/ / /

· írta

„A csók nem nagy teljesítmény“

Beszélgetés Gryllus Dorkával

Interjú

Gryllus Dorkát mindenki ismeri. Legalábbis mindenki hallott róla. És azt is tudja, hogy mikor és kihez ment férjhez. Ésatöbbi. Gryllus Dorka olyasvalaki, akit sztárnak hívnak. Számomra Dorka egy sokoldalú és izgalmas művészegyéniség, akiről még korántsem tudunk mindent. És nem utolsó sorban, egy rendkívül érzékeny és meleg természetű ember. Az Irina Palmmal, mely az idei Berlinálén versenyben szerepelt, Dorka a szélesebb német közönség számára is ismertté vált.

Amikor éppen nem forgatsz, mivel töltöd a napjaidat?

Mindig ezt szokták kérdezni.

Kik?

Az újságírók.

Hogy beletrafáltam, pedig nem is vagyok újságíró.

Várok. Általában mindig várni kell valamire. Azalatt lehet tornázni, üvegeket visszavinni, falvédőket tenni a falra, látogatókat fogadni. Mert amikor dolgozol, akkor semmi mást nem csinálsz, megszakad az összes emberi kapcsolatod, aztán ilyenkor próbálod helyrehozni.

Eddig körülbelül hány interjút adtál éltedben?

Nem tudom… de néhány százat biztos.

Melyik az a kérdés, amit a legjobban utálsz?

Ezt a „hogy telik egy napod?”-at… ezt magamnak is nehezen tudom megválaszolni. Tulajdonképpen azért utálom, mert egészen jogos kérdés, én is gyakran felteszem magamnak. Mindig így fognak telni a napjaim? Vagy rohanok, mint egy őrült, vagy fölkelek reggel, és azon töröm a fejem, hogy mivel töltsem el? Ezt nehéz elmagyarázni azoknak, akik úgy színészek, hogy minden reggel bemennek a színházba. Nekem, egy csomó mindent magamnak kell megszerveznem, kitalálnom, eldöntenem…

Gryllus Dorka

A rettenetes szabadság?

Igen, a rettenetes szabadság, amibe bele lehet veszni. Amikor minden működik, és sok a munka, akkor persze jó ez a szabadság. De vannak olyan hetek és hónapok, amikor minden nyitott. Olyankor elkap a pánik. Aztán előbb-utóbb mindig jön valami. Most például tudom, hogy júniusban fogok forgatni, júliusban és augusztusban is… ilyenkor könnyebb, ez biztonságérzetet ad. De az, amikor ülsz januárban, és azon gondolkozol, hogy valaha az életben fogsz-e még forgatni, vagy jobb lesz kitalálni valami teljesen mást…

Például mit?

Nem tudom. Csak egyszerűen pánikba esem. De aztán jönnek a jelek, hogy minden rendben.

Azt olvastam a Tagesspiegelben – 2005-ös interjú, akkor a Berlinálén voltál éppen Shooting Star –, hogy annak idején teológiára jártál. Igaz ez?

Jártam evangélikus teológiára, huszonegy éves koromban, mert érdekelt, de nem sokáig, összesen egy évig. Talán azért, mert olyan biztos a hitem és szívesen beszélgetek emberekkel, akiknek viszont nem az. De közben elkezdtem a színiakadémiát is.

A teológiának családi hagyománya van?

Fontos volt a családban a vallás. A dédapám pap volt… de aztán, később úgy éreztem, hogy ez nem az a fórum, ahol én a hitemről bizonyságot tudok tenni. És aztán jött a színészet.

Először énekesnőként jelentél meg. Az hogy kezdődött?

Az éneklésre nem fektettem soha nagy hangsúlyt, az nem fordult elő, hogy menedzserekhez rohangáljak a demóimmal. De mindig szerettem énekelni. Most is szeretek.

Az Ef Zámbóba hogy kerültél?

