Az idei TIFF-megnyitó a tavalyitól eltérően kedélyes és optimista volt: a tizedik kiadását megérő Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál konszolidálódni látszik – a nemzetközi (FIAPF-akkreditáció) után itthon is.
A tavalyi RMGC-Verespatak-botrány már a múlté: akkor azzal fenyegetőztek a szervezők, hogy máshová hurcolják a fesztivált. Akiket zavart az arany, úgy tűnik, nem zavarja a sör: Tudor Giurgiu fesztiváligazgató beavatta a jelenlévőket abba a hároméves reklámszerződésbe, amelyet a (kolozsvári gyárát felszámoló) Ursus kötött a TIFF-fel. A Kolozsváron maradás tehát biztosított, az ünnepi hangulat így zavartan tudott kibontakozni: mindenki nyugodtan és derűsen nyilatkozott a színpadról.
Az egész, kicsit hosszúra nyúlt megnyitó amúgy a nosztalgiázás jegyében telt: a megszokott Mihai Chirilov-Tudor Giurgiu páros is a tíz évvel ezelőtti bukaresti események felemlegetésével kezdte (az ottani Everest vendéglő teraszán találkoztak, ahol Giurgiu meghívta Chirilovot egy jövendőbeli fesztivál művészeti igazgatójának, aki akkor még nem sejtette – nomen est omen alapon – hogy a román filmes események Everestjét fogják megmászni). Ezután egy sor oklevelet nyújtottak át a TIFF olyan barátainak vagy csapattagjainak, akik az első, 2002-es kiadás óta segítik vagy szervezik vagy a fesztivált. A sok kolozsvári személyiséget felvonultató, elég hosszúra nyúlt meglepetés-diplomaosztó olyan neveket is a színpadra sodort, mint pl. az első TIFF idején regnáló polgármester, Funar Gheorghe, akinek a neve halk morajt indított el a közönségben. Ilyen oklevelet kapott a fesztivál első kiadásától jelen lévő Csomafáy Ferenc újságíró, fotós is.
A fesztiválmegnyitó egy szomorúbbik pontján az idén elhunyt Alex Leo Şerban filmkritikusra emlékeztek, aki kulcsfigura volt a román újhullámnak nevezett jelenség dokumentálásában, elméleti összefoglalásában. Egy nagyon szép gesztusra is sor került: Giurgiu és Bobby Păunescu producer az elhunyt kritikus nevével indított egy ösztöndíjat, amit évente egy fiatal román(iai) filmes kaphat meg filmterve fejlesztésére a New York-i Columbia egyetemen. A terv szerint 2012-től lehetne pályázni erre az ösztöndíjra.
A kötelező, szintén kedélyes polgármesteri beszéd és további nosztalgiázós videoklipek után jött a francia kültéri performance-csapat, a Compagnie des Quidams játéka, a Herbert álma. Hatalmas, felfújt, világító fejű antropomorf babák táncolták tele a dugig telt, az esti filmet váró Főteret a közönség nem kis élvezetére.
A szinte kétórásra nyúlt ünnepély után került sok a fesztivál nyitófilmjére, François Ozon legújabb alkotására, a Potiche (Trófea-nej) című Barillet-Grédy-adaptációra. A 70-es éveket képileg, zeneileg, de még vágásilag is nagyszerűen idéző filmben egy emancipáció-történetnek lehetünk tanúi: Suzanne Pujol (Catherine Deneuve) egy munkáslázadás miatt kénytelen átvenni a családi esernyőgyár vezetését zsarnok férjétől. Ennek érdekében paktál le Maurice Babin szakszervezeti vezetővel (Gérard Depardieu), akivel annak idején egyszer használatos viszonya is volt, most viszont főleg a cselekmény bonyolítása érdekében létezik. Az addig mindössze trófea-feleségként funkcionáló nő természetesen hatásos vezetőnek bizonyul. A kissé tévéjátékos dramaturgia finom szatírája kicsit talán túl finom volt: a szabadtéren, kétórás unatkozás után valami bődületesre váró, meggémberedett nézőnek legalábbis. A(z állítólag a) mai francia politikai és társadalmi helyzetre rímelő cselekmény előreláthatósága és a Francia Nemzet Nagy Színészeinek megfáradtsága így aztán csoportos távozásra késztette a nézőket.
