/ / /

· írta

A lengyel film története (2.) Andrzej Wajda és Krzysztof Kieślowski Tanulmány

A lengyel filmművészetnek számos meghatározó rendezője van. Ha ötükről kellene írnom, a fentebbi két nevet Jerzy Kawalerowiczcsal, Andrzej Munkkal és Krzysztof Zanussival egészíteném ki. Ha egy embert lehetne csak kiemelni, az számomra Andrzej Wajda volna. A választás a bőség esetén az elfogultság lelki-szellemi terepét parttalanná növelheti, bizonyos esetekben a szűkítés tesz igazán felelőssé.

Krzysztof Kieślowski

A lengyel és az egyetemes filmművészet egyik legkülönösebb alkotója az 1941-ben született Krzysztof Kieślowski, akit, miután újra és újra hosszú heteket töltött kórházban, szanatóriumban, már gyermekkorában megérintett a halál közelségének élménye. Saját vallomása szerint az édesanyja előtti bizonyítási kényszer meghatározó szerepet játszott abban, hogy rendező lett: ötödszöri próbálkozásra vették fel a Łódźi Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Nagy előnyt jelentett számára, hogy az Állami Színháztechnikai Líceum tanulójaként már tizenévesen több évet töltött színpad közelében.

Azok a rendezők, akik az 1960-as évek utolsó harmadában indultak el alkotói pályájukon, a társadalmi, gazdasági válságokkal vemhes „fejlett lengyel szocializmus” időszakában szembe fordultak a Wajdáék, az ún. lengyel filmiskola által képviselt múlttal szembenéző, leszámoló irányzatával. Kieślowskit és társait – Agnieszka Hollandot, Wojciech Marczewskit, Antoni Krauzét, Edward Żeborwskit – a jelen valósága (válsága), feltárása érdekelte. Ezt kívánta az adott történelmi helyzet, a Gomułkát 1970 végén felváltó ún. Gierek-korszak megújulással kecsegtető, a beáramló kölcsönök miatt sikerekkel kecsegtető első időszaka is. Az ekkor induló rendezők szinte kivétel nélkül mind dokumentumfilmeket készítettek. (Erre biztatta őket a hivatalos pártideológia is. Ennek kedvezett a cenzúra szigorának átmeneti enyhülése.) Kieślowski is egy tizenhét perces dokumentumfilmmel mutatkozott be 1969-ben (életképek) Łódź városából címmel.

Krzysztof Kieslowski: Amatőr / Amator

A tíz év múlva forgatott és számára nagy hazai és nemzetközi sikert hozó játékfilmjének, az Amatőrnek főhőse is egy műkedvelő dokumentum-filmkészítő. Ebben Kieślowski nemcsak a szocialista rendszer álságosságát leplezi le, hanem magának a dokumentumfilmnek a hitelességét is megkérdőjelezi. Egyrészt azért, mert a vetítés idején a régen rögzített pillanat eseménye érvényét veszítette, másrészt azért, mert maga az alkotás meghatározó módon beleszólhat hőse sorsába. (Például Az első szerelem házaspárja, a férj és feleség, akiknek életét Kieślowski a házasságkötéstől a gyermekük megszületéséig figyelemmel kísérte, a filmsiker visszhangjaként soron kívül lakást kapnak – természetesen valakiknek hátrányt okozva ezzel. A Nem tudom című film vetítését már maga a rendező nem engedte, attól tartva, hogy az üzemi pártszervezet korrupt működését leleplező igazgatónak baja származhat az őszinteségből. Kieślowskinak az is mind megoldhatatlanabb kérdést jelentett a dokumentumfilm kapcsán, hogy a lélek, az érzés, vagyis az emberlét legfontosabb meghatározói lefilmezhetetlenek.

Az Amatőr utolsó képsorától, amikor a főhős maga felé fordítja a kamerát, hogy önmaga legmélyére hatoljon, szinte egyenes az út az 1988-ban készített Tízparancsolat filmjeiig. Alkotókorszakának ehhez az utolsó korszakához számítható már az 1984-ben forgatott Befejezés nélkül című alkotás is, amely a Szolidaritás diadalmas másfél éve és a Jaruzelski tábornok által bevezetett hadiállapot után, de már a teljes reménytelenség idején készül. Ennek tanulságáról a rendező így vallott: „A hadiállapot idején értettem meg, hogy a politikának valójában nincsen különösebb jelentősége. Persze valami módon behatárolja létezésünk helyét, s azt, hogy mit szabad és mit nem, de a valóban fontos emberi kérdésekre nem kínál megoldást, s képtelen bármely igazi, lényeges, emberi, emberre vonatkozó választ adni.”

