„Minden filmszerepnek volt valami tanulsága”

Beszélgetés Csíky Andrással

Csíky András színpadi szerepei megszámlálhatatlanok, színészi munkásságát több díjjal is jutalmazták. Talán a fiatalabbak előtt kevésbé ismert, de játszott néhány román filmben, és a hajdani magyar filmgyártás is „felfedezte magának” egy rövid időre. Első filmszerepét a Liviu Ciulei által rendezett Akasztottak erdejében játszotta, 1964-ben. Mivel bevallása szerint ekkor tanult a legtöbbet a filmművészetről, a későbbiekben Ciuleihez „mérte” további filmes kalandjait.

A színész szempontjából színházi előadás és film létrejötte különbözik, más a munkafolyamat, más eszközök szükségesek a karakter megszületéséhez, hiszen egyrészt a forgatás alatt a sztori nem időrendi sorrendben történik, másrészt egy-egy szín „kikavarására”, a figura jellembeli fejlődésére nem lehet annyi időt szánni, mint a színházi próbák alatt. Még inkább bonyolódik a helyzet, ha valaki először áll kamera elé. Milyen volt az Ön első találkozása a filmmel? Minden bizonnyal kivételes helyzetnek tekinthetjük, hiszen nem sok színésznek adatik meg, hogy az első filmszerepét Liviu Ciulei filmjében játssza.

Előre szeretném bocsátani: előfordultam néhány filmben, romániaiban és magyarországiban, de az az érzésem, hogy valójában egyetlen tisztességes eredményt tudok felmutatni, az pedig a Ciulei-film, az Akasztottak erdeje. Ettől függetlenül, azt hiszem, hogy nagyon rossz időben éltem. Nem egy olyan ördöngös dolog, meg lehetett volna nagyon jól tanulni ezt a félig ipart, félig művészetet. De éppen hogy belekóstoltam itt, vagy ott, valamilyen oknál fogva mindig megszakadt a folytatás. Roszszabb periódusok jöttek, mindig elfelejtettek, aztán ismét fölfedeztek. Hogyha permanensen a figyelem központjában tudtam volna lenni – egész egyszerűen például többet kellett volna Bukarestben „előfordulni” – akkor talán többször is a rendezők eszébe jutottam volna. Mert elfelejtik az embert, nem tudják, hogy éppen abban a pillanatban hogy néz ki, milyen szerepre alkalmas. Vagy, ha Budapesten meg lehetett volna többször fordulni, már csak egy-egy előadás megnézése ürügyén is.

Hogy „nyilvántartassék”?

Pontosan. De hát vért kellett izzadni egy útlevélért. Ezt Orosz Lujzi és Elekes Emma is elmondja az interjúköteteiben. Mindig lekésették az embert. Csak egy példát mondok. Nekem Balogh Júlia nagyon közeli ismerősöm, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Annak idején, amikor még Szatmáron működtem, küldött egy meghívót, hogy menjek verset mondani. Nem is tudom már, milyen alkalommal, de lehet, hogy csak azt akarták, hogy legyen velem egy versösszeállításuk. És a cinizmus „szekuritátés receptje” szerint, amikor aznap ott kellett volna már lennem, akkor kézbesítették a meghívót. Azt a meghívót, amit egy hónappal azelőtt küldtek el. „În ziua cutare o să primească” (vagyis: majd aznap megkapja) – mondták magukban.

De egészen eltüntetni azért nem merték, ugye?

Nem, hiszen abból esetleg bonyodalom is támadhatott volna. Nos, én valóban nagyon szerencsésen kezdtem. Ciulei, aki színész, rendező, filmrendező, díszlettervező, építész, kosztümtervező volt, egyszóval totális színházi ember, nem egyszer látott engem fesztiválokon játszani, annak idején a szatmári színházzal jártunk a bukaresti fesztiválokra, hogy úgy mondjam „tudott kívülről”.

