A Grúziában tanult filmrendező 2002-ben robbant be a magyar filmes köztudatba: Eső után című filmjével Arany Pálmát nyert Cannes-ban. Azóta számos sikeres rövidfilmet készített, idén pedig elkészült Kythéra címmel első magyar nagyjátékfilmje is, amely rögtön a locarnói nemzetközi filmfesztiválon debütált.
A neveddel kapcsolatban megkerülhetetlen fogalom az Arany Pálma, amit az Eső után című rövidfilmeddel nyertél Cannes-ban 2002-ben. A gyakorlatban hogyan élted meg ezt?
A kezdetektől fogva elég nyomasztóan. Azt hittem, hogy könnyebben jutok majd nagyfilmes lehetőséghez, ehhez képest rögtön elsöpörték egy Csaplár Vilmossal közösen írt tervemet, ami elég érzékenyen érintett. Szintén az Arany Pálma hozadéka volt a szerződésem a 20th Century Foxszal: mindig is nagy álmom volt Amerikában filmet készíteni, és erről még nem mondtam le. 2003-ban leforgattam a Forestbelt című rövidfilmet számukra, (ezt Magyarországon nem engedték bemutatni), illetve írtam nekik egy nagyjátékfilmes forgatókönyvet, amit üzletpolitikai okokból kockázatosnak tartottak. Felajánlottak ugyan egy romantikus komédiát, de nem tudtam volna megrendezni úgy, ahogyan ők szerették volna, vagy ha sikerült volna, akkor kiiratkoztam volna a szakmából. Egy amerikai független filmes producer is érdeklődött a saját projektem iránt, és ő már a befektetők elé is lerakta a dolgot. Egy ötvenes évek elején játszódó, kosztümös történetről beszélünk, a bizalmukhoz azonban még kevés volt a kisfilmes Arany Pálma, azt mondták, térjünk vissza rá, ha egy nagyfilmmel is tudok valami hasonlót teljesíteni. Ekkor tanultam meg, hogy mennyire másképp gondolkoznak a tengerentúlon, hiszen ott nincsenek állami támogatások. Mindenki kockáztatja az utolsó fillérjét is, ezért nagyon megnézik, hogy mire adják oda a pénzüket.
Az Eső után után készült kisfilmjeiddel is elég nagy sikereket arattál. Mégis kényszerpályának érezted?
Időközben nagyon megszerettem a kisfilmes műfajt. Cannes-ban kérdezték tőlem, hogy mi értelme van rövidfilmet készíteni. Szerintem a kisjátékfilm névjegyként szolgál, hogy az ember nagyfilmhez jusson. Amerikában is egyfajta vizsga volt, hogy rám bízhatnak-e valahány millió dollárt. Egy idő után azonban kezdett izgatni a forma tömörsége: úgy fogom fel a műfajt, mint a novellákat, vagy a verset. Ha a Grúziában készült kisjátékfilmjeimnek meg tudjuk szerezni a jogait, szeretnénk egy novelláskötetet összeállítani egy DVD formájában. Léteznek kisfilmes DVD-k, de általában nagyon heterogén és széttartó stílusú filmek kerülnek egy korongra.
A te filmjeidben, A disznó útja kivételével a legfőbb stiláris egységnek a kegyetlenséget érzem.
Valóban, A disznó útja kivétel, hiszen az megrendelésre készült. Az Európai Uniós csatlakozás alkalmával egy holland projekt keretében a tíz csatlakozó országból kértek fel rendezőket, hogy mondják el a véleményüket ironikus, vicces formában. De valóban, a többi filmem esetében nem tudok kibújni a bőrömből.
De miért vagy benne ebben a bőrben?
Mindig az érdekelt, hogy a felszín alatt mi történik: a lelki és a fizikai kegyetlenségek. Ehhez kapcsolódik a képmutatás, és az ebből fakadó szenvedés is, amit lehet álmokkal és hazugsággal palástolni. Erről szólt a Stammbuch: a „nemzet özvegye”- póz kegyetlenségéről, vagy a Kythéra álomvilágáról és annak feladásáról.
