„Egy gumiabroncs sorra mészárolja az embereket” – mekkora embertelen badarság ez filmötletnek! Megvalósíthatatlan! Veszélyes! Ez nem film! Ez rágalom! Egyáltalán hogy öli meg őket? Vannak tulajdonságai? Mi az oka ennek az egésznek? Nincs oka? Ok nélkül? Ok nélkül? Ok nélkül! BLKJBGGFF!
Felkiáltásom szóban nem kifejezhető, de találóan foglalja össze Quentin Dupieux igen furcsa, de annál tetszetősebb hangvételű nagyjátékfilmjét. Filmje életveszélyesen fenyegeti az ok-okozati logikára építő filmmesélő-mesterek piedesztálra ültetett váteszi tehetségét, hiszen magabiztosan és lenyűgöző könnyedséggel helyezi történetét egy értelem és ok nélküli diskurzusba. Miért? Csak úgy. Jobbanmondva különösebb ok nélkül. Miért? Mert megteheti és talán úgy érezte, hogy ki kell mondania. Mert tudja, hogy a mozgóképes elbeszélés nem kell minden alól kimagyarázza magát. A mozgóképes elbeszélés állhat akár össze nem férkőztethető fogalmakból, magyarázatlan eseményekből is. Lehet gondtalanul fölösleges és egyszerre gondosan céltudatos. A Rubber mindezekről szól, úgy, hogy leginkább semmiről sem akar szólni. Pusztán azért, mert ő más. Kötelezően fölösleges film, egy kerek történettel elmesélve.
Dupieux egy vérengző gumiabroncsot (jól olvasod) szült filmvászonra. Melléje „filmnézőket”, áldozatokat, és rendőröket helyezett. A rendőrfőnök bőrébe bújva, figyelmeztet a film elején is: itt minden ok nélkül történik. Válaszokat ne keress, csak élvezd az utazást. Valahol kötelessége is felhívni erre a figyelmünket, másképp a filmes konvencióktól mérgezett agyunk félreértené az egészet. A gumi életre kel, talán ádáz természetéből adódóan tapos el egy skorpiót, robbant fel egy nyulat és egy tucatnyi embert. Vagy talán csak úgy. Mi pedig nézzük. Dupieux minket is reprezentál egy csoportnyi emberrel a sivatagban. A „nézők” vagyunk, akik távcsővel követik kíváncsian a fejleményeket. Nézzük, ahogyan a nézők nézik, ahogyan egy darab gumi gyilkol. Érthető? Nem kellene az legyen.
Ami érthető kellene legyen, az a vázolt helyzet allegorikus kiszólása hozzánk, hiszen a „rendező” el akarja pusztítani a filmben szerepeltetett „nézőket”. Nézők híján pedig meg fogja állítani a filmet. Vége lesz, ha eltűnünk. Képtelen vagyok nem a film szinte megjósolható szomorú sorsára gondolni. Kedves olvasó, ha mi nem létezünk, a film végezni fog magával. Ez ennyire egyszerű és érthető.
Le merem fogadni, a nagyon lazán bűnügyi korcsműfajba ágyazott történet vagy elcsodálkoztat, vagy elundorít. Ezt mindegyikünkre rá kellene bízni, habár egyértelmű, az adott alkotás mindkét úton felhívja majd magára a figyelmet. A megszemélyesített autókerék vad és magyarázatlan bosszúállása nyitott megoldással hagy maga után bármit, amit Te oda szeretnél képzelni. Sőt, lehet, hogy nem is bosszúállásról van szó, lehet, csak így ébredt aznap. Lehet, hogy evvel a friss és hatásvadász játékkal végig Téged akart szédíteni. Lehet, ráébreszt, hogy a Te agyadban is létezik egy vérre éhes kávéfőző, egy szerelemre vágyó hamutálca vagy éppenséggel egy semmire nem hajlandó vállfa. Filmet bármiről lehet készíteni, mert az emberi gondolat bármibe képes életet lehellni. Ennek gyönyörét hirdeti a Rubber és a mögötte álló értelmetlenséget magára vállaló alkotó(csoport).
BLKJBGGFF, BLKJBGGFF! Tisztán kiolvasható, mégsem tudom teljesen mit jelent. A zűrzavarnak és a látszólag értelmetlen fecsérelésnek zsigerien felszabadító ereje van, mert más. Gondoljunk a filmírók seregére, akik a történelem során végig ezt igazolták. Vertov, Bunuel, Brakhage, Snow, Warhol, Markopoulos igazán látnoki hagyományát Dupieux folytatja egy olyan környezetben, ami legalább eljut a fesztivállátogatók nagyközösségéhez. Abszuditása más és azt tömegekhez eljuttatni nagy dolog, még ha nem is teremt percek alatt trendet belőle. Kivitelezése az alapötlettel egyenrangú. Kellemes furasága, oknélkülisége és a filmes törvényeket recikláló szabadsága követeli tőlem az öt felhizlalt és messziről ragyogó Filmtett-csillagot.