Igazgatókoromban minden évben el kellett mennem egy színházi konferenciára Bukarestbe. A Scînteia-ház márványtermében tartották, oda összeverbuválták a színházvezetőket, három napon át zajlott, az ideológiai gyomrozástól kezdve, repertoárelvárások besulykolásáig minden volt itt. A színházi emberekkel bármit el lehet követni, gondolták, de rajtunk a jégeső és a tank sem fogott, mert „az igazi” konferencia tulajdonképpen a szünetben folyt. Akkor beszéltük meg a nagy asztalokon tálalt finom szendvicsek között, hogy „te adod ezt, én adom azt, te meghívod ezt a darabot, te lefordítod, arra a dátumra hozod” stb. Ez így folyt. Egy alkalommal ültünk benn a teremben és hallgattuk Popescu „Dumnezeunak” az előadását, amikor megéreztem, hogy valaki nagyon néz, odakapom a fejem és Ciulei átható szemeivel kapcsolódott össze a tekintetem, majd azt súgta: „în pauză” („szünetben”). Amikor kimentem, azt mondja, „tudja én most csinálok egy filmet, az Akasztottak erdejét, s keresem a szereplőket. Amikor végzünk, hívok egy kocsit, kifutunk Bufteára és készítünk egy próbafelvételt”. Kimentünk, Ciulei rám akasztott valami k.u.k jelzésű katonaruhákat, és azt mondta, nem kell semmi különöset csinálni, ne mondjak semmit, csak járkáljak. Tulajdonképpen „fizice” nézett meg engem, azt hiszem. Sétáltam jobbra-balra, s kapásból improvizáltam valami apróbb cselekvéseket. Aztán hazamentem. Pár nap múlva, felhívott valamelyik fullajtárja, s mondta, a maestro üzeni, hogy legyek itt és itt, ekkor és ekkor. Végül is így kaptam meg a szerepet, nagyon boldog voltam. Játszott benne Gina Patrichi, Széles Anikó, Kovács György, meg mások is, de mi mind első filmesek voltunk. Ginát is akkor hozta fel Konstancáról, ragyogó tehetségű színésznő volt. Ciulei összegyűjtött bennünket, s azt mondta: „ti elsőfilmesek vagytok, ti csak azt tudjátok, hogy első felvonás, első jelenet, aztán második, harmadik, s majd vége. Itt lehet, hogy az első jelenetet a filmezés utolsó előtti napján vesszük, vagy van, aki »meghal« majd az első napokban. Ezzel ne foglalkozzatok. Hogy a jellemfejlődés útvonalán éppen hol tartotok, az majd az én dolgom lesz”. Ezzel tulajdonképpen levett minden szorongató felelősséget a vállunkról, mert amire ő azt mondta, hogy stimmel, arra mérget lehetett venni, függetlenül attól, hogy a közepén voltunk, vagy az elején. Tehát az a bizonyos sorrendi dolog, ami a színpadi próbára jellemző, felborult. Nagyon nehéz dolog különben így dolgozni.

Mert úgy érzi, hogy nincs meg a jellemfejlődés íve?

Persze. De Ciulei nagyon odafigyelt ezekre a dolgokra. Mindig szem előtt tartotta, hogy mi történt a figurával addig, folyamatosan emlékeztetett, hogy most éppen mi előtt és mi után vagyunk az adott jelenetben. Ezzel később egyébként befürödtem Magyarországon, amikor Szemes Misivel csináltunk filmet [Érik a fény, 1970, szerk. megj.], s én azt hittem, minden rendező ilyen, hogy ezt pontosan dozírozza. Egy nyavalyát, nem is törődött velem. Az egész alakításom úgy nézett ki, mintha ilyen kicsi félkörökből állt volna: eleje, közepe, vége, eleje, közepe, vége. Halál. Teljes kétségbeesés és kiábrándultság. Tudtam, láttam, hogy mi a hiba, de nem lehetett még egyszer elölről kezdeni. Halálrossz volt. Szerencsére Aczél-elvtársék cenzúrája anynyira kilúgozta a filmet, hogy az egyéb okokból lett bűnrossz, nem azért, mert én rossz voltam. Ott voltak Magyarország legnagyobb színészei, ezért gondolom nyilván én voltam a legrosszabb. Na, de félretéve a viccet, a film azért nem ér mindmáig két banit, mert Kamondi István forgatókönyvét, amely egy Tófalvi nevű mérnök elmeséléséből, vagy feljegyzéseiből született, folyamatosan kiherélték, pedig Kamondi kitűnő, első osztályú író volt. Szemes Mihály az, az Új Gilgamest rendezte ezt megelőzően, nagy sikere volt, s ez lett volna az a film, amivel ő fel tudott volna zárkózni a legjobbak közé. Teljes bukás volt. Olyannyira, hogy Kamondi, miután már többször kihúzták a fogát a mondanivalójának, lemondott, kijelentette, hogy a leendő plakátról vegyék le a nevét. Úgyhogy a nagy cirkuszok közepette született film vége nagy bukás lett – és végül a két halott: az író és a rendező, Kamondi és Szemes Misi. Egyik hazament és ott a falujában lett öngyilkos, Szemes Misi a lakásán. Erről nem szól a fáma.

Ennyire megviselte őket a sikertelenség?

