Amikor az ember a Piroska és a farkas című gyerekkori rémmese adaptációjának plakátjára lesz figyelmes (akkor is, ha a magyar forgalmazási keresztségben – jogosan – mellőzték Piroskát és egyszerűen csak „a lányról” van szó), akkor elvileg kétféle reakciója lehet: vagy megnézi, mert röhögni akar egyet és kíváncsi, hogy miképp lehet ezt a mesét százpercesre nyújtani; vagy pedig megnézi, mert az alkotógárda, a trailer és a csomagolás biztosíték lehet egyfajta jellegzetes képi világra és narratívára, amely egyes célcsoportoknál nagyon is működik (Alkonyat és társaik).
Az elsőfajta nézőt hívjuk nagymamának. Ők már nagyon sok mindent láttak, rossz filmeket, jó filmeket egyaránt, nem lehet őket effajta színes, zenés parasztvakítással kielégíteni. Jobb esetben csoportosan nézik meg ezt a filmet és hangosan kacagásuktól visszhangzik a plázamozi, rosszabb esetben végigunják és szemináriumi jegyzeteket készítenek a „hogyan ne írjunk és rendezzünk filmet” című (sajnos, úgy tűnik, opcionális) tantárgyra. Számukra ez a kedvesen butuska, műhóval megszórt középkori falucska átverés, láttak már ilyesmit jobban megcsinálva pl. Terry Gilliamtól, és amikor a cudar tél közepén mindenki kigombolt ingben császkál a falu közepén, már a fejét fogja. A nagymamák utálni fogják ezt a filmet. No nem habzó szájjal, inkább unottan.
A második fajtát hívjuk Piroskának. Ők a naivak, akiket talán most rángatnak el először moziba azzal a felkiáltással, hogy ugyanaz a néni rendezte, mint aki a Tvájlájtot. Ők lehet, hogy pont ilyen szendének, szőkének, nagyszeműnek és magas pH-értékűnek képzelték el gyerekkorukban is azt a bizonyos Piroskát (Amanda Seyfried). A szinte musicalre utaló zenés részeknél dobognak a lábukkal, a csúnya farkas megjelenésekor a szívükhöz kapnak. Ők élvezik a giccset, mert szervezetük erre van kondicionálva. Talán nincs is más enzimjük, amivel szubtilisebb filmnyelvet lebonthatnának és szétjuttathatnának a szervezetükbe. A film ezt a célcsportot szolgálja ki maximálisan, még a vámpírmítoszt is be tudták valahogyan tuszkolni az amúgy teljesen archetipikus, Szent György és a sárkányt, vérfarkasokat és egyéb mítoszokat egyaránt magába foglaló történetbe, aminek így aztán igazából vajmi kevés köze lett az „eredeti” meséhez (természetesen nem mintha létezne bármilyen népmeséből „eredeti”, de azért vannak kanonizált változataink, Perrault és a Grimm-fivérek által).
A sztori szerint egy kis faluban időnként egy farkas garázdálkodik. Már elég rég nem esett emberéletben kár, de most egy fiatal lányt (Piroskánk testvérét) széttrancsírozza a falu kellős közepén. Innentől a legfontosabb szál természetesen a farkas felkutatása és elpusztítása lesz, aminek érdekében megjelenik maga Gary Oldman ezüstkörmökkel, papi köntösben és piszkosul szaval. Természetesen a főhősök magánélete is bonyolódik, mindenféle háttértörténetek bomlanak ki, megismerjük a még mindig karizmatikus nagymamát (Julie Christie) és más falulakókat is, egészen a nagy tetőpontig, amikor meghal a farkas (ezzel sokat nem mondtam el, meglepetésekre nyugodtan lehet számítani). Ez így még nem is hangzik annyira szörnyűnek, de amit színészi játék (tessék megszámolni a főhősnő mindkét arckifejezését!), dramaturgiai ritmusérzék, valamint díszlet- és jelmeztervezés címszó alatt elkövetnek az alkotók, az tényleg gyerekmeséhez hasonlóvá teszi az egész filmet. Azokat viszont legalább tizenöt perc alatt le lehet darálni...
Ha van Piroska és nagymama, akkor hol vannak a „farkas” típusú nézők? – teszi fel a kedves olvasó jogosan a kérdést. Nos, valószínűleg ők a dühösek, a kiábrándultak, akik vérfarkasként tombolva hagyják el a mozikat1. Akik megunták, hogy műfaji változatosság címszó alatt műfaji bizonytalanságot adnak el nekik. A jelek szerint van belőlük jópár, elég a filmeket ért kritikákat és pontozásokat nézni. Sok műhó semmiért…
1 Ha már igazságosak akarunk lenni, akkor vannak még a vadászok is, de ők csókolózni járnak ilyen filmekre.
