A 10. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál első napját kipihenve, újult erővel és lelkesedéssel fogtunk neki a hétvége kínálatának, ami nem kis meglepetéseket okozott kis csapatunk filmre éhes tagjainak.
Daniel Sánchez Arévalo: Laza esküvő / Primos / Cousinhood, 2011, spanyol, 98 perc
A tavaly a közönség szívét a Kövéren szép az élettel (Gordos) meghódító Daniel Sánchez Arévalo idén egy hasonló stílusú és témájú vígjátékkal tért vissza Kolozsvárra: a Primos (Unokatesók) egy kissé túlzottan romantikus (sőt, sokszor egyenesen csöpögős stílusú), de azért szeretnivaló vőlegényről szól, akit öt nappal az esküvő előtt faképnél hagy a menyasszonya. Ahelyett, hogy mély depresszióba esne, két kedvenc unokatestvérével visszaindul gyerekkora városkájába, felkutatni első szerelmét – persze a másik két figura is talál magának lerendeznivalót. A rendező-forgatókönyvíró kitűnő arányérzékkel egyensúlyoz a három uncsitesó-cselekményszál között, néha kissé teátrálisan viselkedő figurái emberiek, a film ritmusa és mediterrán humora pedig kitűnően tompítja az amerikai családi-, romantikus vígjátékok kliséit. Közönségfilm, de nem nézi teljesen hülyének a közönségét. Aki nem vágyik különösebb lelki traumákra és pszichologizáló mélységekre, csak egy kedves élménnyel gazdagodna az idei TIFF-en, annak mindenképpen ajánlott. (jbn)
Még vetítik: jún. 11., szombat, Ursus Open Air (Főtér), 21.45; jún. 12., vasárnap, Studház, 21.00
Kim Jee-woon: Akmareul boatda / I Saw the Devil / Láttam az ördögöt, 2010, dél-koreai, 141 perc
[Árnyak] A dél-koreai filmek újabb hullámának az Oldboy példátlan sikere óta tartó nemzetközi diadalmenete folytatódni látszik; a TIFF pedig szerencsére évről évre igyekszik hűen követni a távol-keleti filmes fejleményeket. Kim Jee-woon (Két nővér, Keserédes élet) Láttam az ördögöt című filmje pontosan azt adja, amit ettől a mozgóképes világtól elvárunk: vért, bosszút és poézist. Aligha van még olyan szelete a kortárs filmnek, amely ennyire szenvtelen közvetlenséggel tud beszélni a (fizikai) szenvedésről és az erőszakról: akik szeretik, ezért (is) szeretik, akik utálják, ezért (is) utálják. Azon persze lehet morfondírozni, hogy miért okoz vizuális gyönyört, ha mondjuk premier plánban vágnak ki egy ínszalagot szikével, arcizom-rándulás nélkül, de azt is hozzá kell tenni: az erőszakorgiát senki sem tudja olyan lenyűgözően költői képekben ábrázolni, mint a koreaiak. Ezeknek a filmeknek a szokatlansága – a végletesen nyers brutalitás és az esztétizált képi ábrázolás egymás mellé rendelésén kívül – abban is áll, ahogy átrendezik a műfaji sémákat. A Láttam az ördögöt elvileg sorozatgyilkos-thriller, a gyilkos személyét viszont az első perctől ismerjük, és a film nyomozó főhőse is elkapja őt bő félóra után. De nem ez a lényeg – hanem a bosszú, ami nem lehet „egyszerű” halálos megtorlás: a titkosügynök, akinek várandós menyasszonyát szedi ízekre az őrült mészáros (a jó öreg Choi Min-sik alakítja, emlékszünk rá az Oldboyból és Lady Vengeance-ből), megfogadja, hogy kamatostul fizeti vissza az okozott fájdalmat. Elkezdődik a hajsza, a macska-egér játék, a perverz vadászat, amelyben az áldozat és bűnös, üldöző és üldözött szerepei közötti határok elmosódnak, s vériszamos játszmát játszanak a megszülető szörnyek. És ki vagy mi az Ördög, akivel szembe kell nézni? Akinek bírják az idegei, járjon utána. (pazs)
Még vetítik: jún. 11., szombat, Odeon Cineplex 5-ös terem, 19.45
Margreth Olin: Engelen / The Angel / Az angyal, 2009, norvég–svéd–finn, 97 perc
