Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Övön aluli csókok Tanulmány

Azt már a ókoriak is tudták, hogy csókot nem csak szájra lehet adni. A filmművészetnek röpke száztíz éve alatt kicsiben kellett befutnia azt a távot, amit a szerelem kultúrtörténete is lassan érlelt meg.

A fellatio egyik korai leírása már az egyiptomi mitológiában benne foglaltatik, nem is akárhogyan. Annyira gyönyörű volt, hogy Plutarkhosz ki is hagyta a saját feldolgozásából. Amikor Oziriszt a gonosz testvér, Sét feldarabolja, a hímtagját a halaknak dobja, amelyek azonnal fel is falják azt. Ízisz, midőn összeszedegeti Ozirisz darabkáit és összerakja őt, rájön, hogy hiányzik valami a majdnem feltámasztható emberből. Agyagból mű hímtagot készít szerelmetes testvérének/férjének, Ozirisznek, amit életre is kelt – a szájával. Egyes ábrázolásokból az is kitűnik, hogy „Ízisz pontosan ismerte annak a módját, miként képes egy isteni nő ajkával életre kelteni egy férfit”1. Persze nem mindegyik kultúrában volt tolerált az ilyen jellegű csókos örömszerzés, s pláne annak ábrázolása. A filmművészetnek, röpke 110 éve alatt kicsiben be kellett futnia azt a távot, amit a szerelem kultúrtörténete is lassan érlelt meg.

Már rég ismertek azok a freudista elméletek, miszerint a férfi (és nemcsak) képzelőerőben a női száj a női vagina megfelelője lenne. Az előbb is említett huncut egyiptomiakra visszautalva: ők használtak először rúzst a száj kontűrjeinek – és ezáltal a fenti analógiának a kihangsúlyozására. Aztán a mozi megszületésekor a női száj formája és alakja a valóság többszörösére kinagyított mozivásznon különös jelentőségűvé kezdett válni. Gondoljunk csak a bimbózásra, a némafilmsztárok apró pillangóra, cseresznyére2 vagy Cupido íjának görbéjére emlékeztető szerény rúzsaira; majd a virágzásra, amikor már megszólalhattak, Monroe és Bardot durcásan húsos ajkaira – és napjaink túlérett, kihasadni készülő Angelina Jolie-szájára, amely a még többet, még nagyobbat akaró közönséget szolgálja ki szinte természetellenesen hangsúlyos (szemérmetlen) ajkaival.

Pasolini: Salo, avagy Sodoma 120 napja / Salò o le 120 giornate di Sodoma

A vagina ábrázolásának eme placebója éppen azért tud olyan jól működni, mert a filmben ugyanolyan megözelíthetetlen, mint a való életben a női szemérem. A végső filmes csók azért olyan felszabadító és népőrjítő, mert tudjuk: ha oda beletalál Gable, Bogart vagy Valentino, akkor „amoda” is beletalál. Igaz, csak addig volt szükség eme nagy (de eléggé kevéssé tudatos) elvonatkoztatást igénylő megoldásra, amíg a film rájött, hogy miképp lehet lassan-lassan erodálni a viktoriánus erkölcsökbe betonozott cenzúrát – és most nem a pornóról beszélünk, hanem a mainstream filmművészetről. Igaz, hogy egy ideje kezd összeérni a két megközelítési mód, legalábbis helyenként, eszközhasználatban.

Az amerikai kommerszfilmben a mai napig szemérmesen csókolóznak, hogy minél kevesebb nézőt veszítsenek a különböző ratingek miatt. A művészfilmesek viszont, mivel úgyis jobbára csak fesztiválokon turnézó filmeket készítenek, nem aggódnak a különböző helyi cenzúrák miatt és egyre inkább hanyagolják a szimbolikus vagy képi parafrázisokat használó filmes megoldásokat – a direkt, „pornográf” eszközök javára. Az erjedés, úgy tűnik, a hatvanas-hetvenes években kezdődött. Európában Pasolini a Salóval, de az Élet-trilógiával sem fogja vissza magát és a színészeit, Japánban Nagisha pedig mindenféle kendőzés nélkül mutat egy szájba-ejakulációban végződő fellatiót. Amerikában pedig, vajon mi is történhet ekkor: egy egész estés pornófilm a szopásról. Az 1972-es Deep Throat (Mély torok) éppen a címében népszerűsített fellatiós technika miatt sikkes, divatos lett. Az addig igazából csak a férfiak kiváltságának számító pornómozi-látogatás most már szégyen helyett érdekesség lett, hölgyek és párok egyaránt kifizették a jegyet. Bevitte a pornót az „igazi” mozikba, kb. 22 ezer dolláros költségvetéssel és sokmilliós kereslettel az első (és talán azóta is az egyetlen) hardcore pornó box-office-hit lett. Tíz évvel azelőtt Andy Warhol egyértelmű című Blow Job-jában még a kamera csak a passzív fél arcát mutatta percekig, az 1975-ös romatikus vígjáték Samponban (Shampoo) Julie Christie már bemászik az asztal alá egy politikai fundraiser alatt, hogy ilyen módon nyújtson örömet Warren Beattynek. Úgy tűnik, kétféle (erotikus) töltete lehet az efféle jeleneteknek. Az egyik éppen attól érdekes, hogy a nő szabad akaratából, kezdeményezve, huncutul vállalja ezt a játékot, a másik pedig pont fordítva: a nő áldozatként, a férfiakarat kiszolgáltatottjaként kényszerül rá.