A Tízparancsolat világsikert aratott, s ehhez a forgatókönyvíró, a Szolidaritás perbefogott aktivistáinak védőügyvédje, Krzysztof Piesiewicz is hozzájárult. A sorozatnak különösen a Rövidfilm a gyilkosságról című darabja váltott ki óriási visszhangot. Még a halálos ítélet elleni nemzetközi mozgalomban is kiemelkedő érvként szerepelt művészi és erkölcsi ereje miatt. Ez is igazolta, hogy mennyire találó volt a dokumentumfilmesek által kezdeményezett új lengyel filmáramlatot „az erkölcsi nyugtalanság vagy morális felrázás mozijának” hívni.

Krzysztof Kieślowski: Tízparancsolat

A Rövidfilm a gyilkosságról című filmjében Kieślowski azt emeli ki, hogy a véletlen milyen meghatározó szerepet játszhat az ember életében, akár rossz, akár jó irányban befolyásolva is sorsot. (1981-ben e kérdésnek nagyjátékfilmet is szentelt Véletlen címmel.) Ugyanakkor a film kitűnő anyaggal szolgált ahhoz, hogy a rendező egyenlőségjelet tegyen a különbözőképpen motivált emberölések közé. A kivégzést ugyanolyan brutális közelképekkel mutatja be, mint a halálraítélt által elkövetett gyilkolást. Elmondható, hogy a Tízparancsolat filmjeiben is a dokumentarista ember szól hozzánk, s az életről mélyebben gondolkodó művész beszélget velünk.

Kieślowskit szerencsére nem temette maga alá a rendszerváltozással Lengyelországban is összeomló filmgyártás. 1991-ben francia koprodukcióban készítette el a Veronika kettős életét, amely sejtelme annak, hogy valaha éltünk, valami hasonló egyszer már megtörtént velünk. Vagyis e film, amelyen a lengyel kritika ugyan fanyalgott, de világszerte telt nézőterek előtt vetítették, a lélekről, a lélek létezéséről szól.

Ugyanehhez az áramlathoz tartoznak a Három szín filmjei is; a Kék, a Fehér, a Piros. Ezekben az alkotásokban csak látszat a szabadság, az egyenlőség, a testvériség. A hősök számára a legfontosabb tapasztalat – a bonyodalmak után az –, hogy az élet értelme nem magában az életben, hanem azon túl keresendő. De hogy erre rádöbbenhessünk, az életet tisztességesen gondolkodó és érző emberként kell leélnünk. A tisztességesen gondolkodó és érző Kieślowski élete 1996-ban ért véget.

Andrzej Wajda

Andrzej Wajda idén márciusban fejezte be Katyń (egyelőre ideiglenes) című filmjét. Noha még tartanak művének utómunkálatai, már jelezték, hogy a májusi Cannes-i filmfesztiválon ez az alkotás fogja Lengyelországot képviselni. Huszonhat évvel ezelőtt egy szintén tavasz derekán elkészült filmet indítottak az említett májusi fesztiválon. Rendezője annak is Andrzej Wajda volt, s filmje, a Vasember akkor elnyerte a nagydíjat, az Aranypálmát.

Andrzej Wajda

Az 1970-es és 1980-as évek fordulóján Wajda az újkori közép-európai térség legmeghatározóbb mozgalmáról, a Szolidaritásról készített az események mozgását követő (és az előzményeket rekonstruáló) játékfilmet. A most elkészült alkotás egy hatvanhét évvel ezelőtt – 1940 márciusa és júniusa között – hónapokon át tartó drámát, a lengyel értelmiség kiirtásának bevezető eseménysorát vitte filmszalagra. Katyń a hadifogoly lengyel tisztek Sztálin parancsára történt kivégzésekének képsorait hívja elő az emlékező világ tudatából.

A grazowieci vasútállomás közelében a katyńi erdő mélyén agyonlőtt 4200 tiszt egyike Andrzej Wajda apja, a 72. gyalogezred századosa volt. (Osztaskovban és Sztarobjelszkben ugyanekkor további 11 000 tartalékos tisztet, rendőrt és erdészt végeztek ki.) Andrzej Wajda a gyalogezred állomáshelyén, Radomban született 1926. március 6-án. Itt élte át a II. világháborút is. Miközben a földalatti középiskolát végezte, egy magániskolában festőnek tanult. A mindennapi kenyerét raktárosként, lakatosként, s végül műszaki rajzolóként kereste meg. Nemzedéktársaihoz hasonlóan ő is tagja volt a londoni lengyel kormány Honi Hadseregének. Tanulmányait a háború után a krakkói Képzőművészeti Akadémián kezdte, majd a Łódźi Filmfőiskolán folytatta és fejezte be. A diploma megszerzése után 1953-ban Aleksander Ford asszisztense lett, de egy év múlva már nekiállhatott első játékfilmje, A mi nemzedékünk forgatásának.

