Ha van mozgóképes alkotás, amelyet – rosszmájúság nélkül (rendben: csak egészen kicsit rosszmájúan) – minden tekintetben maximálisan Oscar-kompatibilisnek tarthatunk, sőt, mondhatni az ilyen filmekre „szabták” Hollywood legnagyobb elismerését: nos, az a Miss Daisy sofőrje.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezt az Ausztráliából indult direktor, Bruce Beresford művének lebecsüléseként mondom, szeretném jelezni, hogy téved. A Miss Daisy sofőrje a maga nemében tökéletes munka – meg hát a klasszikus hollywoodi történetmesélést épp azért szeretjük (már aki szereti; tőlem sem áll távol), mert olyan, amilyen. Igen ám, berzenkedhetne az emberben mélyen rejtőző trendérzékeny filmesztéta, de az Alfred Uhry sikeres színdarabjából adaptált Miss Daisy rendezésének dátuma 1989, amikor már rég túlvagyunk az álomgyári filmnyelvet megújító hullámokon; ráadásul a Beresford-opusz többek közt Oliver Stone Született július negyedikénje és a Peter Weir-féle Holt Költők Társasága elől halászta el a legjobb film díját (és még további három Oscart). A film azóta is töretlenül népszerű, rendre felbukkan a televíziók műsortervében, és már-már kultstátust vívott ki magának.
Pedig maga a történet ennél egyszerűbb és kiszámíthatóbb már nem is lehetne. Az 1950-es években vagyunk (kezdetben, mert egy hosszú éveket átölelő elbeszélésről van szó), az amerikai Délen, Georgia államban. A hetvenes éveiben járó, méltóságteljes és temperamentumos zsidó úrhölgy, Daisy Werthan, hogy így fogalmazzunk, már nem teljesen „ura” önmagának – annál inkább a környezetének, és éppen ez lesz a bonyodalom forrása. Miután – némi szomszédos birtokháborítással egybekötve – sikeresen összetöri vadonatúj Packardját, fiacskája, az anyai szárnyak alól nehezen kikerülő, de annál sikeresebb vállalatvezető úgy dönt, hogy sofőrt fogad a kedves mama mellé. Az öreg hölgy persze kézzel-lábbal tiltakozik, személyiségi jogainak és matrónai szuverenitásának megcsúfolását látva a fiú, Boolie tervében, aki azonban nem zavartatja magát, és rövid úton felbérel egy autóvezetőt anyja mellé. Egy néger autóvezetőt.
Aki arra tippel, hogy ebből bizony társadalmi dráma lesz, középpontban a faji problémával, annak igaza is van, meg nem is. Mindenekelőtt két idős ember lassú és feszültségekkel terhes egymáshoz szokásáról, csendes, de – természetesen – sírig tartó barátságáról, egymás elfogadásáról és megértéséről van szó, és arról, hogy nem az életkor, a nem, a státus, a vallás vagy a bőrszín teszi az igazi, eltéphetetlen köteléket, hanem valami más, amit leírni sem érdemes, olyannyira közhelyszerű. Ennyi, tényleg ennyi.
Álljunk azonban meg egy pillanatra. A fősodorbeli amerikai mozi történet- és karakterközpontú, így, együtt, hiszen a kettő feltételezi egymást: a jó történet karakterek cselekvéseinek más karakterek életére gyakorolt hatásából bomlik ki, és ehhez erős, jól felépített figurák kellenek, akik hitelesítik az alapkonfliktust. Vannak olyan régi arcai a hollywoodi panoptikumnak, akikért gyakorlatilag bármit érdemes megnézni, műfajtól függetlenül, mert mindent képesek elvinni a hátukon, és ha inspirált rendezővel találkoznak, nyugodtan rájuk lehet építeni a teljes mozgóképes konstrukciót, nagy baj nem lehet belőle. Jack Nicholson például. Vagy Clint Eastwood. Vagy Morgan Freeman. Ő alakítja ugyanis Hoke Colburnt, a színes bőrű sofőrt, s bár alakítása nem ért Oscart, mint a Miss Daisyt játszó Jessica Tandyé, kettejük apró rezdülésekből, finom gesztusokból kibomló összjátéka a filmtörténet kivételes pillanatai közé tartozik.
