/ / /

· írta

Értékes kacatok

Marlene Dietrich kiállítás – Kolozsvár 2006. június 8–18.

Interjú

Königer Miklós 1943-ban Budapesten született. A hatvanas évek elején Regős Pálnál pantomimet tanult, majd tagja lett a Commedia XX együttesnek. 1979 óta Berlinben él, filmforgatókönyveket ír, illetve filmeket rendez. 1986-tól a Táncművészet című folyóirat szakírója. Filmet rendezett Illúzió piros esernyővel (1990) és Haláltánc (1992) címmel. Gazdag filmtörténeti magángyűjtemény tulajdonosa, mely közel harminc éves munka eredménye. A neves berlini műgyűjtő, Werner Mohr és a Königer Miklós magánkollekciójából Marlene Dietrich életét, sztárságát és emberi arcát bemutató tíz napos kiállítás nyílt június 8-án a kolozsvári Tranzit Házban. Itt kerestük fel őt.

Eddig többek között Berlinben, Budapesten, Varsóban, Bécsben mutatott be kiállítást, a kolozsvári alkalom a tizennyolcadik. A következő helyszín New York lesz. Hogyan kezdődött a filmtörténeti kiállítások sorozata?

Az egész ott kezdődött, hogy engem körülbelül 15 évvel ezelőtt egy berlini orvos meghívott vacsorára, ahol a belépésem után elájultam, mert a világ egyik legnagyobb némafilm-dokumentációs gyűjteményét találtam meg. Egy berlini orvos, aki nem Porschéra, nem a nagyvilági hülyeségekre gyűjt, hanem beleszeretett egy magyar származású színésznőbe – a szerelmet áttételesen mondom! Felfedezte, hogy Berlinben abba a lakásba költözött, ahol egykoron egy magyar színésznő lakott: az orvos kiment a balkonra, és egy idős hölgy rászólt, hogy doktor úr, tudja, ki lakott itt valamikor ebben a lakásban? Hát egy nagy színésznő, aki nagy díva volt, úgy hívták, Lya de Putti. Lya története hosszú és kavalkádos, mint minden színésznőnek, de végül is Berlinben nemzetközi sikert aratott. Miután ez az orvos meglátta az első képeslapot róla, elkezdett gyűjteni mindent, ami róla szólt, izgatta a fantáziáját, hogy ki lehetett az a fiatal nő, akinek hajdani lakásában tartózkodik. Miután megláttam a gyűjteményt, azt mondtam, hogy ezt ki kell állítani – lenyűgöző, csodálatos. Az orvos válasza: ha akarja, csinálja. És akkor több hónapon keresztül próbáltuk összehozni a kiállítást. Nagyon nagy szerencsémre állandó segítséget nyújtott a budapesti Goethe Intézet, mindig ők támogattak. Így a több száz darabból álló gyűjteményt ott állítottuk ki először. Szenzáció volt, hiszen Puttiról még nem volt kiállítás.

Königer Miklós

Hát így kezdődött el az egész filmhistória. Kiállításokat szervezek, mert izgatja a fantáziámat. Nagyon sok emberről, főleg emigránsokról. Asta Nielsenről is volt egy csodálatos kiállításunk nemrég. Aztán később Werner Mohrt is megismertem Berlinben, akinek a világon egyedülálló fantasztikus képeslapgyűjteménye van, a magyar és a nemzetközi némafilmművészet kezdetétől a mai napig. Elképesztő. A múzeumok tőle kölcsönöznek. Több százezer darabból álló, precízen kartotékolt magánkollekciója van berlini lakásán. Közben kialakult ez a 15 éves tradíció: minden évben egy vagy két kiállítást szervezünk közösen.

Marlene Dietrich és a Tranzit Ház – honnan származik az ötlet?

Tulajdonképpen soha nem jöhetett volna össze, hogyha nincs ez az őrült barátom, Sebesi István, aki fél lábbal Magyarországon él, másik lábbal – és azt hiszem, teljes szívével, agyával – Betfalván. Nemzetközi szélhámos kultúrmenedzser, akit én nagyon sokra becsülök, és aki elcipelt engem ide, erre a számomra sokat jelentő helyre. Ő beszélt rá, de nem is kellett sokáig győzködnie. Amikor beléptem, már tudtam, hogy mit akarok, mit szeretnék itt csinálni.

