Hosszú és nehéz út vezetett a feketék egyenjogúságát kiharcoló Polgárjogi Mozgalom 50-es évekbeli berobbanásáig. Ahhoz ugyanis, hogy az elnyomott kisebbség felemelhesse a hangját a társadalmi igazságtalanság ellen, nem csak a mikrofont kellett magához ragadnia, de az érvelés művészetét is ki kellett tanulnia. Denzel Washington szívmelengető mozgóképes példázata ennek az útnak az egyik korai mérföldkövéhez kalauzol minket.
Hiába uralják a filmsztárok a mozivásznakat, a takarásban meghúzódó rendezői szék mégis ellenállhatatlanul csábító bútordarabnak bizonyul a számukra. A sikert sikerre halmozó hollywoodi aktorok életében ugyanis rendre eljön a pillanat, amikor úgy érzik, hogy kreatív energiáik túlcsordulnak egy szerep puszta megformálásán, és immár csakis a kamera túloldalára tett expedícióval tudják megvalósítani elképzeléseiket. Ez a kalandtúra sokszor rossz emlékű, futó afférba torkollik, néha azonban olyan hosszú és legendás rendezői életművek is kikerekedhetnek belőle, mint például a Clint Eastwoodé.
A szerepeiért korábban már minden létező díjat besöprő Denzel Washington a 2002-es Antwone Fisher története című filmmel váltotta meg belépőjét a színészből lett rendezők népes klubjába. Jó darabig úgy tűnt, hogy mindez nála is csak egyszeri fellángolás volt, de fél évtizedes hiátus után újra helyet foglalt a direktori székben, hogy vászonra vigye az elődjénél egy fokkal nagyobb szabású The Great Debaters-t. Bár ilyen kis korpuszból még aggályos lenne nagy ívű következtetéseket levonni, a két film tartalmi hasonlóságai, valamint messzemenően egységes hangvételük vitathatatlanul kirajzolja Washington rendezői attitűdjének alapvető körvonalait. Igaz történettel hitelesített mélyen humanista üzenet, visszafogott drámai cselekményvezetés, és minden ízében konvencionális, ugyanakkor végtelenül igényes színrevitel jellemzi a keze alól kikerült alkotásokat, melyek ezen tulajdonságok mentén élesen el is különülnek a pusztán színészként jegyzett – többnyire bűnügyi – mozijaitól (az ezredforduló óta Washington szinte kizárólag bűnügyi filmekben szerepelt, végigskálázva a bosszúthrillertől kezdve az epikus gengszterfilmen és a politikai paranoia-thrilleren keresztül az apokaliptikus akciófilmig a műfajcsoport minden jelentősebb bugyrát).
Az Antwone Fisher története és The Great Debaters ráadásul nemcsak a stílus és a hangvétel, de a téma szempontjából is nyilvánvaló egységet alkot: mindkét film a társadalom számkivetettjeit állítja középpontba, akik egy bölcs mentor segítségével tanulják meg produktív tevékenységbe fordítani az elnyomatásból fakadó agressziójukat (a mentor szerepét Washington következetesen magára osztotta ezekben a filmekben, de itt már persze fényévekre járunk a Kiképzés korrupt rendőr-oktatójától). Az egyetlen lényeges különbség, hogy az utóbbi kissé szélesebb látószögben vizsgálja meg ugyanazt a kérdést. Míg a 2002-es mozi egy árva suhancból lett tengerész kálváriáján keresztül villantja fel a társadalomba való békés integrálódás lehetőségét, addig a 2007-es darab már egy maroknyi csapat közös útkeresését mutatja be, annak belső konfliktusaival és dinamikájával egyetemben. Ez a csapat nem más, mint a texasi Wiley College híressé vált afro-amerikai vitaköre, mely a 30-as években mindenki nagy meglepetésére térdre kényszerítette a nagy múltú „fehér egyetemek” disputaválogatottjait.
A The Great Debaters gyakorlatilag a sportfilmek dramaturgiáját alkalmazza, hiánytalanul felvonultatva a kis csapat összeérésének, első sikereinek, válságba jutásának, majd végső nagy diadalának kötelező stációit. Ezt a kiszámítható cselekményszerkezetet oltja be Washington a hiteles korrajzzal és érzékeny drámai mellékszálakkal, nagyobb súlyt adva ezzel az eseményeknek, mint egy kivételes sportteljesítmény puszta piedesztálra emelése. A szereplők itt nem elsősorban a dicsőségért, hanem egyenrangúságuk bizonyításáért küzdenek. A film tehát ugyanazt a keresztezést végzi el, mint Eastwood két évvel későbbi Invictusa, mely szintén a rasszok közötti megbékélés témáját oltotta be a rögbi-világbajnokság vegytiszta versenydramaturgiájába. Az effajta alkotásokat mindig fenyegeti a dagályosság veszélye, nem csoda, hogy a The Great Debaters-ben is rezeg olykor a léc. A menetrendszerűen érkező bölcselkedéseket és patetikus jeleneteket azonban kiválóan ellenpontozzák az elsőrangú színészi alakítások: Denzel Washington és Forest Whitaker Oscar-díjas párosa mellett a fiatalok is lehengerlően hozzák szerepüket, különös tekintettel a Washington filmjein nevelkedett Denzel Whitakerre.
A történet nagy tanulságait levonó szentenciák már csak azért sem olyan zavaróak ezúttal, mert szervesen beépülnek a cselekménybe, elvégre a film épp a szónoklás művészetéről szól, így senki sem róhat fel neki egy kis retorikai felbuzdulást. A faltól falig érő, hollywoodi stílben megírt szimfonikus zene olykor kissé rontja ugyan a drámai összhatást, de az akusztikai szirupot hamar kimossák fülünkből az édeskés hegedűszót megszakító karcos blues-dalok. Hiába tehát a megszokott fordulatok és a konvenciók maradéktalan betartása, a minden részletre kiterjedő igényesség életre kelti a példázatszerű történetet. Washington sikeresen tárja fel az 50-es években berobbanó Polgárjogi Mozgalom gyökereit, mikor a fekete kisebbség bizonyos tagjai először hitték el magukról, hogy képesek kiállni az igazukért, akár a saját pályájukon is két vállra fektetve az elnyomatást sokszor intellektuális köntösbe bújtató fehéreket. Az igazságtalanság elleni síkraszálláshoz ugyanis nem volt elég a mikrofont magukhoz ragadni, de a megfelelő szavakat is meg kellett találni, ehhez pedig ki kellett tanulni az érvelés művészetét.
A The Great Debaters tehát nem egy invenciózus, mégis megtekintésre ajánlható alkotás. Teljes mértékben hiányoznak belőle a váratlan, szofisztikált fordulatok, avagy látványos dramaturgiai és vizuális ötletek – inkább olyan ez a film, mint a főhőssé avanzsáló fiatal, szerényebb képességű szónok: nem sziporkázó retorikai fordulataival, hanem mélyről fakadó empátiájával és a keresetlen őszinteségével nyeri meg magának közönségét.