Mégis a Stammbuchot és Kythérát is csendesebbnek, visszafogottabbnak tartom a kisjátékfilmjeidhez képest.
A nagyfilmek esetében ez költségvetési kérdés is. Nem azt mondom, hogy erőszakosabbra filmeztem volna ezeket a történeteket, ha több pénzem van, de megfelelő költségvetés esetén olyan történeteket vittem volna vászonra, amik nyersebb megfogalmazást kívánnak. Ezek azonban több forgatási napot igényeltek volna. Nem ragaszkodom a végletekig a történeteimhez, vannak belőlünk fakadó, hiteles történeteim, de ezek közül azok készülnek el, amelyeknek van realitása: leforgathatók az adott lehetőségek között. Valóban, az eddigi nagyjátékfilmjeiben a durvaság, a nyerseség elsősorban a lélekben lejátszódó kegyetlenségre koncentrált. De ezek a történetek nem is igényeltek több brutalitást.
A kisfilmek ezek szerint igen?
Igen. Az Eső után egy nagyon brutális történet, a Ki a Macská?-ban van a legnyíltabb erőszak, bár még mindig nem olyan mértékben, mint a forgatókönyv eredetijében. A macska úgy épült, hogy szét lehessen tépni, ahogyan az eredeti novellában szerepel, de a film hatását csökkentette volna a sok vér. A Kyrie-ben már szinte utalásszerű az erőszak, a legszimbolikusabb, és a legpontosabb formarendszerben működő filmem. Egy fiatalabb női karakter kellett volna a főszerepre, akkor direktben is működött volna – hibás döntést hoztam. Szerettem volna, ha első szinten is úgy működik, hogy mindez valóban megtörtént, így is megtörténhetett volna.
Említetted már a kosztümös Petőfi-filmedet. Nagyjátékfilm a Stammbuch?
Igen. Nem. A szemlén ugyan bemutatták, mint nagyjátékfilmet, de inkább egészestés tévéfilm. Büszke vagyok a filmre. A Duna TV-ben felháborodott leveleket kaptunk, amelyekben felrótták a filmnek azt, hogy hogyan merészelt ennyire meggyalázni egy nemzetet és egy családot. A felszínt karcoltam meg vele. Egyébként irodalomtörténészek számára nyilvánvaló tényekről szólt a film, de a Stammbuch alapjául szolgáló novellákat Krúdy Gyula írta. Érkezett olyan visszajelzés is, amelyből kiderül: tulajdonosa nézte volna még ezt a filmet – ez negatív és pozitív kritika egyszerre, éppen a hossz köztes formája miatt. A távolságtartónak szánt, archaizáló dialógusok nem igazán működtek, sőt akadályozták a szélesebb körű befogadást. Kevésbé jött át az ironikus tartalom, és csak nagyon kevesen értették. Talán jobb lett volna, ha moziban tud működni, még ha csak háromezer ember nézi is meg, mert a televízió nem tudja biztosítani azt a koncentrált figyelmet, amit a Stammbuch megkívánt volna. Ez egy művelt rétegnek készült, igényes képi világú tévéfilm. Ugyanakkor a Velencei Filmfesztivál válogatóbizottsága előtt a utolsó pillanatig ott volt, megint egy más helyzet lett volna, ha ott debütál a film.
Ez azért is különös, mert a Stammbuch nagyon magyar történet.
Nem is mi küldtük, ők kérték be a filmet. Valóban, egy rendkívül magyar történet, még fesztivál szinten sem piacképes. Meg is lepett, hogy Velencét egyáltalán érdekelte. Kíváncsi lettem volna, mit látnak benne: csupán egy női sorsot? Magyarországon Szendrey Júlia története nehezen választható szét a Petőfi-mítosztól.