Hoke és Daisy bizonyos tekintetben a társadalmi rétegzettség homlokegyenest ellenkező pólusain állnak: a szegénysorból induló (és ezt folyton hangsúlyozó), de az idők során igencsak tehetőssé vált, öntudatos úrhölgy és a kettős (szociális és politikai) értelemben is számkivetett sofőr szinte sorsszerű egymásra utaltságának, az úr-szolga viszony felülírásának tudata – paradox módon – egy sztereotipikusan ábrázolt valóságban, ám a sztereotípiák meghaladásával alakulhat ki, és csakis ebben az ellentmondásos viszonyrendszerben nyerhet értelmet. (Kulcsfontosságú ebből a szempontból a kiválóan felépített temetői jelenet, amikor Miss Daisy az olvasás logikájára tanítja alkalmazottját.) Hoke pontosan azért válik rendkívül rokonszenvessé, mert olyan, amilyennek az amerikai félmúlt jobbára még emancipálatlan feketéit képzeljük (nálunk inkább csak felületes információk és olvasmányélmények alapján): ő nem a Virgil Tibbs-figura, aki büszke a négersorból való kiemelkedésére és arra, hogy saját pályájukon haladja meg a fehéreket; ellenkezőleg, alázatos – bár nem megalázkodó – modorával, írástudatlanságával, csavaros észjárásával (erős volt a kísértés, hogy székelyes furfangot írjak) épp meglévő előítéleteinkre játszik rá, nem negatív értelemben, de mégiscsak. Beresford sztereotípia-kezelésére az jellemző, hogy míg egyik kezével felépít egyet, a másikkal gyorsan le is rombolja, vagy fordítva: a politikai korrektség jegyében leszögeztetik, hogy káros prekoncepció, miszerint a zsidók zsugoriak, nem sokkal később pedig Miss Daisyt látjuk, amint habzó szájjal teszi szóvá egy lazackonzerv eltűnését a kamrából, természetesen az afroamerikai sofőrjét gyanúsítva annak eltulajdonításával – ő, aki állítása szerint soha az életben nem volt előítéletes; ugyanő azért marasztalja el amúgy kiállhatatlan menyét, mert túl sokat barátkozik keresztényekkel.
A film (ön)iróniája azonban soha nem megy, nem mehet el addig, hogy kérdőjeleket vessen fel az üzenet komolyságát illetően. A fojtott rasszizmus közösen átélt tapasztalata (emlékezzünk a jogszerűség látszatát betartva kötekedő alabamai rendőrök szavaira: „egy öreg nigger és egy zsidó öregasszony autóznak együtt az úton, milyen szomorú látvány”) és egyéni traumája (a robbantás a zsidó templomban) a partikuláris történetet beágyazza a kortörténeti miliőbe; néhol talán túl hangsúlyosan is (a Martin Luther King-est). Ebben pedig Beresford nagyon otthon van, tárgyi környezetrajza lenyűgözően hiteles: a ruházat, az autók, a frizurák, az épületek, az embertípusok nemhogy a helyükön vannak (ez alapkövetelmény lenne), a képileg ábrázolt világ „kisugárzása” azonban már-már nosztalgiákat ébreszt – nemcsak az egyébként súlyos feszültségekkel terhelt ötvenes-hatvanas évek Amerikája, hanem a hollywoodi mozi klasszikus meséi iránt is. Partikularitás és társadalmi érzékenység, érzelmesség és elkötelezettség jól eltalált egyensúlya teszi szerethetővé, emberléptékűvé ezt az egyébként közepesen fajsúlyos drámát. Láttunk már ilyen sztorit, többféle változatban, de általában bejött: This is the beginning of a beautiful friendship...