Hívtak. Vázsonyi Jánossal laktam együtt, és kérdezték, hogy nem akarok-e énekelni…

De hallott téged valaki azelőtt?

Dehogy hallott, aranyos voltam, és kész… az énekesnő nem volt ott olyan komolyan véve.

Steven Lovy: Mix

Nem kérték a papírt a konzervatóriumból?

Nem. Megpróbáltuk, működött, kész. A produkció volt a lényeg, a Tilos az Á-ban különben sem nagyon lehetett hallani, hogy mit énekelek… néha kiszűrődött valami az énekből is, a zenét sem lehetett hallani, én sem nagyon hallottam… Nálunk otthon, mivel mindenki iszonyú nagy zenész, általában én voltam a tök süket, hozzájuk képest. Aztán később a főiskolán, a többi színészhez képest, én lettem a muzikális.

Apukád eljött meghallgatni téged a Tilos az Á-ba?

Igen, és tetszett neki. De előtte, amikor énekből készültem érettségire, akkor határozottan arra emlékszem, hogy öt percet töltött velem egy szobában, majd közölte, hogy teljesen reménytelen, mert hamisan énekelek, és ezzel ki is ment… De aztán a színházban visszatért az önbizalmam. Amikor a Kabarét játszottuk Kaposváron, akkor már úgy éreztem, hogy én végül is nagyon jól tudok énekelni… Most például láttam Madonnának egy live koncertjét… hát, ő sem volt mindig tiszta.

Hogy hívják a berlini együttesedet?

Rotfront. Havonta egyszer van koncertünk a Café Burgerben, de ezután több is lesz, a dolog nagyon beindult, most már komoly felkérések előtt állunk…

Sztárok lesztek?

Igen, most majd mindjárt sztárok leszünk, csak én nem tudok mindig ott lenni, mert közben színházban is játszom, meg forgatok. Szóval imádom csinálni, de, ha nem vagyok ott, akkor sem dől össze a projekt. Last minute popsztár még lehetek.

Színésznő kizárólag művészfilmekben, mellékállásban popsztár? Ez jó keverék.

Egy idő óta nem forgatok olyasmit, amit ne szeretnék. Ki tudja, ezt meddig tudom tartani. De most ez az irány, kimondottan olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Persze bármikor beszippanthatja az embert a rendszer.

Volt olyan időszak, amikor úgy érezted, hogy sok olyasmit csinálsz, amit nem szeretsz?

Volt olyan periódus a pályám elején, amikor nem tudtam pontosan, hogy mi az, amit szeretek, és mi az, amit nem. Van olyan időszak, amikor az ember kipróbál mindent, híres akar lenni, sok pénzt akar keresni, minden újságban benne akar lenni. Aztán rájön hogy nem biztos, hogy minden szakácskönyv és rejtvényújság címlapján ott kell lenni. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy ha lemondok néha dolgokat, attól nem dől össze a világ. Most már le tudok mondani dolgokat, legalább néha azt mondom, hogy „nem”.

Te nagyon alkalmas voltál arra, hogy minden újság címlapjára téged tegyenek.

Igen, felhívott egy-egy újságíró, megkérdezte, hogy akarok-e szerepelni a címlapon, mert a főszerkesztő azt mondta, hogy szép, fiatal színésznőket kell a címlapra tenni.

És ahányszor a főszerkesztő ezt mondta, mindig téged hívtak fel?

Nem, még vagyunk egy páran… Ezzel a sztársággal tök jól el tudod tölteni a fél életed, ha elmész minden interjúra, minden fotózásra, minden zsűribe, minden fogadásra, akkor egy csomó időt eltölthetsz, anélkül, hogy bármi történne. Egyszercsak rájöttem, hogy nekem ez nem okoz örömöt.

Nehéz volt rájönni?