Most eljutottál oda, hogy elkészült a nagyjátékfilmed is, a Kythéra, amely Locarnóba versenyfilmként meghívást nyert.
A Kythérával megint bizonyítanunk kellett. Éreztük is a vállunkon a munkatársaimmal, ha most ez nem sikerül, akkor hiába minden kisfilmes siker. Nagyon örültünk a locarnói meghívásnak, és hogy ott tarthattuk a világpremiert. A közönség nagyon jól fogadta, bár sajnos nem tudtunk bent lenni a vetítésen, mert épp akkora szervezték a nemzetközi sajtótájékoztatót. A vetítés végén azonban egy moderátor által vezetett közönségtalálkozó volt. Felkészültünk arra, hogy hárman leülnek, a moderátor kérdez hármat, és mindenki megy a dolgára. Mindenkit meglepett, hogy szinte telt ház volt, ugyanis nem a moziteremben tartották a beszélgetést, hanem át kell menni egy másik helyre.
A külföldiekben milyen kérdéseket vetett fel a film?
Mivel csak azok jöttek oda a beszélgetésre, akiknek tetszett a film, kevésbé tudok a kritikáikról beszámolni. Egy teljesen más kulturális-szociológiai közegben élő svájci közönség számára is ugyanarról szólt a film: a magánéletükről.
Miről szól ez a film?
Egy magánéleti kamaradráma: a svájciak átérezték és magukra ismertek. A kérdések nagy része a magyar fogadtatásról érdeklődött, de erről még nem tudtunk beszámolni, hiszen a világpremier jelentősen megelőzte a magyar bemutatót. A Kythéra története éppen a nemtrendisége miatt érdekel. Hiányzik belőle ponyvabefejezés: sem gyilkosság, sem halál, sem nagy lelki tragédia nincs benne. A nem látványos dráma érdekelt. Locarnoban volt egy olyan kérdés, hogy miért marad együtt a lány ezzel a figurával, és nem is én válaszoltam meg, hanem valaki a közönség soraiból, hogy a Kythéra a determináltság tragédiájáról szól. Képtelenek kitörni: a filmbe akkor kapcsolódunk be, amikor ezek a kérdések már eldőltek, nem merül fel a szakítás lehetősége: te jutottál nekem, megpróbálom veled leélni az életemet.
Nagyon fontos volt a lány köré felépített mikrovilág, az ő kis tárgyai, és ez a fura álomvilág. Szarajevóban, ahol szintén jártunk a filmmel, nagyon értették a filmbe szerkesztett giccset. A lány az álmait a tömegkultúrán keresztül éli meg, és eszköztárát is onnan meríti, ezért giccses az álomvilágának a formája. A vágyainak őszinteségét nem akartuk kétségbe vonni, reális vágy a magyar párokban, hogy elmegyünk a tengerhez. Akár el is utazhatnának oda, nagy kérdés, hogy megtörténik-e az utazás vagy sem.
A filmben is szereplő Wattaeu kép nőalakjának pillantásához szorosan kapcsolódik Csilla befejező pillantása. Az Indulás Cythéra szigetére egy filmes kép. Egy történetet mesél el a festmény egy képben több mozdulatfázissal, a kor nyelvének megfelelő mitologikus formában. Kythéra lesz Csilla álomszigete, persze nem ismeri ezt a képet, a barátnője mutatja neki, és el is hangzik, hogy a prospektusban sokkal szebb a sziget. Mi próbáltunk formanyelvileg, dramaturgiailag és vizuálisan reflektálni a festményre.