(fotó: Gozner Gertrúd)

Engem megfogott a hely, mert döbbenetes varázsa van, szívesen elfogadnám kiállítóteremnek. És akkor úgy gondoltam, – sok minden felmerült, hogy „kit” hozzunk ide –, de már rögtön, a belépésem utáni második pillanatban tudtam, hogy ide nemzetközi sztárt kell elhozni. Ne menjünk bele ebbe a magyar, román, hottentotta, néger, cigány históriába. Nemzetközi sztárnak kell lenni. Rangos helynek érzem. Tudom azt is, hogy alternatív hely. És ha akarunk, vagy tudunk együtt dolgozni, akkor egy olyan névvel, olyan személyiséggel kezdjük, aki a német filmművészet egyetlen világsztárja volt, és azonkívül nagyszerű ember. Ezt bizonyítják a kiállításon látható fényképek, plakátok, dokumentumok is.

(fotó: Trombitás István)

A világsztárságon túl hogyan mutatható meg Dietrich emberi oldala a kiállításon?

Itt van például egy apró dokumentum, egy kelet-német újság, mely beszámol arról, hogy Marlene Dietrich a varsói fellépése előtt elmegy az ottani gettóba, és mint német nő, leteszi a maga virágcsokrát, megrendülve áll ott. Épp ő, aki 1930-ban, miután bemutatják Berlinben a Kék angyal című világsikert hozó filmjét, elhagyja Németországot, és utána már ötéves szerződés várja Amerikában. Ott olyan emberek közé került, és olyan fantasztikus rendezőkkel dolgozhat együtt, akik felvilágosítják arról, mi történik Németországban '33 után. Tehát ő 1945-ig nem is tért vissza Berlinbe. 1945-ben amerikai katonai egyenruhában jön vissza Németországba, el lehet kép-elni, hogyan reagáltak erre az emberek. Különböző amerikai katonai táborokban lépett föl, hogy ezzel is buzdítsa a katonákat a második világháború megnyerésére.

(fotó: Gozner Gertrúd) (2)

Nagyon sok zsidó barátja volt, és nagyon sok művésznek segített, akik emigrálni kényszerültek '33 után, és volt lehetőségük Amerikába menekülni. A második világháborúban nem mindenki viselkedett így, ezt tudjuk. Ez egy fantasztikus művészsors. Csak két filmet mondok: A vád tanúja, és A nürnbergi per. Egy színésznő, akinek sem a hallása, sem a hangja nem a klasszikus értelemben volt képzett, az előadásmódjával képes levenni a lábáról mindenkit. Érdekes, hogy a Lili Marlene-t ő is, mások is énekelték. Az amerikai katonáknak ő, a német hadseregnek valaki más énekelte. Döbbenetes, hogy az ellenséges táborokban ugyanazt a dalt hallgatják a katonák.

Vannak személyes tárgyak, ékszerek a gyűjteményben?

Nincsen egyetlen személyes dolog sem. Amikor meghalt, fantasztikus hagyatékának nagy részét lánya eladta a német fővárosnak 5 millió dollárért. Hiszen Marlene valaha szintén gyűjtő volt, lakásában több mint 83 koffert találtak, teletömve kosztümöktől kezdve kalapokig, 180 kalap, 70 pár kesztyű – most nem is tudom az adatokat pontosan. Berlin ajánlotta fel a legnagyobb összeget. Megvásárolta a hagyatékot, hogy múzeumot készítsen, és a hálás örökös, természetesen, annak adta el szívesen, ahonnan nagyobb összeg jött.

(fotó: Trombitás István) (2)

Az ékszereit például, például a briliánsokat is, a New York-i börzén adta el a lánya. Az is több millió dollárt hozott a konyhára, és a hálás örökös, ugye, rögtön meg is írta édesanyja történetét, A díva lányá-t, ami minősíthetetlenül primitív, mindent lehúzó, kiteregető, intimpistás szörnyűségek fordulnak elő benne, ezért ezt a könyvet nem is hoztam el ide, mert a lakásomba se vinném be. De már életében számtalan könyv jelent meg róla, sőt, ő maga is megírta az életrajzát.

