Dávid Ádám

/ / /

· írta

Négyszáz csapás az NDK-ban

Florian Henckel von Donnersmarck: Das Leben der Anderen / A mások élete

Kritika

Az elsőfilmes Florian Henckel von Donnersmarck A mások életével aratott sikere felér egy nevéhez méltó égzengéssel: kiadós díjeső zúdult a nyakába a Német Filmdíj hét Lola-szobrától a 2007-es legjobb idegen nyelvű film Oscarjáig. A film elkészítése viszont nem volt épp villámgyors – több mint nyolc évig dolgozott rajta. Nos, Herr Henckel von Donnersmarck, megérte.

Elsőfilmes rendezők gyakran esnek abba a hibába, hogy a rég várt lehetőségtől megrészegedve mindent bele akarnak gyömöszölni a másfél-kétórás filmidőbe, így a végeredmény általában széteső struktúra, kaotikus művészkedés, az erőltetett intertextuális utalások pedig tovább rontják a helyzetet. Nem véletlen, ha a kész filmet látva mind a szakma, mind a publikum húzza a száját.

Donnersmarck munkája azonban egyszerre szerzői film és közönségsiker, ráadásul a német rendezőnek a nagy előd, Truffaut előtti tisztelgésre is futja az erejéből. A főhőst mutató befejező képsor kimerevítésével a Négyszáz csapás belénk égetett ikonját hívja elő a filmes tudatalattinkból, hogy a szereplőkről első körben készített akták átböngészésével új megvilágításba helyezzük a történetet. Ezzel az aktussal mi is fölvesszük a spicli nézőpontját, és a szálak gondos felfejtésével motivikus párhuzamok sorát fedezhetjük föl, igaz, ellentétes előjellel: a kis Antoine is meglesi mások életét, de akaratán kívül; ő Balzac-oltárt emel, míg az NDK-ban Brecht az állandó hivatkozási alap; az írógép, mint szimbólum a maga módján mindkét filmben kulcsszerepet játszik; a főhősök légüres térben mozognak, az adott társadalmi rend béklyóját próbálják lerázni magukról, különböző választ adva sorsuk alakulására. Ez a válasz tükröződik az utolsó képkockákon ránk meredő tekintetekben: a francia kölyök teljes kilátástalansága helyett a megkeseredett ex-spicli szemében az elégtétel öröme bújkál.

Florian Henckel von Donnersmarck: Das Leben der Anderen / A mások élete

A mások életét tehát nem maga a történet, hanem az a törekvés teszi a Négyszáz csapással hasonlatossá, hogy egy fiktív, drámai szituáció hiteles ábrázolásával pontos, hamisítatlan képet adjon egy adott történelmi korról. És éppen ez az attitűd emeli az utóbbi évek „osztalgikus” [lefordíthatatlan szójáték – a szerk.] színezetű, a szocialista rendszert kozmetikázó NDK-filmjei (pl. a Good bye Lenin) fölé.

A veretes nevű rendező szerencsére nem vette túl komolyan sem magát, sem a témát, és a németek humortalanságáról alkotott sztereotípiáinkat meghazudtolva tökéletes arányérzékkel helyezte el a dramaturgiailag hangsúlyos pontokon poén-bombáit, melyek rendre nagyot durrannak. (A felejthetetlen Honecker-viccmesélés például mindent elárul a korról, a karakterekről.) A történetvezetés tulajdonképp a zenei szerkesztés szabályszerűségeit követi: a humoros jelenetek a drámai töltetű cselekmény kontrapunktjaiként töltik be szerepüket.

Florian Henckel von Donnersmarck: Das Leben der Anderen / A mások élete (2)

A muzikalitás központi szervező elve az egész filmnek (Gabriel Yared, a Hideghegy és a Tehetséges Mr. Ripley zeneszerzője komponálta a filmzenét), sőt az alapötletet is egy zenei téma, Beethoven Appassionata-szonátája szolgáltatta. Még müncheni tanulmányai során ugrott be a rendezőnek Lenin elvtárs vészterhes mondása: ha gyakran hallgatná az Appassionátát, képtelen lenne győzelemre vinni a forradalmat. „Bizonyos zenék egyszerűen arra kényszerítenek, hogy az emberit az ideológia, az érzelmeket az elvek, a szeretetet a szigor fölé helyezzük. Megkérdeztem magamtól, mi történhetett volna, ha Lenint rá lehetett volna kényszeríteni, hogy az Appassionátát hallgassa.” – emlékszik vissza az alkotó. Nyugatnémet származása ellenére sikerült neki többévi kutatómunka révén, szakértők bevonásával olyan forgatókönyvet írnia, amely a szocializmus mechanizmusának hajszálpontos lenyomata.