A film abszolút főszereplője a női lélek, ahogyan szépen lassan minden álmát feladja. Kisebb részben mutatja be a férfi karakterének gyötrelmeit: Bandi szembesül azzal, hogy nem ő a nagy Ő. Pedig szeretne nagy Ő lenni a maga bumfordi módján, és a saját közegében próbál macsóként viselkedni. A kapcsolat nagyon banális törése a gyerekvállalás kérdése, amikor elő kell bújni a hétköznapi pózokból. Félünk feladni magunkat, a bizonytalanságunkkal takarózunk. A két szomszéd lány az ellenpont: fiatalok és szépek, ez sem olyan egyszerű, amilyennek kívülről, Bandi számára tűnik. A két egymás mellett élő közeg látszólag nagyon különbözik, mégis ugyanazok az érzelmi problémák foglalkoztatják mindkettőt.
Mikor találkozhatunk a Kythérával a mozikban?
A filmszemlén, és akkoriban lesz a mozibemutatója is. Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen típusú filmnek legjobb esetben lehet négyezer nézője, nyolcezer esetében már a mennybe megyek. Egy ideig külföldre járogat, bízunk még néhány fesztiválszereplésben. A Thesszaloniki-i filmfesztivál szerette volna beválogatni a versenyprogramjába, de visszautasították, mert Szarajevóban is bemutattuk. Nagyon jól éreztük magunkat ott és nagyon jó fesztivál, de most utólag azt gondolom, kár volt odaadni a filmet. A versenyprogram főleg társadalmi problémákról, a háború következményeiről szólt, a Kythéra volt az egyetlen magánéleti dráma. Jól fogadta a közönség, de a versenyben labdába sem rúgott a többi súlyos darab mellett.
Hogyan tovább?
A locarnói fesztiválmeghívás miatt a következő filmtervemmel már nem kell a nulláról indulnom, hiszen jár a normatív támogatás. A műfaji film, a bűnügyi thriller irányába fogok elmozdulni. Egy kevés helyszínen játszódó, kisköltségvetésű történet, női főszereplővel, és az általad említett kegyetlenség mindenképpen központi szerepet játszik majd. Mindig érdekelt a horror és a thriller, formanyelvi szempontból is – a kuratórium által lesöpört filmtervem is egy horrorfilm volt. Egyébként pedig sokszor mondogatom, hogy biztosan nem tudom még, hogy mi lesz a következő filmem, de tudom, hogy mi lesz az utolsó. A bolond gránátalmafa. Még egyszer.
A filmjeid főleg a hétköznapi kisemberekről, frusztrációjukról szóltak eddig, hogyan illeszthető be az ő világukba a bűn?
A kettő nem zárja ki egymást, sőt, a frusztrációból következhet bűntény is. De valóban elmozdulás, hiszen a Kythéra közegében fel sem merül a bűn lehetősége. Ugyanakkor a Coen fivérek Fargo című filmjében a kisember bűntény segítségével akar kitörni. Az egzisztenciális megközelítés szerint bele is sodródhat, ez az action gratuit, amikor egyszerűen nincs más választás. A kritika szerint akkor jó rendező valaki, ha mindig ugyanazt meséli el (van akinél ez tényleg így van, van akinél nem). Ilyen értelemben, öniróniával mondhatom, hogy a következő filmem is ugyanarról szól: ugyanúgy egy női lélek története, csak egy élesebb helyzetben.
Sokan tudják rólad, hogy Grúziában tanultál, de kevesen tudják, hogyan kerültél oda.
