A Hargita megyei Csíkszépvízre költözött idén a Filmtett–Duna Műhely tíz napos tábora azért, hogy immár ötödik alkalommal nyújtson tanulással egybekötött gyakorlási lehetőséget a filmes kísérletezésre, ismerkedésre, közös alkotásra és eszmecserére.
Kezdő és gyakorlottabb fiatal alkotók, filmezésben többé-kevésbé jártas, régi és új résztvevők végeztek sokszor hajnalig tartó kreatív munkát idén is. A végeredmény 11 rövidfilm, egy tábori lap, és számtalan közös sztori, melyek közül most kapásból egy éjszakai jut eszembe: nem igazán melegnek mondható hegyi levegő végtelen sötétjében szőke tincses fiatalember ácsorog egy szál bugyiban, vízzel teli úszómedence szélén, intésre várva. Nemcsak néhány izgatott, jobbra-balra szaladgáló, tőle eltérően vastagon öltözött emberi alak tekintete figyeli türelmetlenül, hanem a reflektorok fénye, valamint egy felvételre kész kamera is irányul felé. Feszült készülődés után elhangzik a varázserejű Tessék!, s pillanatokon belül síri csendet teremt, melyet csupán hősünk fejesének vízcsobbanása, és pár méteres úszásának hangja zavarhat meg. Néhány határozott karhúzás és Ennyi!, szereplőnk, a színészcsoport Szabó Petije átlépi a képhatárt, melynek túloldalán pokrócos társak, forró tej és előremelegített autó várja. De mindezt nem elég egyszer végigjátszani, hiszen mindenik apró mozzanatnak tökéletesnek kell lennie.
Ki gondolná, hogy ennek az órákig tartó forgatásnak terméke Druga Viviana rendezőtanonc dokumentumfilm jellegű, automatizált, mesterséges életmódunkat bíráló alkotásának csupán pár másodperces jelenete. A táborban született mű alapmotívuma a víz, melynek különböző állapotokban való megjelenítése gépies hangzású, nehezen érthető angol nyelvű narráció kíséretében tolmácsolja társadalmunk aktuális problémáját.
Az aktualitás, valamint a helyszín szempontjából az előbbi filmmel rokonságban említhetnénk Magyari Zsolt szerzeményét, melyben újból feltűnik a Kishavas panzió strandjának medencéje, az a környezet, melyben könnyen megfulladhat az anyagias világszemlélet gyermekáldozata.
Tematikájuk szempontjából, mindkét film eltér az idei Filmtett-termés többi darabjától, hiszen a rendezői pályáról álmodozók többsége a falusi környezet kínálta lehetőségeket használva fel a népi világból merítkezett. Elég, ha csak az első filmes Tóth Andira gondolunk, akinek filmjében a székely néphit mitologikus alakja, a rézfaszú bagoly kelt életre. Az alkotók közül ő az, aki – Mészáros Péter, a rendezőcsoport vezetője szerint – a leginkább megküzdött a vizualitással, hiszen életében először hallott plánokról, totálról és premierről, storyboardról, kameraállásról vagy egyéb szaknyelvi csudaságokról. Filmje mégis bizonyítéka annak, hogy elszántsággal, tehetséggel és ötletességgel az álmok valóra válthatóak, igaz, nem nehézségek nélkül, hiszen a megfelelő kelléket az utolsó percben elnyeli a föld, ha nem az eső fenyegeti a forgatást, akkor biztos szünetel az áram, vagy éppenséggel nappal van, amikor éjszakára lenne szükség. Ekkor jön kapóra egy leleményes gyártásvezető, aki bármikor előteremt egy lyukas vödröt vagy akár egy rézfaszú baglyot, vagy egy ötletes vágó, aki éjt varázsol, méghozzá különlegeset, amerikait.
A legbonyolultabb, minden emberi erőt felülmúló feladat viszont a színészekkel vagy statisztákkal való együttműködés. Erről talán Iványi Zsófi tudna hosszasan mesélni, hiszen balladisztikus, a véres bosszú motívumára épülő történetének megfilmesítésekor gyermekszereplőkkel kellett dolgoznia, viszont minderről a végső mű egyetlenegy részlete sem árulkodik. Nem volt sokkal könnyebb dolga Csuja Lacinak sem akkor, amikor egy egészen idős, falubéli bácsival dolgozott Rózsafüzér című, harmadik filmtettes tábori alkotásának elkészítésekor, mely az ideiek között a legtisztábbnak nevezhető mind képi megoldásait, mind történetvezetését tekintve. A nézőnek úgy sikerül megértenie a nem sokkal több, mint három perces filmet, hogy közben egyetlen hang sem hangzik el, csak zajok, neszek, csendek adnak eligazítást a mondanivaló megfejtéséhez. A tékozló fiú szerepét precízen alakítja Dávid Péter, a színészcsoport egyik hivatásosa, akinek a forgatás igazi kihívást jelentett, hiszen eddig sose fogott tyúkot a kezében, s bár még nem próbáltam, nekem sem tűnik egyszerű, izgalommentes feladatnak.