Andy Warhol: Blow Job

Persze, az ilyen gyönyörszerzést már a hetvenes évek előtt érzékeltetették, csak éppen úgy, ahogy itt a kommunizmusban szidtuk a rendszert: metaforákban és erősen stilizáltan. Kubrick Lolitájából ma is talán a legismertebb kép az, amelyen a kis nimfácska egy nyalókával van elfoglalva és közben kihívóan tekint Humbertre – azaz a Humbertben megtestesülő férfiközönségre. Hasonló, erősen metaforizált szopásra utaló képek pedig dögivel találhatók a filmtörténetben, banántól kezdve mikrofonig bármit felhasználtak a NC-17 besorolástól rettegő rendezők (vagy inkább producerek).

Cunnilingus, vagy arra utaló jelenetek már sokkal ritkábban tűntek fel mozivásznon. Feminista magyarázat szerint nyilvánvaló okokból, de talán az sem mellékes, hogy a szájnál jobb metaforát ritkán találni arra, amit nem szabad megmutatni, míg az előbb emlegetett mikrofonok tökéletes képi megoldást jelentenek a frivol elmék számára. Természetesen utalni, az előzőhöz hasonlóan, lehet rá, sőt, kell. A szexuális megmutatkozás szempontjából igencsak punnyadt nyolcvanas években, a Smaragd románcában (Romancing the Stone, nálunk Giuvaerul Nilului címmel szokták vetíteni Húsvétkor) Michael Douglas dobja fel Kathleen Turner addig unalmas életét. Ahogy az a kalandfilmekben lenni szokott, lebukfenceznek egy lejtőn a sárba – és Douglas feje Turner ölében landol. Korábban, ennél sokkal elegánsabban (és képileg, filmtörténetileg is releváns módon) oldja meg a huncut utalást az emlékezetes Diploma előtt (The Graduate), amikor a fiatal Dustin Hoffmann arcát úgy komponálta az operatőr, hogy Anne Bancroft lába keretezze azt. Az előbb emlegetett Douglas pedig a kilencvenes évek újra feltámadt szabadosságában már elég nagy vehemenciával tapad Sharon Stone alsó bájaira a Basic Instinctben – és nincs egyedül, Bruce Willis, Mark Ruffallo és mások szépen követik a példáját.

Mike Nichols: The Graduate / Diploma előtt

Napjaink művészfilmes termése már szinte mindent megenged az övön aluli csókok megmutatása terén. A Hable con ella (Beszélj hozzá) erősen esztétizált, de éppen azért még hatásosabb film-a-filmben jelenetében a lekicsinyedett férfi teljes egészében eltűnik a hatalmas vaginamakettben. Mások esztétizálás helyett inkább azzal foglalkoznak, hogy kiradírozzák a pornó és az mainstream és/vagy artmozi közötti vékony vonalkát. A Románc (Romance, 1999), a Pokol anatómiája (Anatomie de l'enfer, 2004), az Intimitás (Intimacy, 2000), a „jobban-is-lefordíthatták-volna-a-címét-de-hagyjuk” Legyél velem (Baise-moi, 2000) a Kilenc dal (9 Songs, 2004), vagy a Destricted legújabban ezt a tendenciát követik. Némelyikük fesztiválsiker, vagy éppenséggel fesztiválbotrány lett, mindenesetre a pillanat, hogy valaki kikáltsa egyikükre, hogy „igazán zseniális!”, még nem jött el. A legnagyobb fricskát viszont talán pár éve Vincent Gallo követte el, amikor nemcsak rávette Chloë Sevigny-t, hogy a The Brown Bunnyban orális szexet hajtson végre rajta, hanem a Sunset Boulevardon hatalmas billboardon reklámozta a filmet, éppen egy ebből a jelenetből készített (s a megfelelő helyen persze kiéletlenített) állóképpel.

Vincent Gallo: The Brown Bunny

Hogy mit hoz a jövő, nem nehéz megjósolni. Egyre többet lehet megmutatni, egyre kihagyhatatlanabb lesz egy-egy szopinyali jelenet, a művészet és a pornográfia határait mindkétoldalról egyre erősebben tologatják, a fesztiválokon egyre sokkolóbb és erősebb filmekre számíthatunk. Mindenesetre az új Érzékek birodalma várat még magára.


1 Székely András: A szerelem krónikája, 25.

2 vö. az angol „pop the cherry” kifejezéssel!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.