Tudatos választás volt: a nyolcvanas évek második felében nagy reneszánsza volt Magyarországon is a Tengiz Abuladze vagy Otar Joszeliani nevével fémjelzett grúz filmnek. Közben a Filmvilágban megjelent egy összeállítás a rangos külföldi iskolákról, ahol szerepelt a grúz filmfőiskola is. Az egyetemen művészettudomány-magyar szakon tanultam, Komlósy András nyelvész-professzor hirdetett meg egy összehasonlító grúz kurzust, mivel azonban csak ketten jelentkeztünk, nyelvtanulás lett belőle. A grúz egy nagyon nehéz, kalligrafikus írásmódú, ősi, kaukázusi nyelv, semmi köze az oroszhoz. Később nyertem egy építészeti ösztöndíjat, hogy tanulmányozzam a grúz templomépítészetet. Jártam ugyan templomokban, de a célom az volt, hogy fogadjon a filmfőiskola dékánja, aki természetesen teljesen elképedt, hogy ott szeretnék tanulni. A háromrészes felvételi két írásbeli részét angolul írhattam meg, a harmadik körben élőben kellett volna rendezni (hiszen nem volt ennyire elterjedve a digitális technika), de ehelyett elfogadták az amatőrfilmjeimet. Balázs Béla óta nem járt ott magyar ember, én voltam a második magyar, aki valahogy odakeveredett: Abuladze pedig felvett az osztályába. Sajnos ő nagyon hamar meghalt, Gela Kandelaki, Joszeliani jó barátja vette át az osztályunkat. A magyar közönség egyébként az Élt egyszer egy énekesrigó főszereplőjeként ismerhette meg őt. Amit a rendezés mesterségéről és a színészvezetésről tudok, mindent tőle tanultam, a mai napig ebből élek.
Így lett belőled filmrendező. Hogyan lett belőled is pedagógus?
Pedagógus? (nevet) Egyébként tényleg van tanárdiplomám. Szeretek tanítani, hiszek a képzésben. A filmesek sokszor nem látják, hogy egy hagyományba kapcsolódnak be, akár folytatva azt, akár megszakítva. Nagy baj, hogy kezd kiveszni a tanítvány-mester viszony, hiszen a rendezést nagyon nehezen lehet tanítani, legfeljebb technikákat. Jómagam is nagyon problémás diák voltam, rengeteget vitatkoztunk Kandelakival, mégis nagyon ragaszkodtunk egymáshoz emberileg és szakmailag is.
Mindig szerettem volna tanítani: az első Filmtett-táborban beugróként vettem részt, hogy a színészeket tanítsam. Filmszínészetet kellett tanítanom, különleges csapat volt, mert egy komplett osztály jött el a Kolozsvári Színművészeti Főiskoláról, akik először álltak kamera elé, és szembesültek azzal, mennyire más eszköztárat igényel egy színész a kamera előtt. Sokáig nem is akartam a rendezőkkel foglalkozni, a színészekkel ugyanis egészen más jellegű a közös munka, ott én is mindig tanulok valamit. Amikor másodszorra voltam a színészekkel, akkor kevesebb hivatásos volt, ezért átcsúsztunk alapképzésbe is. A rendezőkkel való foglalkozás jóval egyoldalúbb: vannak kezdők és haladók. Próbáltam felhívni a figyelmet a csapdákra, hogy próbáljanak szembenézni a hiányosságaikkal, úgy menjenek bele a forgatásba, hogy tudják, mit akarnak. Nagyon komolyan vettük a munkát, kicsiben modelláltuk egy nagyfilm készítését: a forgatókönyv kidolgozásától kezdve az előkészítésen, a beindító értekezleten keresztül a forgatásig, az utómunkáig, és a film elfogadásáig. Az idén elkészült hat film közül Ferenczik Áron és Magyari Zsolt munkái bárhol, bármilyen körülmények között vállalhatóak.
A Filmtett-tábor mellett a Pécsi Egyetem esztétika tanszékén dolgozom: először forgatókönyvírást tanítottam a (tábori terminológiával élve) filmológusoknak, majd filmtörténeti kurzusokat hirdettem meg. Pécsen az a koncepció, hogy az elméleti képzésben részesülők is belekóstolnak filmkészítés gyakorlatába. Szeretném, ha a tevékenységem nem Woody Allen híres, tanárokról szóló mondására lenne példa, hogy aki nem tudja, tanítja. Tornatanár mindenesetre nem leszek, addig azért remélem nem jutok el.
