Az idei szemlét sok fronton lehet támadni, hiszen kevesebb és láthatóan kisebb felhajtásra elég a pénz. A szakma sértődött és hőbörög, ráadásul hiába olcsóak a jegyek, a (nem szakmai) közönség ezúttal sem tapossa agyon egymást a vetítések előtt. Az viszont vitathatatlan érdeme a 42. mustrának, hogy történetében először egy külön animációs díj is rákerült a menetrendre.
Ugyanakkor – tekintve a műfaj hagyományait – akár megdöbbentőnek is tűnhet, hogy a kategóriában eddig még nem kerültek külön elbírálásra és díjazásra az alkotók és alkotásaik. De kritizálási és fanyalgási kényszer helyett nézzük a versenyben lévő animációs filmeket. A versenyben induló, szűk tucatnyi alkotás az első animációs blokkban (A1) kapott helyet.
A blokk nyitófilmje Ballai Tóth Roland alkotása, az Ára 2,70 forint, amely egyből megcáfolja eddigi koncepciómat, miszerint a magyar animáció mint műfaj, gyakorlatilag számítógépes megoldások nélkül létezik. Az ellenpéldául szolgáló mű elszabadult és életre kelt tárgyakról, vagyis inkább limlomokról kerekít rövidke mesét, némiképp a Pixar-rajzfilmek stílusában és humorában. Ez persze korántsem negatívumként értendő, a rendező nem koncepció nélkül másolja az óriásstúdió arculatát, hanem megtalálta benne saját motívumait is. A törött, rozsdás fémdarabok táncában nem kizárt, hogy eszünkbe jut Shane Acker 9 című filmje is, ennek ellenére a kisfilm a maga lábán is szilárdan áll. A történet is éppen csak annyit vállal, amennyit rövidsége miatt még elbír, mégis több mint pusztán a formák ugráltatása. Már csak a zenével kellett volna kibékíteni a képeket (ami egyébként úgy tűnik, általános gyengéje volt a blokkban bemutatott filmeknek), de Ballai Tóth alkotása már csak a készítésének technikája miatt is méltó figyelmünkre.
Békés Rozi inkább a hazai hagyományokban találta meg saját stílusát. A Villamos kiindulópontja a címadó közlekedési eszköz, annak egy utasa, illetve az utazás maga. A rendező által választott technika egyszerű(nek tűnik), ellenben annál izgalmasabb dolgokat tud mutatni a nézőnek. Békés filmjének skálája az egy vonalból rajzolt, vázlatszerű alakoktól az egészen bonyolult és finom rezdülésekig terjed. A kontúrok összefolyásában kialakuló hálók a tömegközlekedési káosztól az általános emberi zavarodottságig sok értelmezési réteget hoznak létre, ami talán a film legnagyobb előnye. Hátrány viszont, hogy a Villamosnak koherens, szigorú értelemben vett története nem nagyon van, így a vonalakkal való puszta játékhoz egy kicsit hosszúnak érződik a 6 perc.
Elég hamar eljutottunk a versenyben lévő animációk csúcspontjára, mivel a következő két alkotás érezhetően kiemelkedett a (különben erős) mezőnyből. Az Ariadné fonala azon filmek közé tartozik, melyek jelen sorok szerzőjét újra és újra ráébreszti, hogy milyen jó is a (jó) magyar animáció. Bertóti Attila munkája ötletes, humoros, friss, egyéni és még sorolhatnánk. Talán hálás témának bizonyul egy mítosz vagy mitológiai történet animációs megvalósítása, az viszont biztos, hogy nehéz jól csinálni. Bár nem hemzseg a bonyolult motívumoktól, a képi világ mégis kiszámíthatatlan: egyszerre szerény és bravúros, letisztult és díszes. Bertóti tudja, hol parancsoljon megálljt művének, aminek jutalma a kiváló filmritmus. Az Ariadné fonalának minden elemén látszódik, hogy alkotói maximálisan odafigyeltek nemcsak általában a részletekre, de a legkisebb rezdülésekre is – ami egy animációs film esetében nem kis dolog. A mű talán egy fél gondolattal, ha hosszabb a tökéletesnél, de ez is csak azért rovandó fel az alkotóknak, hogy ne dicsérjük egekig munkájukat.
Ha a magyar népmeséknek létezne acid vonulata, Farkas Júlia Izmos királylányok című kisfilmje biztosan az alműfaj élére állhatna. Az abszurd mese a szerencsétlen király túl izmos lányairól, és azok titkáról látszólag minden erőlködés nélkül pereg le előttünk. A rajz technikája a lehető legegyszerűbb, mindenféle fölösleges glanc nélküli – ami egyébként a történetben előre haladva egyre azt erősíti bennünk, hogy paródiával van dolgunk. A rendező szinte az összes népmesei kliséből viccet csinál, kifordítja azokat önmagából: a királynak nem három vagy 7, hanem 10 lánya van, a kérő pedig nem szőke, hanem agyherceg, és még sorolhatnánk. Farkas alkotásában az a legjobb, hogy egy másodpercre sem veszi magát komolyan, megmarad könnyed, tanulság nélküli agymenésnek. És a királylányok titka mellett még Szabó Simonról is kiderül, hogy hangjával is képes elvinni egy filmet.