[Fókuszban Norvégia] A norvég Margreth Olin első nagyjátékfilmje, az Engelen irigylésre méltó példa arra, hogy miként lehet egy, már amúgy rongyosra rágott témát – a drogról és annak különböző pusztító következményeiről – elbűvölő női frissességgel vászonra vinni. Lea heroinfüggő, és a destrukció végeláthatatlanul kanyargós lépcsőjének legutolsó fokait tapossa, és nemcsak önmaga követelményeinek, hanem apró kisbabája legalapvetőbb szükségleteinek sem képes eleget tenni. Olin filmje borzasztóan szájbarágósan, de annál szemet gyönyörködtetőbb gesztusokkal mutatja be azokat az elcsépelt okokat és lehetőségeket, amelyek Lea kilátástalan helyzetéhez vezethettek – a lényeg viszont valójában nem a miértekben rejlik, hanem a hogyanokban. Női szemmel még a legalapvetőbb devianciák is képesek megszépülni, így a már unalomig csépelt, belilult tűnyomok látványa mellé olyan meleg, otthonos képeket kapunk, mint az ártatlanság puha nyári szellőjében kószáló szőke tincsek zuhataga – operatőri munkájával, az elektronikus zene berkeiben is jól ismert Kim Hiorthøy alaposan megdolgozik azért, hogy az alkotást kiragadja a drogos filmek megcsontosodott kliséhalmazából, a gyerekszínészek pedig mindkét legendás színészhölgyet (Maria Bonnevie, Lena Endre) könnyedén lejátsszák a vászonról, már csak ezekért is érdemes esélyt adni Olin filmjének. (cse)
Még vetítik: jún. 7., kedd, Republica/Florin Piersic mozi, 11.00
Erik Skjoldbjærg: Nokas, 2010, norvég, 87 perc
[Fókuszban Norvégia] Erik Skjoldbjærg neve nemcsak az északi filmek kedvelőinek lehet ismerős, mivel a rendező már megjárta magát Amerikában is (Prozac Nation, 2001), eddigi legnagyobb sikeréből (Insomnia, 1997) pedig nem más, mint Christopher Nolan készített remake-et (Insomnia / Álmatlanság, 2002). Skjoldbjærg most a szó legnemesebb értelmében hazatért, ugyanis Norvégia leghírhedtebb bankrablását filmesítette meg, amelynek során 11 férfi, 17 perc erejéig teljesen lebénította Stavanger központját, aminek a következménye végül egy halott rendőr, valamint 51 millió korona (7 és fél millió euró) felszívódása lett. A tökéletesnek tűnő és rendkívül egyszerűen kivitelezhető tervet csupán egyetlen apróság nehezítette meg, mégpedig az, hogy a kis csapat nem számolt azzal, hogy a betörésre szánt ablak esetleg golyóálló is lehet. A vásznon a rablás előkészületei, valamint lefolyása elevenedik meg a támadók, a rendőrség, valamint a banki alkalmazottak nézőpontjából – ez a megoldás kísértetiesen emlékeztet Gus van Sant Elefántjára, dinamizmusa viszont tipikusan északi, megfontolt és hidegvérű profizmus.
Ha egy moziteremben pöffeszkedve láttam volna, akkor valószínűleg nem tennék a vetítés helyszínéről említést, de mivel egy új fesztiválhelyszínen, a kolozsvári Monostor negyed legtetején (Mănăştur Open Air) volt alkamam végignézni, ezért muszáj beszámolni a környezet pikantériájáról is. A film nézőseregének 90%-a a környező Mehedinţi utcabeli lakosokból állt, akik az erkélyről felfigyelve az esemény fontosságára, pokrócokkal, kisszékekkel, valamint kihúzhatós kempingfelszereléssel érkeztek a nedves domboldalra, ahová még belépőt sem kellett fizetni, cserébe viszont olyan multikulturális fúzió részesei lehettek, melynek keretein belül pompásan megfeledkezhettek a zord negyed mindennapjairól. Nem úgy az ártatlan fesztiválozó, akinek túl messze volt a kifeszített vászon, és hangos volt az „otthoniak” reakciója a messzi vásznon látottakra. Az új helyszín mindenképp nagyvonalú és népszerű kezdeményezés, de nem valószínű, hogy jövőre ugyanekkor, ugyanitt… (cse)
Még vetítik: jún. 6., hétfő, Odeon Cineplex, 1-es terem, 17.30, jún. 8., szerda, Republica/Florin Piersic mozi, 11.00
