A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka az előző évtized egyik legjobb és legsikeresebb fantasy-kalandfilmje volt. A második résznek ugyan szép számmal akadnak méltatói, de e sorok írója naivan már akkor úgy gondolta, hogy folytatás ennél rosszabb nem lehet. A harmadik etap ezt lazán cáfolta, de a szériát a negyedik rész teszi minden idők legnézhetetlenebb mozisagájává.
A Gore Verbinsi által rendezett sorozatindító a maga nemében, vagyis családi fantasztikus kalandfilmként tökéletes mozi volt. Rehabilitált egy izgalmas műfajdinoszauruszt, a kalózfilmet, s tette mindezt eredeti, kellően humoros sztorival („Kezdhetsz hinni a kísértettörténetekben, mert ez is az”), remek karakterekkel (melyek közül Johnny Depp zizzent, rasztás és kisminkelt kalóza vált emblematikussá), valamint remek képpel és hanggal, azaz tökéletes látvánnyal, effektekkel és Hans Zimmer zenéjével. Verbinski, Jerry Bruckheimer producer és a Disney az eredeti színészgárdával és nagyobb büdzséből, de spórolásból egyszerre forgatta a második és a harmadik részt.
A második kapott jó véleményeket, e sorok írója viszont nagyon hamar megelégelte az infantilisabbnál infantilisabb poénok ütlegét. A harmadik részt viszont már általában azok is utálják, akiknek lement a torkán az előző, így úgy tűnt, a történet örökre lezárul. Noha trilógiát ígértek, a producerek úgy érezték, van még egy lehúzható bőr kalózaikon, készült hát a negyedik rész. Verbinskit (megint csak spórolásból, de ennek legalább a Rango miatt örülhetünk) lecserélték Rob Marshallra, nem tért vissza Orlando Bloom és Keira Knightley sem, jött viszont a lassan milffé érő Penélope Cruz, továbbá a film blockbuster-viszonylatban kevés, 150 milliós büdzséből és a kötelező 3D-ben készült. A sztorit sajnos lehetetlen egy mondatnál hosszabban elmesélni: hősünk (Depp) életében feltűnik régi szerelme (Cruz), és elindulnak megkeresni a fiatalság forrását, egy ilyen buliból viszont Barbossa kapitány (Geoffrey Rush) és Feketeszakáll sem maradhat ki.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy két rémálomszerű filmélményként átagonizált sequel után volt-e rá esély, hogy tudjam értékelni a negyedik installációt. A válasz az, hogy volt: többször előfordult már, hogy egy elrontott sequel által tévútra vitt sagát az alkotók deklaráltan azért vittek tovább, hogy visszatérítsék a franchise-t a helyes kerékvágásba. Az áprilisban bemutatott Sikoly 4 például vitán felül jobb, mint a rossz paródiába fordult harmadik rész, nemrég pedig Antal Nimródnak és Robert Rodrigueznek sikerült megmentenie a Ragadozó bőrét az Alien vs. Predator-filmek terrorjától. Bruckheimer pedig pontosan ezzel próbálkozott: a második-harmadik rész nézőelvesztéssel fenyegető lilaságait és szappanoperás műdrámáját kidobva olyan klasszikus fantasztikus kalandfilmet készített, ami akár a 30-as évek Hollywoodjának szülötte is lehetne.
A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken tehát relatíve kevés látványos sületlenséget tartalmaz, viszont az alkotók olyannyira kockázatkerülően jártak el, hogy a történet (már ha a fenti egysoros premissza nevezhető annak) klisésebb nem is lehetne, leszámítva persze némi kínosan rossz kabaréhumort, valamint egy tucat – hátrányára – improvizáltnak tűnően esetleges dialógust. A kortárs hollywoodi tömegfilm mélypontját látjuk, és nem is az a probléma, hogy Johnny Depp 35 millióért alázza le magát a világ előtt, hanem hogy mindezt nem egy rövid reklámban, hanem egy őrjítően unalmas és hosszú (137 perc, amiből minimum a felét, de akár az egészet is ki lehetett volna dobni), színvonalasnak szánt mozifilmben teszi. A Disney a keresztény célközönség kedvéért még egy misszionárius-karaktert is bedob, amiről rögtön a South Park egyik kiváló epizódja juthat eszünkbe, melyben a Disney-főnök mikiegér prezentálja ezt a keresztény-kizsákmányoló üzletpolitikát.
Mondanom sem kell, nem a sztorival van a fő probléma, hisz néhány kivételtől eltekintve korunk mainstream mozija cirkusz, vidámpark, ahol nem elvárás sem a történet, sem a mondanivaló, sem az művészi érték. E film viszont még kommersz sequelként is katasztrófa, mivel minimális szinten sem tudja reprodukálni a nyitófilmet. A spórolás olyannyira meglátszik a filmen, hogy még Ed Wood munkái is stílusosabbnak tűnnek. Egy kalózfilmben kötelező a látványos tengeri ütközet, ám amikor hőseink csatázni készülnek, valami mondvacsinált okból mégis lefújják a bulit, később pedig a Rush-karakter hajójának vereségét látványos flashback helyett non-diegetikus ágyúdurrogtatás formájában kapjuk meg. Ahogy az borítékolható volt, a 3D funkciója is csak a profitmaximalizálás: használata kimerül annyiban, hogy kalózaink néha megpróbálják kiszúrni a szemünket kardjaikkal. Azért minden rosszban van valami jó: a Transformers 3 ide vagy oda, ennél rosszabb bluckbuster nem fenyegethet a nyáron.