A beolvasások és a nagy igazságmondások nélkül ez az autentikus Tófalvi-féle történet, amelyet Kamondi olyan kitűnően megírt, nem állt meg a lábán. Hiszen itt el kellett volna mondani mindazt, ami miatt egy szocialista államban ilyen botrányosan, kétszer annyi idő alatt, kétszer annyi költséggel lehet valamit megcsinálni. A forgatókönyvet kiherélték, ha mást próbáltunk filmezni, a besúgók rögtön jelentették: vigyázat, mert a muszteren az van, hogy… Hovatovább az egész mind sterilebb és sterilebb lett, amikor is azt mondta Kamondi, hogy na, idáig, ne tovább, levenni a nevem. Szemes őrjöngött. Érezte, hogy vége van, tudta, hogy ezzel a saját temetését rendezi meg. Miután Kamondi lemondott, ő fogta magát és két hétig eltűnt. Valahol bérelt egy szobát, nekifogott és átírta az egész forgatókönyvet. Erre a hatalom azt mondta, na ugye, milyen jó elvtársak, hogy megsegítettük. Aztán megcsináltuk a filmet Szemes langymeleg korrigálása alapján, ennek a végeredménye az lett, hogy ő is kivonult később, de az életből. Rettenetes volt ilyet megélni. Ez nem az az eset volt, hogy egy kitűnő film, és eltünteti a hatalom, de aztán majd, ha a rendszer megbukik, elővesszük, és azt mondjuk, nézd meg, milyen klassz fiúk voltak, mertek így megnyilatkozni a művészetben.

Elég kellemetlen élmény volt tehát Ciulei után belecsöppenni egy ilyen helyzetbe.

Igen, ez volt a második filmem Ciulei után, de vigasztalt, hogy élvezetes, ragyogó, nagyszerű iskola volt vele dolgozni. Ő volt az a rendező, aki komoly, nagy színészekkel is próbált, volt úgy, hogy háromszor, négyszer is egy-egy jelenetet. Az utolsó gombig mindenre figyelt, hallatlanul belevaló ember.

Ön dolgozott Kovács Andrással is.

Igen, kaptam egy meghívást Kovács Andrástól a Ménesgazdában; nem volt egy nagy szerep, de örülök, hogy részt vettem benne, mert Kovács nagyszerű filmrendező. Nagyon jól összebarátkoztunk, mindketten számon tartjuk egymást még mindig. Egy csomó nagyszerű filmet csinált, nagyon nehéz időkben. Mikor a Misi filmjét forgattuk, azt mondta nekem egy nap: volna egy pamfletfilm, amit csak az egyetemeken fognak vetíteni, egy társadalmi vitaanyag, abban kéne játszani egy tanársegédet. Egy hétnyi munka lenne. Mondom, ebből botrány lesz, mert erre nincs engedélyem, csak a másik filmezésre volt. De időközben árvíz lett Magyarországon, haza sem tudtam jönni, az útlevelem is lejárt, szóval egy csomó bonyodalom volt. Mondom neki, te András, én elvállalom, ki az isten fogja tudni? Nem is tudták meg soha, hogy közben mást is filmeztem. Kovács rendezte és írta ezt a filmet, és egy nagyszerű operatőrrel volt alkalmam együttműködni, akitől leesett az állam: úgy hívják, hogy Ragályi Elemér, ma világhírű, óriási név. Nagyon izgalmas dolog volt. Ebbe is belekóstoltam.

Később aztán filmezett itthon is még.

Igen, forgattam valamit egyszer Lucian Bratuval, egy kis epizódot, valami vízügyi mérnökről, én kellett kitaláljam még a ruháját is. Aztán a fene tudja még miket csináltam, volt-e még valami? Arra emlékszem, hogy egyszer felhívtak Bukarestből, hogy kellene játszani egy Kossuth Lajost. Na, mondom, itt baj van. Egyből nem mondhattam, hogy szó sincs róla, uraim, mert ismerem az úzust. Kérem, én látatlanban nem mondok sem igent, se nemet, küldjék el a forgatókönyvet, válaszoltam. „Şi pentru domnu Vodas trimitem” (Vodas úrnak is elküldjük) – mondták, ez volt Vadász Zoltán, ő is valamit kellett volna játsszon benne. Kossuth puhány bécsi ügyvédként volt feltüntetve, aki obskúrus nacionalizmusában nem adja meg a románságnak, azt, ami jár. Felhívott a rendező, már nem is tudom, ki volt, azt mondtam neki, figyeljen ide, én most mondhatnám magának azt, hogy beteg vagyok, vagy foglalt vagyok, hogy meghalt az anyám, mindent mondhatnék, de megmondom őszintén: én magyar vagyok, ha ezt eljátszom, már nem jöhetek haza Székelyudvarhelyre, mert leköpnek. A feleségem integetett, hogy őrült vagyok. A pasasnak elakadt a szava, aztán egyszer csak megszólalt, és azt mondta: „vă înţeleg” (megértem). Mondom, nézze, ha kicsit más lesz a partitúra, akkor szívesen állok a rendelkezésére. Másnap találkozom Vadásszal, kérdi, te elolvastad a szöveget, mondom, igen. Azt mondja, nézd, én nem akarlak téged befolyásolni, a te dolgod, de én ezt a… mondom, Zolikám, én már le is mondtam. Ilyen dolgok is voltak.

