Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Quo vadis, román film?

Beszélgetés Florin Mihăilescu operatőrrel, egyetemi tanárral

Interjú

A bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára 2006 novemberében a kolozsvári Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem vendégelőadója volt. Az előadások után a mai román filmtörvényről beszélgettünk, amely szerinte „nagyon későn, nagyon nehezen jelent meg, és éppen azt gátolja, amin segítenie kellene: a művész életét”.

Tulajdonképpen ez a probléma: mi filmeket írunk, de a fiataloknak nagyon nehéz debütálni egy ilyen zavaros törvénykezési helyzetben, ami hathavonta változik. Nekik a legnagyobb probléma az, hogy átváltsanak arról a védett rendszerről, melyben az egyetemen filmet csináltak, arra a kusza bozótosra, ami a filmes élet nálunk.

Számomra azonban az a fontos, hogy ez a törvény, bármilyen is, biztosan jobb, mint az előző. Alkalmazzák, tartsák meg a versenyt, legyen ritmusa! Ha fordítva tesszük fel a kérdést, hogy én mint filmes vagy tanár, mit szeretnék a diákjaimnak, akkor ezt: évente egyszer vagy kétszer versenyeztessék őket; hogy tudjuk, hány hely van, mennyi a nagyjátékfilmre, mennyi a kisjátékfilmre, mennyi a dokumentumfilmre és mennyi az animációra. Amikor minden átlátható lesz és tudni fogjuk, hogy ki van a bizottságban, mennyi pénzt adtak és ki nyert, amit majd közölnek az újságban is. Tegyék ki a fotójukat, szemből, profilból: íme, ők nyertek az idén, jövőre az ő filmjeiket fogjuk nézni. Mert nagyon fontos, hogy lásd, hogy mik az opciók, mit választott a zsűri, mit készítettek a filmesek, és végül, hogy mit mond a közönség. Nem szabad elfelejtenünk: ezek országos érdeklődésre számot tartó filmek. Ez a lényege az állami finanszírozásnak mindenhol a világon. Magánbüdzsé? Azzal azt csinálok, amit akarok, egész nap a macskámat filmezem, ha akarom – de amíg az adófizetők pénzén készítem a filmemet, jogos elvárás, hogy ezek a filmek adjanak vissza valamit a beléjük fektetett bizalomból és legyen hatásuk. Épp ezért a rendszernek teljesen átlátszónak kell lennie: a filmeket támogassák arányosan, a reklámjukat finanszírozzák egyenlően és menedzseljék átláthatóan. És akkor majd azt mondhatjuk: uraim, a nemzeti filmgyártás jó úton van. Meg vagyok győződve arról, hogy napjainkban sokkal több a tehetséges bejutó (a bukaresti intézetről beszélek), mint ’89 előtt. Lehet, hogy a szakmai irányulás jobb, az információ szabadabban áramlik, s ezért több tehetséges ember felvételizik. S a normális az lenne, ha idővel ez meg is látszana. Ha jobban megnézzük, azt látjuk, hogy mostanában diákok és fiatal végzősök elhoztak pár nemzetközi díjat – és ott már nem igazán működik az átverés. Ez azt jelenti, hogy az egyetem jól választott a felvételin. Így már csak az marad hátra, hogy az állami támogatás is felfigyeljen erre, és normálisan támogassa ezt a fiatal vonulatot.

Az előbb említette a menedzsmentet. Úgy tűnik, hogy ez valódi probléma, hiszen a hazai filmeket nem igazán tudják menedzselni, nincs PR-juk.

Igen, ám a menedzsment szó nagyon csúnya ahhoz, hogy művészeti környezetben használjuk. Másrészt pedig nagyon kényes szó, és sajnos meglehetősen ismeretlen nálunk. Rossz szájízzel mondom, hogy kevés a producer (hogy kezdjük a produkciós résszel), aki a törvényt és a pénzalapokat produktív módon használná. A legtöbbjük tömbházlakás-irodából jön: van egy jó forgatókönyvük s meghallották, hogy van egy ilyen filmprodukciós dolog – kipróbálják. Van, akiknek több a tapasztalata, de ők többet is vágnak zsebre. És itt a játék! Mit csinálsz egy naivval? És mit csinálsz a másikkal, aki a produkciós pénzből akarja megtömni a zsebét? Ezt a kérdést csak az idő rendezheti el. Más, a gazdaság fontosabb szegmenseiben sincs egyik napról a másikra történő változás, nemhogy a moziéban.

