Jobb későn, mint soha – írhatnám. Húsz évvel a rendszerváltás után az a filmrendező csinálta meg a legjobb Kádár-korabeli ügynökfilmet, aki így jöttem-mozijában, a Moszkva térben csak háttérből nézte a rendszerváltást.
Török Ferenc harmadik tévéfilmjével is beletrafált a közepébe. Hangulatos, okos, jól megírt és nem utolsósorban hiteles ügynökfilmet tett le az asztalra Apacsok címmel, ami korábbi filmjeihez, a Csodálatos vadállatokhoz (2005) és a Koccanáshoz (2009) hasonlóan (vélhetően a producerek hatására) tévés premierje után került a mozikba. Való igaz, közönsége nem igazán a kereskedelemi tévé nézői közt keresendő, mégis elmondható a filmről, hogy elsősorban tévéjáték; stilizációi és dramaturgiája, képi világa ebben a keretben mutat legjobban. Leszámítva ezt az apró ellentmondást, az idén látszólag újraéledő magyar tévéfilmes hagyomány egyik legkitűnőbb darabjáról van szó.
A film eredetije a Radnóti Miklós Színházban bemutatott, Bereményi Géza és Kovács Krisztina nevével fémjelzett azonos című darab, amely Cseh Tamás emléke előtt tiszteleg – közismert, hogy a kitűnő zenész az egyik legnagyobb rajongója volt az indián kultúrának. Maga a történet is valós alapok felhasználásával készült, ezt erősítik az intermezzóként bevágott fekete-fehér archív felvételek is. A színházi stáb nagy része – a rendező Török Ferenc is – a film alkotója is egyben. Nem is igazán a képi megoldások és a színészi játék kitűnő (bár ezek nélkül kétségtelen katasztrófa lenne a mű), hanem az először visszafelé, majd lineárisan előre mozgó, epizodikus dramaturgia és feszesen megírt, pontos dialógusok is. Igaz, ezek egy színházi előadásban elengedhetetlenek – az, hogy a teátrumban megszokott stilizációk filmen is működnek, főként a rendezőnek és állandó operatőrének, Garas Dánielnek köszönhető.
Maga a történet 2010-ben indul. A fiatal filmes nagymamájának születésnapján elújságolja, hogy jól fogadták legújabb filmtervének ötletét, amely nagyapja (Csányi Sándor) visszaemlékezéseiből készült. Az egykori rokon ugyanis nyaranta apacsnak öltözve, több más barátjával együtt Zebegényben indiántábort tartott fenn. A kuratóriumi meghallgatáson azonban egy titok derül ki: az egykori törzsön belül egy besúgó is volt, aki jelentéseket írt a tagokról és ezzel a törzsfőnök, Szoboszlai/Szürke Sas (Schneider Zoltán) halálát okozta. A besúgó nem volt más, mint a filmterv forrásadója, a nagyapa.
A film innen bontja vissza az eseményeket, időrendben először visszafelé, néhány fordulópont köré csoportosítva őket. Az ’56 utáni passzív ellenállás, beszervezések, jelentések, fenyegetettségek jellemzik ezt a világot, valamint a titok és az igazság kettőse. Szinte minden jelenetnek van egy titka, van elhallgatása, s ezért, mikor újra elindulunk a jelen felé, már a titkok is feltárulnak. A történetnek három főszereplője van: Horváth Imre, a varázsló Fekete Hold, aki azt hiszi, jelentéseivel meg tudja menteni törzsét; a főnök Szoboszlai, aki úgy érzi, apja múltja miatt vadásznak rá; és a tartótiszt (Szervét Tibor), aki csak azért száll rá az apacsokra, hogy eltüntesse ’56-os szerepvállalásának nyomait.
Maga a darab és a film is azonban több annál, mint egyszerű példabeszéd az ügynökéletről. Őszintén, remek allegóriákkal, a Bereményi-stílusra jellemző érzékenységgel nagyon fontos küldetést igyekszik teljesíteni: megpróbál elszámolni a gulyáskommunizmus cinkos árulásaival, amelyek szinte majdnem minden családban éreztették a hatásukat. Két ólomsúlyos monológ is van a műben, amely talán nemcsak azokat a nézőket találhatja telibe, akik azon rendszer részesei voltak, hanem a fiatalabb nemzedéknek is adalékot nyújthat a felelősség kezelésének kérdésében. Az egyik a tartótiszt érvelése: „Az igazság az, amit az emberek elhisznek”, a másik pedig a nagymama hozzáállása a valósághoz: „Lehet ezzel együtt élni”, „Nem emlékszem semmire, ez egyszerűen törlődik”, „Arra kérlek, hogy ezt felejtsd el.” Ezek a mondatok röviden és tömören több generáció cinkos amnéziáját és egy – talán máig velünk élő – diktatúra emlékét írják le, amely évtizedekig nem táborokban és puskagolyóval gyilkolt, hanem árulással terrorizált.
A remek és mély drámához a színészek is passzolnak – talán egy kicsit a főszereplő Csányi Sándor alakítása tűnik néhol gyengébbnek, mint a többiek teljesítménye. Ennek ellenére Szervét Tibor tartótiszt figurája remekül kimunkált, az áldozat Szoboszlait megformáló Schneider Zoltán pedig telitalálat, de a többiek figuráiban sem érezni egy pillanatig sem a színpadias játékot. Annak ellenére, hogy a film erős színházi alapokból táplálkozik, át is veszi minden stilizációját – még a külsőket is csak festett háttérként jeleníti meg –, mégsem tűnik filmszerűtlennek ez az adaptáció. A hangulathoz hozzátartozik Zagar tempós zenéje és a stilizációt erősítő Igor Lazin-animáció is.
Török Ferenc darabja eddig legjobb feldolgozása az ügynöklét kettősségének. A mostani szemlén is látható volt egy-két borzalmas próbálkozás a témából, de az Apacsok alapján érdemes reménykedni színvonalasabb művek születésében – mindenestre kár, hogy eddig csak Töröknek és Papp Gábor Zsigmond dokumentumfilmesnek sikerült eredményesen boncolgatni ezt a fontos témát. Az Apacsoknak azonban van egy nagyon különleges bukéja is, nevezetesen, hogy alig hasonlít egy Török Ferenc-filmhez, viszont jól passzol a forgatókönyvet és az eredeti drámát jegyző Bereményi-életműhöz. Talán furcsa hasonlatként hat, de úgy tűnik, hogy Török Ferenc készítette el a legjobb Bereményi-filmet az Eldorádó óta. S ez azért nem kis teljesítmény.
