Thomas Vinterberg Születésnapja óta kissé félve közeledek ahhoz a dán filmhez, amely címében családi ünnepre utal. Annak nem lehet jó vége.
Susanne Bier Esküvő után (Efter brylluppet) című drámájában is pezsgőt bontanak, titkokat fednek fel, sorsdöntő bejelentések hangzanak el. Ahány pohárköszöntő, annyi döbbenet. A dán gazdagok vidéki kastélyainak árnyékában burjánzik a tragédia. Az alkotás, amely idén Dániát képviselte az Oscarra jelölésért folyó versenyben, bekerült ugyan az öt legjobb külföldi film közé, de díjat már nem kapott.
A rendező közel két évtizede készít filmeket. Vígjáték, dráma, thriller, musical került ki keze alól pályája során, színesben és fehér-feketében, kevés sikerrel. 2002-ben a Dogma 95 szigorú szabályainak megfelelve Elsker dig for evigt (Hogy szeretsz?) című drámája végre meghozza számára az áttörést, és ezzel kezdve Susanne Bier többé már nem szlalomozik a zsánerek között, megmarad (egyelőre) drámagyárosnak. Következő munkájában is, a részben Afganisztánban forgatott, díjesőben ázó Brødreben (Testvéred feleségét…) imbolygó kézikamerával, hangyás szuperközelikkel dolgozik, és ilyen dogmás eszközök felhasználásával tud újra olyan drámai mélyrétegeket feltárni, amilyet a saját ötlet alapján megírt forgatókönyv megkíván. Két befutottabb filmjének forgatókönyvét Anders Thomas Jensennel közösen írta, és előre látható volt, hogy a bevált recept újabb közös munkát eredményez. Az elismerések fényében pedig nem meglepő, hogy Susanne Bier első két nagysikerének már készül a hollywoodi remake-je, sőt az sem, hogy maga a rendező is leszerződött, és már a Dreamworksnál be is dobozolta a Things We Lost in Fire című drámáját Halle Berry és Benicio del Toro főszereplésével.
Az Esküvő utánnal Susanne Bier szappanoperát forgatott egy vidéki dániai kastély, egy koppenhágai irodaház és egy luxusszálló fényűző színterein. A film bombayi képsorokkal nyit ugyan – sáros utakon éhes árvák között járunk – ezt azonban hamarosan a gyökereit veszített szamaritánus, Jacob oldalán utazva elhagyjuk. Tudjuk, nem szívesen látogat vissza szülőföldjére, a „buta gazdagok” világában nem érzi jól magát, de az árvaházának további fenntartásához szükséges támogatást személyes jelenlétéhez köti a dán milliomos, Jørgen. Váratlan esküvői meghívásának eleget téve Jacob félelmei beigazolódnak, egy rég elfeledett affér kapcsán előbukkanó titok pedig ébren tartja a figyelmet. Újabb bonyodalmak és fordulatok következnek, a cselekmény gyakran változó fókuszába a történet összes szereplője bekerül, egy esküvő és egy születésnap közötti időben.
Jørgen, a vagyonos üzletember és családja a közelgő nászra készül. A kastély és a családtagok bemutatása során Bier apró jelzésekkel utal arra, hogy a luxus és boldogság lágy felszínét a sors elkerülhetetlenül felszakítja. Egy elütött róka élettelen szemének közelije, a még álló, de már elszáradt növény finom rezdülései a szélben rossz előjelekként épülnek be a filmbe, és megzavarják az idillikus családi panorámát. A három kontinensen terjeszkedő üzleti birodalom istene, a féltő szeretettel gondoskodó apa állathangokat utánozva olvas esti mesét fiainak, gyengéden cirógatja feleségét, körülrajongja lányát és elnéző anyja póker-szenvedélyével szemben. Ugyanakkor részegen goromba, eszközeiben nem válogatva manipulál. Az eleinte legyőzhetetlen és megfélemlíthetetlen látszatát keltő „businessman fatale” fokozatosan elveszíti önuralmát, vörösre festett dolgozószobájának falait és mennyezetét borító vadásztrófeái rettegést keltenek benne, túlzott italfogyasztással gyógyítja rejtett konfliktusát. Az önzetlen árvaház-igazgató és a dúsgazdag üzletember találkozása két világ határára esik, ahol az eleinte alázatos szamaritánus a történet folyamán ismét átveszi a főszerepet és semlegesíti a milliomos becsvágyát.
A két férfi Helene, Jørgen felesége és Anna, a lánya szeretete által találhatja meg az egymáshoz vezető utat. A nők a titkok szövődményeinek érzelmi katalizátorai, a cselekmény közhelytelenítésének finom eszközeivé válnak a rendező kezében, és nekik köszönhetően könnyezhetünk az olcsó érzelgősség rossz szájíze nélkül.
Susanne Bier mozija még őrzi a dogmás narratívát, kevés sminket használ, a szem, a kéz, az ajkak nagyközelije erős dramatizáló szerepet kap. A szemekben vibrál a felismerés döbbenete, az ajkakon és az arcok közötti térben még bizsereg a csók, az ideges ujjgyakorlat egy dugóval vagy a kéz finom, óvó és nyugtató körözése a férj haján, vállán mind szótlanul mesél. Az apró gesztusok hangsúlyozása várakozást, bizonytalanságot, elfojtott indulatokat erősít fel. Míg kézikamerája nyugodtabban követi az eseményeket mint a dogmás időkben, a kapkodó vágás és rövid kihagyások gyorsítják a filmütemet, és a hősök vívódásait érzékeltetik. A kezdeti lassú tempó a várható vagy váratlan fordulatok során a felszabadult és feltörni vágyó indulatokkal együtt felgyorsul, majd a csúcspont után újra lenyugszik.
Anders Thomas Jensen forgatókönyvíró-rendező régi motoros. A Dogma 95 első két hullámának több forgatókönyvét ő jegyzi, vígjátékok rendezője, aki erős társadalmi kritikájával és extrém helyzetekbe kényszerített figuráival már több nemzetközi díjat is begyűjtött. Johan Söderqvist eredeti zenéje klasszikus hangzásába keleti elemeket kever a film elején, később a szitár és síp hangjait hegedűvel helyettesítve nyugtat, a végére ütős hangszerekkel dramatizál, és visszafogott pátoszával megfelelő aláfestést biztosít a történetmesélésnek.
A dán nem a költészet nyelve. Nyers, pattogós, romantikátlan. Sokat veszít általa a szöveg, de a színészek játéka legyőzi idegenkedésünket. Susanne Bier vezetésével ők teremtik meg azt a hangulatot, amely a történet súlyos aspektusain túl is fel tudja tölteni érzékszerveinket a megfelelő zamattal. Mert valljuk be, a szappanopera csak akkor válhat élvezhető alkotássá, kerekedhet nézhető drámává, ha nem túlsminkelt, ferdén tökéletesített sekély karakterek szeretnek, kacagnak és törnek meg a vásznon, hanem hozzánk hasonló emberek.