Másrészt ott van a sikermenedzsment, hogy így mondjam. Befejeztem egy filmet, ülök a tekercsekkel a karomban, és mihez kezdek? A belső piacról beszélve: a román filmmel kapcsolatban a terjesztőknek elég sok fenntartása van – talán jogosan, de én azt hiszem, hogy egy adott ország lakói alapvetően az adott ország filmjeit szeretnék látni. Látni a honi sztárokat, a régieket, az újakat stb. A feltétel az, hogy a forgalmazók és pláne a producerek hozzértően menedzseljék a piacra dobást. Mert elég nehéz elindulni a városban a tekerccsel a kezedben, és kihirdetni dobon, trombitán: „megjött az új román film!”, s arra majd persze tódulnak a románok százezer lejes jegyet venni. Ez nem így megy. De az sem, hogy valami tévémágnás haverrel elintézed, hogy háromszor adják le az előzetest az adóján. Láttam fontos és érdekes román filmeket, amelyeknek semmi reklámja nem volt! Az lenne a normális, hogy az Országos Filmközpont (CNC), filmforgalmazás címszó alatt, a román filmeknek adjon elsőbbséget, támogatást, azt viszont konkrétan, célratörően. Ne hízlaljunk meg valakit a háttérben, hanem tényleg azt segítsük, aki a film forgalmazását végzi: bátorítsuk őket, a pénz direkt a terjesztőkhöz és a forgalmazókhoz menjen.

Ön szerint milyen hatással volt a román film helyzetére a forradalom, és milyennel lesz az Európai Unióba való belépés?

Ha nem kap prioritást két irányvonal, a mi jövőbeli EU-s jelenlétünkkel kapcsolatban – a vizuális művészeti oktatásé és a mozgóképes menedzsmenté –, akkor a film mint művészet, nálunk is, és más országokban is, el fog tűnni. Egyszerű. Számoljunk egy kicsit: tudjuk, hogy egy film nem hozza vissza a költségeket egy hipotetikus 22 milliós piacon. Tudjuk, hogy egy film készítése 60 milliós publikumtól felfele kezd megtérülni. Ha nem lesz országos érdek a kultúra fontos szegmensének, a filmművészetnek a fenntartása, akkor az el fog tűnni. Amíg a filmre iparként tekintünk – mint a Ceauşescu idejében, amikor a filmipari központ ott volt a tejipari és a gabonaipari központ mellett –, a kilátás nem valami fényes. A nemzeti film soha sem fog annyi pénzt visszahozni, amennyitől jókedve lesz a könyvelőnek.

Van szükség román filmre? Igen! – mondom én, és mindenki más is. Akkor nem úgy teszem fel a kérdést, hogy visszahozza-e a pénzt. Úgy feltehetem viszont, hogy a rá fordított pénzt helyesen költik-e el? És itt vérre is mennék.