Andrzej Wajda: Hamu és gyémánt (1958)

Az 1955-ben bemutatott film óta Wajda újra és újra meglepte a mozinézőket és a filmszakma képviselőit. A Csatornában nem csupán az jelentette az újdonságot, hogy az 1956-ban még szinte tabutémának számító 1944-es varsói felkelésről készített filmet, hanem hogy a történet nagyobb része a halál és az élet között kanyargó labirintus sötétségében játszódik. A Hamu és gyémántban az sokkolta a hatalom képviselőit, s a sztálinista korszak által megrettentett nézőket, hogy a film rokonszenves főhőse lelövi a berendezkedő kommunista diktatúra janicsárszerepet vállaló képviselőjét, Szczuka elvtársat, a város frissen kinevezett párttitkárát. De meglepetés volt a Wajda által használt esztétikai eszköztár is, s a film dinamikája, amely szakítást jelentett a hamisan fennkölt szovjet filmek pátosszal társult álmatagságával, lassúságával. Ugyanakkor a Hamu és gyémántnak szinte minden képkockája bekeretezhető műalkotás volt, s ez a képzőművész Andrzej Wajda látásmódja mellett az operatőr Jerzy Wójcikot dicséri.

Wajda fölött akkor húzták meg először a figyelmeztetés vészharangját, amikor 1965-ben A légió (Hamvak) című, Stefan Żeromski regényéből adaptált monumentális történelmi filmjét elkészítette. A kritikusok támadták érte, s a történészek nagy része is szembe fordult vele, szemére vetve, hogy a lengyelség Napóleon zászlai alatt hozott áldozatvállalását értelmetlenségnek tartja. Wajda hivatkozhatott arra, hogy filmjei révén nemcsak a közelmúlttal akarja szembesíteni nézőit, hanem egyáltalán az egész lengyel történelemmel, amelynek nem minden fejezete jelent dicsőséget. A háború értelmetlenségének tudósítása pedig mindig időszerű. A filmhez egyébként maga Wajda is kritikusan viszonyult, de nem ezért, ami miatt támadták. Elsősorban azt vetett saját szemére, hogy nem mert színes nyersanyagot használni, s túlságosan tapadt a regény szerkezetéhez.

Andrzej Wajda: A vasember

Wajda azonban néhány év elteltével bebizonyította, hogy mesterien tud bánni a lírai szépirodalmi anyaggal is. 1970-ben vitte filmszalagra Jarosław Iwaszkiewicz Nyírfaliget című, a költészet aranyfüstjével bevont, lélektani elbeszélését, amelynek révén sikerült bemutatnia, hogy „nincs szomorúbb, mint egy szép tavaszi napon meghalni. Akkor távozni el, amikor a természetben megannyi csodálatos dolog történik”. A rendező ugyanebben az évben még egy filmet készített, amellyel – morális kötelességként – a Lengyelországban 1968-ban és 1969-ben lejátszódott eseményekre, vagyis 1968 márciusának diákmegmozdulásaira és a Gomułka és Moczar tábornok nevével fémjelzett kommunista hatalom ezt követő antiszemita hecckampányára reagált. A Tájkép csata után főhőse a hitleri haláltábort túlélt Tadeusz, akinek alakjában Wajda tudatosan a lágerirodalom voltaképpen megteremtőjét, a tragikus sorsú kiváló írót, az 1950-ben öngyilkosságot elkövető Tadeusz Borowskit akarta életre kelteni. A film lehetőséget ad a szülőföld, a haza, a nemzet, az emberiség fogalma fölötti elmélkedésre. A vita hullámai átcsaptak az 1970 decemberében megbukott Gomułkát követő Gierek-korszakra is.

Wajda a szocialista tábor azon kevés rendezői közé tartozik, akik hírnevüknek köszönhetően életművűket nyugati országokban készített filmekkel is gazdagíthatták. Külhoni alkotásai között megkülönböztetett helyet foglal el az 1972-ben Bulgakov A mester és Margaréta című regényének egyik epizódját feldolgozó Pilátus és a többiek című filmje. A cenzúra megtiltotta, hogy róla recenzió jelenjen meg Lengyelországban. A német pénzen Nürnbergben, Hitler valóságos történelmi politikai szerepjátszásainak színhelyén forgatott film megkísérelte a lehetetlent: celluloidszalagra vinni az abszolútumot.