Hegedűs 2 László Rögtön jövökje viszont már korántsem váltott ki ilyen pozitív érzéseket. A neves képzőművész filmje mögött szép, lírai gondolatok vannak, a technikai megvalósítás is kiváló, mégsem áll össze. Puszta gondolatot mozgóképpé tenni talán a legnehezebb vállalkozás egy filmkészítő számára, és jelen esetben ezen gondolatokat – szerény meggyőződésem szerint – nem sikerült átadni. Hasonló helyzetben van a Zenit című film is, amely M. Tóth Éva rendező trieszti anzixokból rakott össze. A háború előtt álló kikötővárosról készült képek hol kiszínezve, hol animálva jelennek meg a vásznon, és bár mindig jó érzés régi képeket nézegetni, valahogy lemaradunk a film céljáról.
Megint csak értetlen szemekre és fülekre talált bennem A sellő és a halász (Rofusz Kinga) és az Orsolya (Szederkényi Bella) – mindkét alkotás valahogy lóg a levegőben. Rofusz Kinga filmjén szintén érezhető az erős hazai hagyomány, elsősorban Jankovics Marcell hatása. És bár maga a film szép, a történettel nem lehet nagyon mit kezdeni. A sellő és a halász tulajdonképpen pont annyi, mint a címe, ami nagy kár, hiszen ilyen kiváló technika megérdemelt volna egy fokkal összetettebb narratívát. Hasonló történik az Orsolyában is: a film egy olyan lányról szól, aki valamilyen pszichológiai oknál fogva csak kézen tud járni, ezáltal mindent fejjel lefelé lát. Ebből természetesen nem kevés kellemetlenség adódik, főszereplőnk pedig igyekszik alkalmazkodni mindehhez. A fiatal MOME-hallgató filmjének talán jobbat tett volna, ha az esetleges történetet háttérbe szorítja, és hagyja, hogy az egyébként remek ötletek mintegy l’art pour l’art módon szerveződjenek. Szederkényi Bella filmje tud vicces is meg komoly is lenni, sőt talán gondolkodásra is késztet, de végül adós marad a magyarázatokkal.
A Simon vagyokról hálistennek elég hamar kiderül, hogy nem egy kutya szemszögéből elbeszélt, embereknek szóló tanmese. Molnár Tünde (vélhetően japán hatásokra készül) filmje Simon, a kutya életének egy részletét meséli el. Simon igyekszik egyszerű életet élni: szereti, ha más kutyákkal összejöhet, szeret velük versenyt futni, és a futás végén átugrani a csatornát. Egészen addig szereti, amíg egyik barátja meg nem sérül az ugrásban, és ez az esemény alapvetően megváltoztatja Simont. Bár maga a történet is eléggé fura, a Simon vagyok formája miatt is kilóg egy kicsit a mezőnyből.
Örkény egypercesből, gyönyörű technikával készült a Gondolatok a pincében, amit ráadásul Kern András narrál – ennél sokkal több nem is kell egy ilyen rövid műfajba. Tóth Roland rendező is nagyon jól tudja (vagy érzi), mennyi fér bele a filmjébe, és nem is akar többet beleerőltetni. A Gondolatok a pincében olyan, mint amilyenek az Örkény-novellák: rövid, humoros, de egy következő percre mégis el tud gondolkodtatni. Ennél többet nem akar.
A versenyfilmek blokkját Wonhaz Annamária Falun című animációja zárja, amely egy idős, vidéki házaspár életébe enged bepillantást. A történet igazából semmi olyat nem tesz hozzá a „falusi élet” eddig látott leírásaihoz, amit más ne mondott volna már el, mégis egy végtelenül bájos, szerethető alkotás. A történet könnyedén pereg le, dacára a műfajhoz képest viszonylag hosszú, 11 perces játékidőnek.
A fentieket összegezve örömmel állapítható meg, hogy viszonylag erős mezőnyben fog eldőlni, melyik film kapja majd az első, kizárólag animációs filmnek járó Arany Orsót. Világosan látszik és érződik, hogy ötletből, szakmai hozzáértésből nincs hiány a magyar animáció terén – legalábbis itt a szemlén. A filmek technikai oldala, a rajzok, animációk megvalósítása szinte kifogástalan, az esetleges problémák az ötletek formába öntésének mikéntjével vannak. Tiszta szívből kívánjuk, hogy ennél gyengébb versenymezőny ne legyen a későbbi szemléken sem.