Mit láthatunk a filmszalagok, cilinderek, virágszirmok és kofferek, óriásplakátok között?

A kiállítás legszebb darabjai, szerintem, a képeslapok, amelyek Werner Mohr magángyűjteményéből származnak. Német, amerikai, angol, francia képeslapok, akkoriban nagy divat volt színésznők portréját képeslapokra nyomtatni. És egy gyönyörű história: itt vannak ezek a bizonyos cigarettareklámok. Valamikor, ha vettél egy doboz cigarettát, járt hozzá egy kép, ez később egy albummá kerekedett. Ellentétben a mai állással, ahol a cigarettázástól meghalsz, fölfordulsz, leesel, rákos leszel – amiben kétségkívül van igazság – akkor a színésznőket reklámozták a cigaretták. Azért látható itt, és ezek nem teljesek, több száz darab van.

(fotó: Trombitás István) (3)

Van még néhány eredeti plakát is, például nagyon szép ez a stockholmi Kék angyal-plakát. Szerintem csodálatos, és hát rengeteg apróság van, rengeteg hanglemez, ez nem a teljes ció, csak egy válogatás, de többet nem lehetett elhozni. Mindig igyekeztem egy korhangulatot idézni a sok aprósággal, a bolhapiacokon megvásárolt apró vackokkal. Úgy érzem, ez a megnyitó estéjén fantasztikusan működött. Egyedülálló hangulat alakult ki. Abban reménykedem, hogy minden évben egyszer el tudok ide jönni, már van néhány ötletem. Speciális gyűjtemények állanak rendelkezésemre, egyrészt a sajátom, másrészt a barátaimé. Ezekből vagy egy Lya de Putti-kiállítást hoznánk el jövőre, vagy az Asta Nielsent.

A kiállítás építésében aktívan részt vett. Mi az, ami ennyire köti ehhez a kiállításhoz, mitől válik szenvedéllyé?

Ha szíved, a lelked, az agyad, és a fölkészültséged nincs benne, akkor nem tudod megcsinálni. Nem adhatom ki a kezemből, az első kép felrakásától az utolsó leszedéséig itt kell asszisztálnom. De hogy mi a szépsége, ezt nem is lehet meghatározni, olyan ez, mint egy szerelem, mikor az ember abba beleesett, akkor kész, slussz, el van intézve. Engem a filmtörténet izgat, mert rengeteg fehér folt van benne.

(fotó: Trombitás István) (4)

Elsősorban az emigránsokkal foglalkozom, hisz azt is tudomásul kell venni, hogy Romániából is nagyon sokan emigráltak. És Berlinben nagyon sokan dolgoztak 1933-ig. Megpróbálok olyan kiállításokat összehozni, amelyeknek nemzetközi vonatkozásai vannak. Engem a nemzetiségek kérdése sosem érdekelt, elsősorban a kisebbségek izgatták a fantáziámat. Ez nagyon furcsa és nehéz dolog, éppen olyan, mint az emigráció. Nem egyszerű dolog. Irgalmatlan árat kell ezért fizetni, és ezt meg is fizeti az ember. Elmenni egy országból, ahonnan, úgy érzed, el kell menned. Aztán vannak érzelmi cirkuszai is, földolgozni a mentalitásokat, beilleszkedni egy idegen társadalomba.

(fotó: Trombitás István) (5)

Persze másképp éli át az, akit elfogadott a világ, és befutott művész lett, és egyszer csak '33-ban, papírok nélkül a biztos pusztulás vár rá. Nem számít mennyire elismert, vagy tehetséges, ha nem jut vízumhoz, Auschwitz vagy másik haláltábor vár rá. Ez szörnyű dolog lehet. Ezt a menekülésfolyamatot „kofferológiá”-nak nevezem, folyton pakolni kellett: ennek feldolgozását, illusztrálását szeretném megvalósítani majd egy kiállítás keretében.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.