Ha jól emlékszem még volt egy filmszerepe, a Tănase Scatiuban.

Ja, persze, az is volt, a Tănase Scatiu, Dan Piţa rendezte, Nicolae Mărgineanu volt az operatőr, aki aztán később rendezett is. Ez egy nagyon szép, szelíd, kellemes családre-gény, minden népnek kell legyen egy ilyen Forsyte-sagája. Főszerepet játszottam, egy or-vost, aki Párizsban tanul, aztán Olaszországban praktizál, s közben itthon a nagybirtokot té-pik, lopják szét, utolsó balkáni módra, ahogy azt mi már ismerjük napjainkban. Az édesany-ja haldoklik, haza hívják a fiút, éppen az anyja halálos ágyához érkezik meg. Két-három szá-lon fut a történet, a címszerepet Victor Rebengiuc játszotta, egy parvenü, fölkapaszkodó bunkót, akinek sikerül mindent megvenni, és a leszegényedő bojárokat ügyesen behálózza. Szóval nagy családi regényfolyam, az egyik ágát én, a másikat Victor alakította. Nagyon szép, kellemes munka volt, semmi ideológiai botrány. Dan Piţa szerzett jóváhagyást rá, kell a románságnak is egy ilyen film, mondta. Ezt is szívesen csináltam, bejártam egy csomó helyet Olténiában. Minden hatalmas földbirtok közepén volt egy udvarház („conac”), aminek a tetején volt egy fabódészerűség. Mint kiderült, oda állt ki reggel a bojár hálóingben, és szétnézett, hogy a földjén már dolgoznak-e. De mindig csak ősszel voltak ott, amikor az aratást és a gabona eladását lebonyolították, s utána elutaztak Bukarestbe vagy Párizsba. Mindegyik udvarház rendbe téve, múzeummá alakítva. Kicsit megkeseredve gondoltam az erdélyi kastélyok állapotára, hogy mennyire nem volt cél azokat megörökíteni, vigyázni rájuk.

Ha nem olyan idők járnak, bizonyára nagyobb filmes karriert fut be.

Ki tudja. De amennyiben részt vettem, mindegyiknek volt valami tanulsága számomra, szakmailag is. Most már körülbelül tudom, hol voltam nagyon-nagyon avatatlan, de távolról sem jelenti azt, hogy gyakorlat nélkül tudtam volna úgy csinálni, hogy azt mondhattam volna magamról: igen, most már ki tudok védeni minden ilyen buktatót. Mert ahhoz többet kellett volna filmezni. Hogy Magyarországon ennyiben is részt vehettem, az tiszta ajándék volt, mert egy kicsit – hozzánk viszonyítva – szabadabb volt a légkör, és másként lehetett lélegzeni. De végtelenül boldog voltam, hogy nem élek Magyarországon. Mert, ha arra gondolok, hogy az ottani ÁVÓ-tól kellett volna félnem, azt nem bírtam volna ki. A szekuritátétól ha féltem, az nekem mást jelentett. Mert összefonódott az itteni nacionalista fogalmával, bár tudtam, köztük is vannak véreink, akik eladták a bőrüket a rendszernek, az eszmének és a kegyetlenségnek. De hát mikor elbántak velünk, a legtöbb esetben mégis csak egy nagy adag nacionalizmus is volt benne. Ha azonban arra gondoltam, hogy engem a magyar bunkó ávós vinne el Recskre, és ott követné el velem ugyanazt, mint, amit itt… Mert itt, ha az Isten egészséget adott volna, kibírtam volna, mint ahogy kibírta Páskándi és sokan mások. De azt a másikat idegileg nem bírtam volna, mert tízszeres lett volna a megaláztatásom és a méltánytalanságérzetem. Ilyen tanulságokkal is jártak ezek a filmes kirándulások, mert közben azért az is eljutott a fülünkig, hogy a gulyásszocializmus mögött mi van.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó