A 38. Magyar Filmszemle versenyprogramjából kitiltottak egy olyan alkotást, amelyet maga a zsűri elnöke, Karátson Gábor is a további díjesélyesek között említett a szemle záróünnepségén: Monica Csángó Örökké a tied (Evig din) című alkotása a koprodukciós pontszámok játékában nem nyert elégséges számú magyar pontot. A végül versenyen kívül vetített, rengeteg archív családi felvétellel megtűzdelt magyar, norvég és angol nyelvű családfilm drámai hatása azonban sok nézőjében rezgett órákkal a vetítés után is.
Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy az ember a saját családjáról készítsen dokumentumfilmet?
Nagyon nehéz dolog közszemlére tenni a saját családodat. Éppen ezért a kiszolgáltatásuk helyett inkább kérdéseket teszek fel nekik ebben a filmben. És az embereknek megvan a lehetőségük arra, hogy ne válaszoljanak. De válaszoltak, tehát úgy gondolom, nem találtam meg azokat a kérdéseket, amelyeket nehéz feltenni.
Mióta foglalkoztat téged a világháborúban eltűnt nagypapád személyisége, a titok, ami körülötte van, vagy volt? Hogyan szántad rá magad, hogy kinyomozod a sorsát?
Tizenegy éve dolgozom a sajtóban, és a film az utóbbi három évben párhuzamos projektként készült, míg főállásban újságíróként dolgoztam. A nagypapám története régóta elbűvölt – talán tizenöt éves korom óta –, és lassan de biztosan be kellett lépnem a harmincas éveimbe ahhoz, hogy rájöjjek, hogy van egy roppant érdekes sztorim, éppen a saját családomon belül. A film úgy kezdődik, mint egyfajta detektívtörténet, amelyben megpróbálom megtalálni a nagypapámat, de úgy folytatódik és bontakozik ki, mint egy egyre mélyebb családi rejtély.
A forgatások során minek érezted magad: rendező és riporter voltál inkább, vagy kíváncsi unoka?
Természetesen nehéz csak és kizárólag egyiknek vagy a másiknak lenni, de teljesen biztos vagyok abban, hogy nem riporter voltam ebben a filmben. Főképp kíváncsi gyerek és unoka voltam. Körülbelül nyolcvan órányi felvétellel tértem haza, úgyhogy elképzelhető, milyen sok anyagom volt. Ebből rengeteg minden nem volt a történetbe illeszthető, de betettem minden centimétert, ami megvilágíthatja a nagypapám történetét.
A filmben felhasználsz egy sor gyönyörű archív felvételt is.
A történetük nagyon egyszerű. Tudtam, hogy a nagymamám szeret ilyesmit gyűjteni, és egyszerűen megkérdeztem tőle, van-e valami filmrészlete. Erre egy dobozból előhúzta ezeket a régi filmeket – bizonyos értelemben ezek a részletek vezették a filmet. Tulajdonképpen látod azokat a szőrmebundákat, amikre többek közt hivatkozik.
Édesapád nagyon komoly és picit zárkózott úriemberként tűnt fel a filmben, mintha nehezen beszélt volna erről a témáról. Hogyan tudtad mégis megszólaltani?
Igen, azt hiszem, ez jó megfigyelés. Egyszerűen leültem mellé, és kérdezgetni kezdtem. Egy kicsit meglepődött, de megértette, hogy számomra fontos ezeket a válaszokat megkapni.
A főszereplőd, nagymamád bájos személyiség – hogyan fogadta azt, hogy az unokája dokumentumfilmet készít róla? Mennyit mondtál el neki indulásból, mert például nem tudta, hogy Bombayba készülsz?
Azt mondtam a nagyimnak, hogy filmet akarok készíteni róla és a nagypapáról – nagyon egyenesen megmondtam. A bombayi utazás akkor merült fel, amikor láttam, hogy neki magának is rengeteg adata van arról, hogy a nagypapám Indiában lehet.
Mennyire volt nehéz a nyomozás Indiában? Hogy bukkantál rá a budapestihez hasonló Csángó-boltra?
Egyszerre nehéz és fantasztikus volt Indiában dolgoznom. Az emberek rendkívül segítőkészek voltak, de a film szempontjából nagyon kevés időnk volt. Ám lassan, de biztosan kezdett történni valami. A Csángó-bolt címét már indulásunk előtt tudtam, úgyhogy csak keresnünk kellett, és meg is találtuk. Találtunk két fényképet – ezeket a bombayi cionista klubban őrizték – és három személyt, aki emlékezett rá – egyikük vendéglőt vezetett a szomszédságában, egy másik pedig az üzlettársa volt. És írott dokumentumra leltem arról, hogy mikor nyílt meg a Csángó-bolt. Mindez bele is került a filmbe. Az egyik fénykép egy bálon készült. Ha figyelmesen megnézed a filmet, a kutatásomnak nincs tanulsága mindaddig, amíg a nagyim meg nem nézi, és háromszor (!) is ki nem jelenti, hogy a nagypapám van rajta, egész biztosan őt ábrázolja.
A film szerint nagymamád nagyon rosszul fogadta a következtetéseidet. Kibékültetek azóta, sikerült-e elfogadnia, hogy esetleg másképp áll a valóság, mint ahogy ő elképzelte, lehet, hogy élete nagy szerelme nem elbujdosott, hanem elhagyta?
Röviden: a nagymamám nem örült annak, amit találtam, hogy megkérdőjeleztem azt az „igazságot”, amit annyi évig mesélt. Látta a filmet. Nem beszélünk túl gyakran, de beszélgettünk még a film után. Mégis ahányszor beszélgetünk, úgy emlegeti azt a képet, amit találtam, mintha Feri, a nagypapám lenne rajta. Tehát úgy tűnik, mintha elfogadná, amit találtam – bár nem örül neki…
Milyen tanulságok vagy következtetések maradtak benned a film után?
A film megnyerte a legjobb norvég dokumentumfilm díját 2005-ben – ez a legnagyobb filmes kitüntetés az országban. Ez jó érzés volt. Hogy mit tanultam belőle? Azt, hogy minden családnak vannak nehéz titkai – és a családi titkok nehéz témák.
Hogyan tovább? Miről tervezel legközelebb filmet forgatni?
Most éppen nem dolgozom új filmen, de tervezem folytatni ezt a projektet. Egy kicsit titokzatosnak kell most lennem, de remélem, a következő film lesz annyira érdekes, hogy az emberek ugyanannyit vitatkozzanak róla, mint az előző filmemről.