Amíg a művészeti oktatást állami szempontból egyenértékűnek tekintik, mondjuk, az építészetivel vagy az orvosival, addig nagy bajok vannak. Minden tiszteletem ezeké a szakoké. Nyilvánvaló, hogy minden felsőoktatási területre szüksége van az országnak a haladáshoz, civilizálódáshoz stb. De a filmes oktatás mindenhol a világon nagyon sokba kerül. Akarom ezt? Pénzbe kerül. Egyszerű. Nem lehet filmes iskolát csinálni VHS-kazettákra, vagy a nagyitól kapott pénzzel, kis önsegélyező egylettel. A filmes iskolának megvannak a maga szakaszai, videós, 16 mm-es szakaszai, de 35 mm-es szakaszai is. Mert ahhoz, hogy filmes legyél, kísérletezned kell. Ez az egyetemen történik. Nem lehet három év alatt rendezőt faragni valakiből. Mindenkinek az a benyomása, hogy ha gépek, film, lámpák vannak, akkor a film valami ipari dolog. Nem. Ez egy kézművesség, mint a furulyázás, a szobrászkodás vagy a festés. Naponta gyakorolnod kell a tehetségedet, hogy a filmjeid érthetőek, értelmesek legyenek, s talán nemzetközi díjakat is kapjanak. Ha megértem ezt a jelenséget, akkor már nem úgy teszem fel a kérdést, hogy „uram, hogy fizessek én olyan sokat egy filmes iskoláért, amikor egy földrajzos diák csak egy lejbe kerül, s a filmes tíz lejbe?”. Hát, ennyibe kerül. Ezt az arányt találod bárhol a világon a filmes képzés és a többiek között. „Csináljunk magánegyetemet.” Ezt is hallottam. A véleményem az, hogy Romániában még nincs olyan közönség, amely fenntarthatná a tehetséges gyerekeket egy magániskolában. De külföldön sem engedhetik meg mindig, hogy magán filmiskolába küldjék a gyereket. Gondoljunk bele: egy méter film 1,85 dollárba kerül! És ezzel mindent elmondtam.

Ez a két irány – a filmes iskoláé és a filmes „iparé” – új perspektívát követel az államtól. A film privilégium, amit egy ország megengedhet magának. Nem luxus. Meg tudod engedni magadnak? Jó. Ehhez kell egy iskola is. Sok ország nem engedheti meg magának. Kár lenne, ha Románia sem tudná: van iskolája, tehetséges gyerekei is, hálistennek.

Tehát semmiképp sem tudnánk hasznot húzni 22 millió lakosból? A koprodukció az egyetlen megoldás?

Ha megnézzük a miénkkel összehasonlítható méretű országok filmtörténetét, láthatjuk, hogy már 1925 előtt léteztek koprodukciók. Mindenféle magáncégek jelentek meg, amelyek rájöttek, hogy mennyire megéri koprodukciót csinálni egy másik ország ilyen magáncégeivel. Ezt nem az EU találta ki, hanem a mi filmes őseink. És ment is, egészen a háborúig, és most Kelet-Európára gondolok. Hasonlóképpen csinálja az Eurimages is: szedj össze három országot, szedj össze pénzt ezektől, majd gyűjtsd be a hasznot – a legtöbb helyen forgalmazva a filmet. És ezt nem is kell feltétlenül az Eurimages égisze alatt csinálni – amíg most leadsz egy dossziét az Eurimages-hoz, elmegy a kedved a filmtől. De nem kritizálni akarom, sőt: létre tudnánk hozni a mi kis Eurimages-ainkat. Miért ne dolgozzon egy kolozsvári producer bukaresti és budapesti cégekkel, és stábbal? Vagy fordítva. Egyszerű lenne, és egyszerre megdupláznád a nézőszámot. Én hiszek ezekben a megoldásokban.

Florin Mihăilescu

Az Eurimages-hoz nehéz pályázni, de hogy van ez a CNC-vel?

A CNC-nél például most indult el a verseny. Jó vagy rossz – ezt még nem kell eldönteni, lényeg, hogy a leadandó papírmunka nem olyan bonyolult. Ha évente tízszer leadsz egy-egy dossziét az Eurimages-hoz, tapasztalatot nyernél, de cserébe már nem maradna időd filmet készíteni. A CNC-nél az a jó, hogy a dosszié elérhető bárki számára, aki kitölt egy űrlapot és van halvány elképzelése arról, hogy mi az a mozi, mi a költségvetés szerkezete, mi a forgatókönyv és az egyéb apróságok. Egy bőripari szakmunkásnak persze nehéz lenne leadni egy dossziét – persze, filmes ember kell legyen az illető. De mihelyt összeállítottad, már nem nehéz a verseny. Ami engem nagyon zavar, az a ritmus. Gondoljunk bele: az utóbbi 12 hónapban nem volt forgatókönyv-verseny! Eddig egy csomó forgatókönyv gyűlhetett össze, olvasásra várnak, és nem lehet egyszerre 20 film forgatásának nekilátni. Ez butaság, nincs ekkora produkciós kapacitás. Az ésszerűség azt diktálja, hogy egyszerre csak 8–10 filmet finanszírozzanak. Ez lenne normális. Húsz film között lehetetlen szétosztani a pénzt, és még össze sem tudnál hozni húsz csapatot. Teljesen logikátlan.

Mi a helyzet a magánrendszerekkel?

Nagyon durva játékszabályai vannak. Nem tudod megőrizni a technikusok középosztályát lehetetlen fizetésekkel, míg az állami támogatásra vársz. Ott megkötik a szerződést, elvégzik a munkát és befejezik az együttműködést. Nem mondom, hogy az állami filmgyártás egy munkaerővásár kellene legyen két magánprodukció között, isten őrizz. De ezt természetes egyensúlyban lehet tartani. Nem mondhatod a producernek, hogy tartsd ezt a húsz villanyszerelőt és fizesd őket, amíg én várok a forgatókönyvíró-versenyre áprilisig. Mert az kirúgja őket, és inkább elmennek epret szedni, minthogy éhen haljanak.

Milyen esélye van egy friss végzősnek az Országos Filmközpont versenyein?

Szerintem mindenkinek van esélye, aki meg tud felelni a formai szempontoknak, és egy jó forgatókönyvet tesz az asztalra. Akkor nincs esélyed, ha otthon ülsz. Ha elvégezted tízessel az egyetemet, s otthon ülsz a húsz darab megírt forgatókönyveddel, azok ott is maradnak. Nem fog a CNC elnöke elmenni hozzád, hogy elkérje a forgatókönyvedet, az biztos. Mondok egy banális dolgot: a művészi siker nehezen építhető. Nem mondom, hogy kompromisszumokat kell kötni, mert nem kell. De az is biztos, hogy amikor valaki kiküld az ajtón, akkor be kell másznod az ablakon. Főleg, amikor kezdő vagy. Emlékszem, amikor Mircea Daneliuckal debütáltunk, ő egy Bukarest melletti katonai egységben szolgált éppen. S mert nagyon el akarta készíteni a filmjét, olyan volt, mint egy kullancs. Minden második nap ott volt a Scînteia-háznál, s noha kopaszra volt nyírva, gyűrött ruhában (a bakaruhát a liftnél cserélte le a civil ruhákra), vitte a forgatókönyveit. „Jöjjön egy hét múlva.” Ő két nap múlva már ott volt.

Mennyi film készülhet évente Romániában?

A privát szféra szeret azzal érvelni, hogy Románia fontos ország ebben a tekintetben, itt kiváló a filmművészet. Persze, voltak évek, amikor évente 15–20 film készült itt (hazai és külföldi, szolgáltatás szinten). De amit én látok, azáltal, hogy folyamatosan dolgozom: Romániának nagyon limitált a produkciós képessége. A baj ott van, hogy nagyon kevés jó csapatot tudsz öszszehozni egyidőben. Mert „úgymond gyártásvezetőkkel”, „úgymond díszletesekkel” nehéz összeszedni egy igazán jó csapatot. Én éppen ezért úgy látom, hogy Romániában jelen pillanatban nem lehet 14-nél több filmet készíteni évente. És szó sem lehet egyszerre öt filmnél többről. Mert ha nem jó a csapat, akkor képtelenség dolgozni. Borzalmas olyan emberekkel dolgozni, akiknek fogalmuk sincs a filmkészítésről. Időt és energiát veszítesz azzal, hogy mindent elmagyarázol nekik. Nem arra a székre van nekem szükségem, amin hátul írja, hogy „operatőr”, hanem arra, hogy amikor felvettük a snittet, valaki ellenőrizze a kamerát, a fénykaput. Hogy tudjam, hogy amikor vége a snittnek, a sminkes magától bejön és ellenőrzi a sminket. Erre valók a profik: nos a baj ez, nem hiszem, hogy elég profink van.

És a forradalom előtt?