Nehéz. Mert az egész társadalom azt sugallja, hogy ez a tuti. Hogy fontos, hogy te ott legyél, jelen legyél, sztár legyél. Közben egy csomó dolog frusztrál. Ha odaállok valami mellé, amivel nem értek egyet, akkor az kiül a pofámra, és az nem is lesz jó. Mi voltunk a rendszerváltás után az első generáció, amelyiket elkapta ez az új kereskedelmi hullám. Az első reklámot megcsinálni tök ciki volt.

Kivel szemben volt ciki?

A főiskolán, a kollégák előtt, mindenki sóhajtozott, hogy „reklám, juuuj!”.

Ez most már nincs így?

Szerintem nincs. Itt Németországban a színészek beírják az önéletrajzukba a reklámokat, amiket forgattak.

Pejó Róbert: Dallas Pashamende

És Magyarországon?

Szerintem ott is változott a dolog. Nemrég csináltam egy reklámot, és úgy éreztem, hogy nekem az kimondottan jót tett. De most már mindenért nem megyek haza.

Miért jársz haza?

Például, hogy játsszak színházban, a Thália stúdióban, száz ember előtt – nekem az fontos.

Miért fontos a színház?

Mert kihívás és edzés egyben. Ha nem játszol színházban, akkor valami lényegeset elfelejtesz.

Még egy kérdés, amit biztos utálsz: miért jöttél el Magyarországról?

Azért, mert többet akartam filmezni.

És miért Németországba?

Mert itt dolgoztam már azelőtt is.

Egyszer mondtad, hogy neked Németország fele egyébként is van valami affinitásod?

A papám családja német eredetű, aztán amikor itt dolgoztam Berlinben, nagyon megszerettem a várost. A nyelvet is szeretem. Gyerekkoromban, sokat hallottam, lehet, hogy azért.

Nem szoktad hallani, hogy „a francia film mennyivel jobb, mint a német”, meg „miért nem inkább Párizsba vagy Londonba költöztél”?

Most, miután leforgattuk az Irina Palmot, mondta a rendező, milyen kár, hogy nem tudok franciául… de nem vagyok biztos benne, hogy ott több esélyem lenne. Mert ha nem tizenhét évesen jöttél ki, hanem harminc évesen, mint én, akkor már csak akcentussal fogod beszélni a nyelvet, és én úgy éreztem, hogy ennek itt van helye. Németország egyébként is közelebb van Magyarországhoz, mint Anglia. Nekem ez is fontos. Nemcsak térben, hanem lélekben is. Egy csomó kulturális híd létezik. Itt Berlinben még jelen van Kelet-Európa.

Az Irina Palmot részben Angliában forgattad, a Berlinalén volt a bemutatója. Mindenki el volt ragadtatva a filmbeli alakításodtól, nagyon jó kritikákat kapott. Mit tudott a rendező?

Bízott bennem. Annyira, hogy az elején meg is ijedtem. Felvettük egyszer a jelenetet, azt mondta, jó. De mit csináljak másképp, kérdeztem? Amit akarsz… Még soha senki nem bízott ennyire bennem. Ő egy teljesen normális ember, hatvan éves, ez a második játékfilmje, előtte mindenfélét csinált, könyvkiadó volt, reklámfilmeket forgatott, nem ég benne a bizonyítási vágy. A forgatásnak csupán az volt a célja, hogy forgassunk. Nem éreztem azt, hogy hú, most aztán valami nagyon nagyot kell dobni. Minden nagyon laza volt. Amit a legjobban csodáltam benne, az az, amit a felvett anyagból összerakott. Megszoktam, hogy jó esetben azt látom viszont, amit leforgattunk, rossz esetben valami rosszabbat. De azt, hogy ennyire meglep majd a film, hogy néha elsírom magam, pedig ott voltam a forgatáson, azt nem gondoltam volna.

Hogy dolgozott, elmagyarázta előzőleg a karakteredet, vagy nem mondott semmit?