Mindezek a megoldásra váró helyzetek nemcsak a fiatal résztvevők, hanem Szépvíz lakóinak életében is újdonságnak számítanak, hiszen nem gyakori látvány egy kicsiny faluban egy forgatócsoport. Nem kis feltűnést kelthetett a nagy szőrös mikrofont hordozó hangos, a kamerával és világosítással ügyködő operatőr, a lótó-futó gyártásvezető, a szkriptelő és ki tudja miért, csapóval a kezében rohangászó vágó vagy éppen a fűben heverő nyugodt higgadtságban cigarettázó szemüveges fiatalember, aki, mint később kiderült, filmológus. Bár egy-egy meglátogatott forgatáson kicsit talán unatkoztak a filmelmélet kulisszatitkaival ismerkedő filmológusok, a tábor többi napján nem sok idejük maradt a henyélésre, hiszen akár a thrillerek titokzatos világában a lapzárta bárdként lebegett nyakuk felett. De megmenekültek, hisz a filmekkel egy időben elkészült az egykor Forgass címmel megjelent, de az idén Philm Collins-ra keresztelt tábori lap.
A filmológus csoporthoz hasonlóan a külső világtól elzárva, külön zugban működtek az animacik is. Végtelen órákig ültek számítógépeik előtt azért, hogy az utolsó estén helyes, nem mindennapi, rajzolt vagy papírból kivágott figurákat szerepeltető animációikkal megmosolyogtassák a vetítésre összegyűlt közönséget. Ebédlőben berendezett otthonukban ügyesen boldogultak, hiszen alkotásaik nem vették át a kajaszagot, bár Bredár Sebestyén pár percese a konyhaművészet köztudott frázisát – a tejnek a hűtőben a helye – juttatja eszünkbe. Ez így igaz, helyeselhetnének a Kishavas panzió kedves felszolgáló hölgyei, akik a kiéhezett alkotók kérésére legtöbbször a repetáról sem feledkeztek meg. Bár így történt volna a kitűnő, magunk között díjjal is kitüntetett gyümölcsleves napján is! Hogy mi minden volt még a tábori menün? Salátaleves rántott tojás darabokkal, mustáros szelet, gulyás, pityóka tokány, ilyen-olyan tészta, de tévedés ne essék, főtt változatban, még véletlenül sem süteményként. Azért az édesszájúak sem maradtak meglepetés nélkül, amikor Zágoni Balázs táborvezető, Mikulásbácsi módjára csokikat osztott szét az éppen vacsorájukat fogyasztó nebulók között. Az esti desszert rendszerint finom filmvetítés volt, sör vagy bor kíséretében. Ehhez társultak az éjszakába nyúló beszélgetések és néhanapján a közös rongyrázások, rock’n’roll-ra vagy egyéb szerencsés zenére.
A napokig lelkesen dolgozó filmesek úgy igazándiból utolsó este vetkőztek ki magukból, hiszen a fordulatokban gazdag záréjszaka után néhányuknak még egy közös napfelkeltére is maradt elegendő erejük. Ilyen az igazi filmes, reggeltől estig tesz-vesz, dolgozik és alkot, vitázik és konfrontál, keresi az újat, kalandból él és világot próbál váltani úgy, hogy végtelen komolyan veszi feladatát, megszállottja munkájának. Mindemellett a tréfát és a jókedvet sem veti meg, gondoljunk csak a tábori rock’n’roll himnuszra vagy a tanár-diák focimeccsre, melyeket az utolsó száz méteren hozták össze a táborozók. A sort még folytathatnánk, hiszen a tábori tabló mellett számtalan, a jó hangulatról és feszített munkáról árulkodó fénykép, valamint Dimény Áron színész-csoportvezető és Tóth Orsi tábori asszisztens közreműködésével egy rövid sorozat is született, Hat kis halál címmel, melyben a tábor színész palántái nemcsak szerepelnek, hanem rendeznek is.
Körülbelül ennyi fért Durst György producer és Zágoni Balázs rendező Filmtett–Duna Műhely című alkotásának ötödik jelenetébe, melyhez sikerült megtalálniuk azokat a helyszíneket, körülményeket és kellékeket, melyek képesek arra, hogy mindvégig fenntartsák a feszültséget és rendhagyó módon nem a szemlélők, hanem többnyire a szereplők érdeklődését. Hajtsunk és nézzük, mit hoz a hatodik.