A forradalom előtt másképp álltak a dolgok. A propaganda évi harminc filmmel büszkélkedett, az egy dolog, de Buftea tényleg egy filmes fellegvár volt. Mégiscsak 2000 alkalmazottja volt, akik mind nagyjátékfilmekkel foglalkoztak. Ott voltak a profik, ott tanultunk mindnyájan, oda kötnek az emlékek. De azok az emberek szétszéledtek, a filmgyár megszűnt, és hiába próbálták újraszervezni. Nem azt mondom, hogy a szabadpiac nem jó, mert az az egyetlen, ami jó. De Románia elrontotta a szabadpiacos indulást. Őszintén gondolom, hogy kellene lennie, ahogy a világon mindenhol, egyfajta box office-nak. Nem vagyok a szakszervezetiség híve, isten őrizz, de például jó lenne tudni, hogy hány operatőr-asszisztens dolgozik Romániában, hol és min dolgoznak, melyik céggel, hogy lehet kapcsolatba lépni velük. De míg nincsenek meg ezek a referenciák, lehet, hogy tele vagyunk értékes emberekkel, ha a lehetőségeket nem tudjuk felismerni. Asszisztenst keresek – van leltáram a frissen végzettekkel? Nincs. Kezdődik a telefonos őrület, az ismerkedések… Ezt hamar meg lehetett volna valósítani, amíg még az emberek kapcsolatban álltak, Buftea után. Most már borzasztó nehéz lenne, főleg mindenkit „vizsgáztatni”. Lehet, hogy jön valaki, hogy ő villanyszerelő, de kiejti a kezéből a lámpát...

Hogyan készülhetett el a kommunizmusban évi több tíz film? Akkor is költséges volt…

Igen, a film mindig költséges. Csakhogy nagyon sok film akkoriban propagandaeszköz volt. Persze, sokan megpróbáltak kibújni az ilyen szerepvállalás alól. De a politikai hatalom mindig szerette a magáénak tudni a mozit, s ezért még tolerálni is hajlandó volt néhány bohó művészkedést. És tele voltak a mozitermek. A moziterem ma is fontos hely, még a multiplexekben is. Megvan az igény a mozielőadásokra, az efféle szocializációra. ’89 előtt kielégítették az ilyen igényeket, lásd a hatalmas, 500–800 férőhelyes termeket. És ehhez film kellett, és termelték is, országos szinten.

De ma, amikor van tévé, nehéz megtölteni a mozitermeket.

Hát igen, ez már nehezebb ügy. Ám szerintem a mozirajongó a filmért a moziba megy. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy egy mozis élmény átadható tévében, kutyával, macskával, még egy másik tévével a konyhában. A film egy művészet, amellyel közvetlenül kapcsolódsz a vászonhoz. Nem megyek bele elméletekbe, de amit biztosan tudok, az az, hogy nem szeretek a tévében filmet nézni. Persze, megdobban a szívem, amikor valaki felhív és figyelmeztet, hogy nézzem, mert adják valamelyik filmemet valamelyik adón. De higgyék el, nem állok fel és nem váltok csatornát. Lehet, hogy csak optimista vagyok, de szerintem a filmművészet el fog válni a tévétől meg a számítógéptől, és visszatér a saját esztétikájához, a moziterembe.

Mi a legnagyobb veszély, ami a román filmet fenyegeti?

A legnagyobb veszély az, hogy esetleg nem készülnek filmek. Az, hogy azt hisszük, hogy pihenőt tarthatunk. Ez a mostani pihenőév nagyon veszélyes. Nem mondanám, hogy nem készültek filmek, volt valami mozgás, de súlyos, ami most történik. És nem az én generációmra gondolok, hanem a fiatalokra, akik számára négy év egyetem után természetesnek kellene lennie, hogy filmeket akarnak csinálni. Abban az életkorban más metabolizmussal történnek a dolgok, mint az én koromban. Én ülhetek nyugodtan és várhatok két évet egy filmre, mert ott van az a sok másik film a hátam mögött. De a fiataloknál veszélyes, ha csak késlelteted a reményét, ne csodálkozz, ha egyszer feladja. Új útra tér. Arrébb áll. Nem azt mondom, hogy minden lelkes jöttmenthez millárdokat kell vágni, hogy készítsen filmet. Nem. Nagyon kemény szűréseket, válogatást kell végezni, de a produkciós ritmust muszáj megőrizni! Folyamatosan dolgozni, mindig hagyni kiskapukat. A legnagyobb veszély a szünet.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , cikk