A rendező a világirodalom e frissen felfedezett remekművétől visszatért a lengyel irodalom két klasszikus alkotásához: Stanisław Wyspiański Menyegző című drámáját és a Nobel-díjas Stanisław Władysław Reymont Az ígéret földje című regényét vitte filmre. Mindekét mű eseményfolyama századfordulós történet. A lengyelhoni vadkapitalizmus korának megjelenítésénél jóval nehezebb feladatnak bizonyult a verses dráma leforgatása. A film a hosszabb dialógust is nehezen tűri, hát még a versmondást. Ráadásul olyan feltételek közepette, amikor a drámát nem csupán a szavalat kelti életre, hanem a legsűrítettebb mozgás, a tánc is. Ez jelentette a film nyelvén megvalósított újat: a természetes beszédként ható vers és a természetesnek elfogadott mozgás, azaz a tánc ötvözete a fény és az árnyék révén… És a hirtelen csöndben a jelképeiben, a mitológiájában ránk zúduló történelem.

Sokan úgy tartották, hogy ez a film jelenti Wajda művészi pályájának a csúcspontját, hogy ennél feljebb már nem lehet jutni. Négy év múlva Wajda egy, az addigiaktól eltérő, teljesen új filmmel sokkolta a lengyel közvéleményt és lepte meg a nagyvilágot. A tengerparti munkások véresen levert megmozdulása után 1970 december 19-én hatalomra került Edward Gierek a négy-öt évig tartó kezdeti sikerek után egy addiginál mélyebb gazdasági és erkölcsi válság köszöntött Lengyelországra. Ennek legyőzéséhez újabb nyugati kölcsönökre volt szükség. A hatalom 1976-os megrendülését kihasználva Wajdának sikerült elérnie, hogy engedélyezték egy közel tizenöt éve beadott forgatókönyvének életrekeltését. Wajda ugyanis már az 1960-es évek elején filmet akart készíteni a lengyelországi sztálinista korszakról. Noha a sztálinizmus „túlkapásait” mind Gomułka, mind Gierek elítélte, a szocialista rendszert szerves egységben látta és láttatta 1945-től. A sztálinista korszak túl heves bírálatában, leleplezésében a mindenkori kommunista rendszer kritikáját érezte.

Katyń

Aleksander Ścibor–Rylski az 1970-es évekre aktualizálva írta át a Márványember tizenöt évvel azelőtt elkészült eredeti forgatókönyvét. Wajda ennek alapján készítette el a filmet 1976-ban. Őt magát is meglepte, hogy az 1977 elején bemutatott alkotás milyen meghatározó módon járult hozzá ahhoz az erjedéshez, amely 1980 augusztusában a Szolidaritás győzelméhez vezetett. A gdański hajógyár egyik munkása által „megrendelt” Vasember forgatása 1980 végén 1981 elején szerves része volt a lengyel munkásosztály és értelmiség összefogásának eredményeként kiharcolt, tizennégy hónapig tartó szabadság történetének. Az akkori események publicisztikai jelzésként a filmben is megjelennek. A filmet májusban szinte a vágóasztalról küldték ki a Cannes-i fesztiválnak.

Pár nappal később Wajda, aki nem utazott ki Cannes-ba, a következő táviratot kapta: „Óriási az érdeklődés a film iránt stop esélyei nagyobbak mint gondoltuk (…), mert az ellenjelöltek sorra kihullnak stop ebben a helyzetben jelenléted nélkülözhetetlen a sajtókonferencián…” Május 26-án a londoni The Times-ban az alábbi cikk jelent meg: „Andrzej Wajda Vasember című filmjének világpremierje tagadhatatlanul a legnagyobb történelmi esemény volt, amelyet fennállásának harmincnégy éve alatt a Cannes-i fesztivál látott…”

Nem véletlen, hogy Wajda neve vörös posztóba égetve lebegett az 1981. december 13-án hadiállapotot bevezető Jaruzelski tábornok és hívei előtt. Szívesen látták volna, ha végleg elhagyja az országot, mint tették ezt akadálytalanul százezrek – köztük jeles értelmiségiek is – az 1980-as években. Wajda csak azért utazott külföldre, hogy filmet készíthessen. Így született meg 1983-ban a Przybyszewska drámájából filmre írt Danton, amelynek főszerepét a lengyel Wojciech Pszoniak és a francia Pierre Depardieu játszották. A film polémiának is felfogható az emberi jogokat semmibe vevő Jaruzelski-diktatúrával.

A rendszerváltozás küszöbén mutatták be Wajda egy régóta érlelt terve megvalósításának eredményét, a Korczak című filmet, amely az 1943-ban megsemmisített lengyel zsidóságnak állít emléket. Wajda 1992-ben elkészített a Hamu és gyémánt folytatását a Koronás sassal díszített gyűrűt. Ennek sikertelensége miatt Wajdát már megújulásra képtelennek könyvelte el a lengyel kritika. Zsenialitását bizonyítja, hogy több évi előkészület után filmre vitte Adam Mickiewicz Pan Tadeusz című poémáját, amely a lengyel filmtörténet anyagilag és esztétikailag egyaránt egyik legsikeresebb filmjének bizonyult.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.