Az idei varsói fesztivál logójában rakétává változott és a világűrbe repült a rendezvény központját képező kultúrpalota: a mozizók „felemelő” élményben fognak részesülni, ha olykor a szemüvegük után kell is kapniuk a súlytalanság önfeledt állapotától, vagy inkább az ámulattól – ígérték a minden film előtt levetített képsorok.
És valóban: a levetítettek között volt olyan film, amelyet mondhatni a csodálkozástól tátott szájjal néztek a teremben ülők, bár olyan is akadt, amelyen egyesek elpityeredtek, más, amelyiket nézve harsányan nevetett a terem, de olyan film is volt, amely közben valaki a jobb oldalamon jóízű, zengő horkolásba kezdett.
A verseny három mezőnyben zajlott. A kezdőfilmesek nemzetközi versenye fölött ítélkező zsűri a cseh rendező Petr Zelenkával az élen kedvenceként az orosz Eufóriát tüntette ki. A balladai szerkezetű és témájú, szépen fényképezett, hatalmas széles totáljaival és légi felvételeivel, valamint Don- és Volga-parti, sztyeppei tájképeivel gyönyörködtető, feszültségét minimális párbeszéddel és kifejező színészi játékkal megteremtő történet valóban egyértelműen kiemelkedett a versenyfilmek közül. A cselekmény brutális: az isten háta mögötti tanyán élő kis családban a pici leányka ujját megharapja a kutya, mire apja lenyisszenti az ujjacskát (valószínűleg, hiszen ügyes kihagyással átugorjuk a látvány borzalmát, ami viszont kép nélkül is tökéletesen érzékelhető – ez a cselekményszál, a kislányé, egyébként elvarratlan marad, ami hibaként is értékelhető); szeretetből teszi, segíteni vél, de tudjuk, hogy nem fog kegyelmezni, ha asszonya enged a szomszéd legény csábításának. Várjuk a tragédiát, ami be is következik – egyszerű és természetes minden, az is, hogy a patthelyzetbe került fiatalasszony sem a férjével, sem a szeretőjével nem marad boldog, hanem a férj bosszúja után ő és halott szeretője szép csendben elsüllyed a szétlőtt csónakkal – tragikus középút, amit előre sejthettünk a film többi részéhez túl lazán kapcsolódó, őrült motoros képéből: se jobbra, se balra nem tér az útelágazásnál, hanem egyenesen nekiront a mezőnek.
Szintén brutális, de teljesen más története van a legjobb idei lengyel versenyfilmnek, a Retrivalnak. A forgatókönyv rendkívül erős, a verőlegény életének erőszakos jelenetei hatásosak. A film alapkérdése, hogy van-e visszaút, visszaemelkedhet-e az erkölcsös, békés életbe az, aki zsarolók pénzbehajtójaként dolgozott hosszú ideig. A drámát olykor a vígjátékkal keverő Kontakt (r. Sergej Stanokovski) egy börtönből kirakott, még nem megfékezett nehézfiú és egy elmegyógyintézetből kipakolt, még nem egészen gyógyult lány szerelméről szól – sikere kisebb volt ugyan az előző filmekénél, de a színészi alakítások miatt mindenképpen említést érdemel.
Ebbe, a kezdőfilmes kategóriába bekerült Kocsis Ágnes világot látott Friss levegője is, de a második játékfilmes versenykategória sem maradt magyar film nélkül: a regionális versenyben Hajdu Szabolcs Fehér tenyérjét vetítették. A közönség egyik kedvence ebben a kategóriában a volt jugoszláv államok koprodukciójaként létrejött Karula című film volt. A főszereplő egy huncut katonaorvos, aki össze talál jönni a parancsnok feleségével, miután elhitette a férjjel, hogy – három héten belül gyógyuló – szifilisz kínozza. A parancsnok azonnal bejelenti, hogy támadnak az albánok, senki sem mozdul ki a táborból legalább három hétig, ami alatt persze az unatkozó katonák igyekszenek minél több borsot törni az orra alá. A komikus helyzetek valóban hasizomtornáztatóak, de a helyzet egyre jobban eldurvul és dramaturgiai szempontból tökéletesen előkészített tragédiába fullad.
A harmadik, dokumentumfilmes versenyben tizennégy film indult. A győztes Isten az én DJ-m című holland portréfilm Duncan Stutterheimről szól, aki különféle táncos eseményeket szervezett Hollandiában, és sikerült összeegyeztetnie a hedonizmust a mélyebb értelmek keresésével. Általa kerültek fel a holland DJ-k a nemzetközi zenei térképre.
A három versenyprogramot kiegészítő vetítések sorozata színezte: a Német panoráma kortárs germán filmeket sorakoztatott fel, A mester érintése címszó alatt többek közt Švankmajer Poe-novellákra épülő rémálmát, a Lunacyt, Szabó István Rokonok című filmjét és Sabu Berlinben és Hong Kongban versenyzett Dead Runját vetítették. A Free Spirit válogatása olyan filmekkel szórakoztatott, mint például az erősen stilizált thaiföldi Citizen Dog, Wisit Sasanatieng rendezése. Felfedezések – víziók a mai világról – nagyjából így fordíthatnánk egy másik filmcsoport gyűjtőnevét, amelybe például a perui–argentin Chica tu madre (r. Gianfrianco Quattrini) került, tele jó ötletekkel, talán a lassúsága miatt valahogy mégis kisikló cselekményével, vagy az izraeli Frozen Days (r. Danny Lerner), amely szépen fényképezett, többnyire fekete-fehér képeivel különös belső világot hoz létre. A kriminek ígérkező történet utolsó csavarját azonban ki zseniálisnak, ki viccesen félresikerültnek érzékelheti: mindaz, amit másfél órán keresztül néztünk, az a kómába esett, saját nevét sosem kimondó, a férfira gondolva valójában önmagát kereső lány elméjében zajlott le.
A fesztivál két kisjátékfilmes blokkjában levetítették Kenyeres Bálint Before Dawnját és M. Tóth Géza Maestróját is. A lengyel sajtó ugyanakkor meglepetésként értékelte az idén Varsóban bemutatott román filmek számát: a Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii és az A fost sau n-a fost? mellett vetítették a Szarajevóban kitűnt Hârtia va fi albastră és az Un acoperiş deasupra capuluit is.
A színvonalas vetítésprogram párhuzamosan zajlott egy multiplex és két „hagyományos” moziban, egy ezek közül utolsó napjait éli – a fesztivál után bevásárlóközponttá alakítják. A fesztiválkávézón és a zárókoncerten kívül mondhatni semmi kísérőrendezvény nem volt – talán ezt pótolhatnák jövőre a szervezők.
