Kerr és Burt Lancaster szenvedélyes csókban forrnak össze egy napsütötte, hullámmosta tengerparton. Távolról sem a film legemlékezetesebb, avagy dramaturgiailag, netán képileg csúcspontot képező jelenetéről van szó.
A magas fokozatú katonatiszt és a mellőzött tisztfeleség legeleső találkozásában kódolva van a fenti izzás, s annál sürgetőbb, minél kevésbé lehetséges, hisz kettejük románca házasságtörést, s feljebbvalóval szembeni árulást jelent. A kistotálban az egyetlen újszerű, s így valóban emlékezetes elem a szinte meztelen férfitest (ha nem szőjük hozzá a Pietà-pózra való rájátszást), s az sem önmagában, hanem a film készítésének s bemutatásának kontextusában: az 1950-es évek elejéről, a hollywoodi stúdiórendszer háború s televízió tépázta időszakáról van szó. Még élénkek az erkölcsileg s politikailag motivált cenzúra-gyakorlatok emlékei, s már komoly erőfeszítések történnek a végletes jelentések s élmények megfogalmazása, reprezentálása, s következésképp eltávolítása (hogy ne használjuk a „feldolgozása” szót) érdekében. Az árnak kiszolgáltatott meztelen test mintha ezen próbálkozások shortcutja lenne.
A filmet leginkább fojtott, fülledt légkörűként jellemezhetnénk. Igaz ez az állítás a helyszínre (Hawaii, illetve Honolulu közelsége, a trópusi mise-en-scène minden kellékével egyetemben), a cselekmény időpontjára (a 2. világháború kitörését jelentő, az 1941. december 7-iki Pearl Harbour elleni légitámadást megelőző periódusról van szó), valamint a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód mindkét cselekményszálát illetően (a publikus szférában a katonaság látens és virulens aggressziójának rajzát kapjuk, a magánszférában pedig két-három, tiltott vagy lehetetlen jellege miatt eleve elmúlásra ítélt románc bonyodalmait jellemezhetjük a fülledt jelzővel). S ha mindehhez még hozzászcenírozzuk a film készítésének éveit, a korai 1950-es éveket, további (mégha olyannyira sztereotipikus) támpontokat kapunk a „fojtottság, fülledtség” jelentésköréhez: a háborús éveknek régen vége, terebélyesedik a fogyasztói társadalom ideológiája és gyakorlata, a hidegháború is izmosodik, a stúdióalapú filmkészítés tőkeigénye lassan kielégíthetetlenné válik, közben pedig ama nyekergő kis képernyő, a televízió, szűk, ám kényelmes otthonaikba szegezi az újra vágyó nézők millióit.
Mint a klasszikus korszak háborús filmjeinek jelentős része, a From Here to Eternity is hátországi (melo)dráma, ahol a harc minden energiatöltete és pusztítása kis léptékben, szinte makett-szinten valósulhat, valósul meg – így téve emberközelibbé, s ezáltal átélhetőbbé a pusztítás dramaturgiáját és anatómiáját. A rombolás legnyilvánvalóbb terepe a filmben Prewitt közlegény teste, személyisége és, végső fázisban, a teljes élete. Montgomery Clift, az önpusztító valóságú férfisztár briliáns eszköztelenséggel teremti meg az előző hadosztálytól eltanácsolt Prewitt alakját, aki, bár tehetséges bokszoló, egy szomorú baleset óta megtagadja a meccsen való részvételt. Új támaszpontján is ezt teszi, ezért lendül ellene támadásba az elnyomó gépezet, amely pedig boksz-érmékre és győzelmekre áhítozik: sejtjük, hogy kit aláznak, vernek, lökdösnek, s ölnek meg végül. Prewitt, a gyengeségében erős, számkivetett közlegény Alma-ban, a periférikus gésában (Donna Reed) találja meg párját, aki viszont elfogadottságra tör, s rendezett életet szeretne. Kettejük párosának ellenképét alkotja a plakátról már ismert Warden (Burt Lancaster első igazi főszerepe) és Karen, akik a pozíció (magas fokozatú tiszt, elismert feleség) akolmelegéből törnek ki, az ismeretlen koktélt ízlelgetve. Egy harmadik páros képe is felsejlik: Prewitt közlegényt gyermeki-atyai megértéssel s hőzöngéssel veszi körül a Frank Sinatra alakította mitugrász Angelo Maggio, a másik jelentős áldozat.
A fekete-fehér kockák „átlátszó” ábrázolásmódja mindig helyzetbe s keretbe/kontextusba hoz szereplőt, nézőt egyaránt. Se a nagyközelik intimitása nem tolakszik előtérbe, se a távolik szimbolizmusa nem nehezíti a megértést, sőt, az indokolatlan, s ezért rejtélyes kameramozgások sem pörgetik fel a befogadást. Másrészt viszont az alakítások kidolgozottsága, a dialógusok humora és áttételes jelentésekkel terheltsége jótékonyan tágítják a képernyő két dimenzióját, s adnak magyarázatot a nyolc Oscarra1.
Az előző években olyan filmektől volt hangos az Oscar-gála, mint A vágy villamosa, az Egy amerikai Párizsban, az Afrika királynője, a High Noon vagy a Moulin Rouge. 1954-ben jön az A rakparton illetve a Lázadás a Bounty-n, hogy a sort az 1955-ös East of Edennel (Édentől keletre) vagy a Nicholas Ray rendezte Ok nélküli lázadóval (Rebel without a Cause) zárjuk. 1953-ban a legjobb film kategóriájában a következők futottak: a Most és mindörökké című fekete-fehér hárborús melodráma, James Jones azonos című, szinte 1000 oldalas regényének adaptációja, a Shane című western, George Stevens ún. „Amerika-trilógiájának” második része, William Wyler Római vakáció című luxus-arisztokrata komédiája, valamint két történelmi dráma – egy Julius Caesar-adaptáció (John Gielguddal a főszerepben, de Marlon Brando-jelöléssel mellékszerepben), valamint A köntös című Cinemascope-látványosság, a paulusi átváltozáson átmenő római zsoldos katonáról, aki kockán elnyeri Krisztus köntösét, s ettől a mozzanattól számítható lassú megtérése is.
Ha mindezen címek társaságában bóklászva próbáljuk felskiccelni a Most és mindörökké esszenciális vonásait, megtaláljuk az előképét Tennessee Williams három(négy?)szög drámájának máig ható adaptációjában, tompított, prüdériával és historizmussal árnyékolt variációját John Huston hajózós kamaradrámájában, s gyönyörű, fényes oppozítumát a Római vakációban, ahol nyoma sincs a fülledtség keltette légszomjnak, verejtéknek és kilátástalanságnak. S ha a Most és mindörökké világában a kitörés csak a halál ösvényén lehetséges, egy-két évvel később eljön az eredményes (bár, természetesen, nem veszteségmentes) lázadás lehetősége is, Bogart és Brando öklének köszönhetően, a kikötő s a hajó világában egyaránt. Így aztán az a koktél jókor, jó helyen robbant – mondhatnánk.
1 A From Here to Eternity tizenhárom jelöléséből nyolcat váltott díjra: a legjobb film, a legjobb női és férfi mellékszereplő (Donna Reed, illetve Frank Sinatra), a legjobb (adaptált) forgatókönyv, a legjobb rendező, a legjobb operatőr, a legjobb hang és a legjobb vágás kategóriájában is megkapta az Oscar jelentette kitüntetést. Ezen túlmenően még három főszereplőjét, Burt Lancastert, Deborah Kerrt és Montgomery Cliftet is Oscarra jelölték.