Persze mondott dolgokat, adott instrukciókat, de nem túl sokat. A bizalom volt a dolog kulcsa. Egy percig nem éreztem, hogy ő abban kételkedne, hogy én ezt meg tudom csinálni. Annyira természetesnek vette az egészet, hogy az nagyon sok erőt adott.

Annak ellenére, hogy nem láttam például Koltai Gábor Honfoglalás című filmjét, és a Lovy testvérek Mixét sem, az az érzésem, hogy a te filmszínészi kvalitásaid még nincsenek kiaknázva.

Én sem érzem úgy, hogy már mindent megfutottam volna, amire képes vagyok. Otthon bekeveredtem egy zsákutcába. Pont a sztárság miatt. Az elején Szabó Ildikóval forgattam, aztán csináltam az Érzékek iskoláját, és utána, úgy ’89-től egy űr következett. Vagy külföldi rendezőkkel dolgoztam, vagy egynapos szerepeket játszottam. Valahogy úgy éreztem, hogy Magyarországon mindenkinek elege van a pofámból, az igazán komoly rendezőknek semmi nem jut eszükbe rólam. Ha Magyarországon sztár lesz az ember, akkor „komoly műfajban” senki nem akar vele dolgozni.

Sólyom András: Érzékek iskolája

Ez szerinted miért van így?

Mert Magyarországon nincs sztárkultúra. A rendezők nem akarják, hogy az új filmjük az „XY sztár új filmje” legyen. Magyarországon a filmeket nem a bevételből finanszírozzák, senki nem arra bazírozik, hogy majd jól eladjuk a filmet, mert ez és ez a színész jó sok nézőt vonz. Aki meg mégis arra bazírozik, annak én nem vagyok elég híres. A kasszasikerhez már nem voltam elég népszerű.

Hogy van ez itt Németországban?

Itt a külföldi prototípusa vagyok. Ha keresnek valakit, aki biztos nem német, akkor én passzolok, plussz szuper jó akcentusom van hozzá. Azért jöttem el, mert úgy éreztem, hogy itt több lehetőségem van, mint otthon. Mert Magyarországon sem nézek ki magyarnak, de még akcentusom sincs.

Egyszer azt mondtad, vígjátékban szeretnél leginkább játszani…

Mindenben szívesen játszanék, például egy horrorfilmben, ahol vérben fetrengve egy alagúton kell átküzdenem magam, vagy egy akciófilmben…

Szerintem egy német orvosnőt kellene eljátszanod, egy kisvárosi kórházból.

[Nevet.] Itt Németországban egyébként is sokkal több külföldi él, mint amennyit a filmekben látni. A filmgyártásnak végre tükröznie kellene ezt.

Hát ezen dolgozunk… Ez az interjú eredetileg egy „csókos” lapszámba készül – valamit kellene tőled a csókról is kérdeznem: a csók…

Nem nagy teljesítmény. Sem színészileg, sem emberileg. Mindenkit nagyon érdekel, de nem nagy dolog. Legyőzöl egy kis viszolygást, aztán annyi. Azt hiszem, egy színész életében nem ezek az igazán nagy kihívások.

Gyakran kérdeznek erről?

Igen, én sokat vetkőztem filmben. Most is van az Elle magazinban egy egész oldal rólam és a vetkőzésről. Ha akarod, kimásolhatsz belőle részleteket.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Nyócker!

Nyócker!

Magyar animációs film, vígjáték, 2004. Rendező: Gauder Áron.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8
  • A látogatók szerint
    8 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Dallas Pashamende

Dallas Pashamende

Magyar–német–román filmetűd, 2004. Rendező: Pejó Robert.

  • A Filmtett szerint
    7
  • Szerinted?

Irina Palm

Irina Palm

Belga–luxemburgi–brit–német–francia filmdráma, 2007. Rendező: Sam Garbarski.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , cikk