Florian Henckel von Donnersmarck: Das Leben der Anderen / A mások élete (3)

1983 novemberében járunk – a hangulat Kelet-Berlinben legalább olyan fagyos, mint Budapesten vagy Kolozsvárott azokban az időkben. A besúgóhálózat példásan végzi a dolgát, Gerd Wiesler Stasi-ügynök még a főiskolán is oktatja a vallatás kifinomult technikáját. Az első jelenet bravúros párhuzamos montázsa egy szerencsétlen senki kihallgatásáról és annak „tudományos” feldolgozásáról előrevetíti a film alapstruktúráját, és kissé didaktikusan példázza hősünknek a kommunizmus közeli eljövetelébe vetett hitét is. Hazafias kötelességének érzi, hogy a felettesei szemében gyanússá vált, „arrogáns” drámaíró, Georg Dreymann megfigyelését személyesen vezesse. Bepoloskáztatja az író lakását a hálótól a fürdőszobáig, és a ház padlásán rendezkedik be. A hatalmas szovjet gyártmányú műszerek kitűnően passzolnak a kopaszodó, negyvenes spicli röhejes, szürke dzsekijéhez és bumfordi fülhallgatójához. A rendíthetetlen pártkatona azonban lassacskán ráébred, hogy nem is olyan rossz befutott értelmiséginek lenni, főleg, ha az oldaladon olyan színésznő feszít, mint az agyonünnepelt Christa-Maria Sieland. Ám a művésznő élete sem fenékig tejfel: nem elég, hogy gyógyszerfüggő, még a Párt egyik fejese is el-elviszi sétakocsikázni. Miután Dreymann régi barátja, a negligált színházi rendező Albert Jerska fölköti magát, kezdetét veszi a párhuzamos (át)vágás: miközben Christa-Maria kedvese előtt próbálja takargatni afférjeit, a spicli kamu jelentéseket fogalmaz az író öngyilkosságot boncolgató cikkéről. Három szálon fut a játék: Bruno Hempf kulturális miniszter és talpnyalójának, Anton Grubitz alezredesnek története a szocialista karrier dicsőségéről és bukásáról mesél; a sakktábla túloldalán a nyugatnémetekkel kollaboráló Dreymann áll; a játszma végkimenetelét azonban Wiesler, az egyszerű paraszt dönti el. No meg a történelem. Az író kétes értékű győzelme ellenére sem tudja királynőjét megvédeni a többszöri sekk-helyzettől, majd a végső kiütéstől...

Florian Henckel von Donnersmarck: Das Leben der Anderen / A mások élete (4)

Vérbeli történelmi dráma A mások élete, amely a sokrétű, igényes sztorin és a visszafogottan érzelmes zenén túl a makulátlan színészi játéknak köszönheti viharos sikerét. A szereplők többsége – a rendezővel ellentétben – végigélte az NDK-t. Ulrich Mühe arra a kérdésre, hogyan készült a szerepre, ezt felelte: „Emlékeztem.”

Szükség lenne ilyen termékeny emlékezésre a mi házunk táján is. Hogy ne csak Wiesler vacsorájának megédesítője, a piros arany íze maradjon meg rólunk, meg az A mások életében háromszor is elhangzó mondat, miszerint a magyaroknál volt a legmagasabb az öngyilkosságok száma.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A mások élete (Das Leben der Anderen)

A mások élete (Das Leben der Anderen)

Német filmdráma, thriller, 2006. Rendező: Florian Henckel von Donnersmarck. Szereplők: Martina Gedeck, Ulrich Mühe, Sebastian Koch, Ulrich Tukur, Thomas Thieme, Hans-Uwe Bauer, Volkmar Kleinert, Matthias Brenner.

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    10 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film