A harmadik TIFF-napon a felhozatal a megszokottnál is eklektikusabb volt: zombifilmes kliséket nagyon kis büdzséjű effektekkel röhejessé tevő japán filmtől indiai elsőfilmes, forgatásról szóló próbálkozásig mindenféle volt, itt van egy csokorra való benyomás.
Asghar Farhadi: Jodaeiye Nader az Simin / Nader és Simin – Egy elválás története, 2011, iráni, 123 perc
[Szupernóva] Mivel két éve megcsodáltam a TIFF-en Asghar Farhaditól az Elly történetét, idén sem hagyhattam ki az új filmjét, a Nader és Simin – Egy elválás történetét. Egy válságba jutott házaspár azon vitatkozik, hogy hagyják-e el Iránt vagy sem, mivel nem sikerül dűlőre jutniuk, úgy döntenek, hogy elválnak. Tipikus családi drámává, esetleg melodrámává válhatna ez a történet, ha az nem lenne csak ürügy. Elly esetében a címadó eltűnte adott lehetőséget arra, hogy megismerjük a többi szereplőt és a társadalmat, amelyben élnek, itt pedig egy kapcsolat válsága az ürügy arra, hogy Farhadi izgalmas oknyomozó történetet és hiteles pszichológiai drámát kerekítsen a felbomlóban levő család köré. Beszél arról, hogy mi a tisztesség és a büszkeség szerepe egy iráni értelmiségi középosztálybeli családban, és hogy ezek az alapvető értékek működnek a szegényebb, vallásosabb közegben is. Hiteles, emberi, megható, izgalmas és szép film. (nbg)
Még vetítik: jún. 12., vasárnap, Studház, 4.00
Takano Nakano: Kyonyû doragon: Onsen zonbi vs sutorippâ 5 / Big Tits Zombie / Zombik nagy cicikkel, 2010, japán, 73 perc
[Árnyak] Alig ismert mangát adaptált az itt szinte névtelen japán szubkult-rendező, Takao Nakano. A videófilmjeiről, poszt-exploit és B-kategóriás munkásságáról ismert alkotó legújabb filmjét nehéz szavakba foglalni. 3D-ben vetített passzusok, ugrándozó mellek és élőhalottak kombinációja ötvöződik egy olyan mozgóképes oldatba, amit az igazi kultikus troma/trash névjegyében Nakano felönt egy jó adag vérrel és egy csipetnyi „ízlésesen” hozzápászított humorral. A halottak seregét feltámasztó Lena Jodo története nem is történet. Inkább ürügy mindarra, ami a sztorin kívül megtörténhet és meg is fog történni az alig másfél órás játékidő alatt. Komolyan venni semmiképp nem érdemes, viszont az effajta zsánerkeverék esetében mindig az a csodálatos, hogy milyen égbekiáltó ötletekkel rukkol elő egy „elvetemült” távol-keleti rendező a vászonra. Örömöm, hogy a fesztivál és a közönség sem tartózkodott a lángokat okádó női nemi szervektől, az alaptalanul szórakoztató vérontástól, és a sztriptízklubban zombik millióival leszámoló jellemtelen főhősnőtől. Mindenkinek figyelmébe ajánlott, aki idén európai művészfilmes herpesszel van fertőzve. (iszj)
Még vetítik: június 9., csütörtök, Republica/F. P. mozi, 12.00
Srinivas Sunderrajan: The Untitled Kartik Krishnan Project / A cím nélküli Kartik Krishnan-projekt, 2010, india, 74 perc
[Versenyprogram] Két évvel ezelőtt kihagytam egy indiai filmet. Nagy hiba volt. Idén megnéztem helyette ezt. Nagyon nagy hiba volt. Az alkotás egyébként egy nagyon kedves, jófej gyerek elsőfilmje (Srinivas Sunderrajan), aki a film végén személyesen mesélte el a közönségnek, hogy egyszer csak rászánta magát a filmkészítésre (ez mondjuk sajnos, határozottan meg is látszik) és ettől a pillanattól filmje elkészüléséig mindent az élet ihletett. Vagyis a „filmkészítésről” szól ez a film (is). Egy srác barátja támogatásával filmet szeretne készíteni, aztán a főszereplőnek szánt lányba szerelmes lesz, aki – miután rendezője egy játékrobot (amolyan jósféle) sugallatára szerelmet vall (nem vicc, de nem is vicces) – kiszáll a forgatásból, s többet nem lehet elérni telefonon. Rendező és társa (már a film vége fele) tanakodik, ugyanbiza mi tévők legyenek, amikor... tudod mit?, még csak azért is elmondom, spoilert rá: az önjelölt rendezősrác mentora bedobja a tutit, hogy az ÉLETből kell ihletődni, ha másképp már nem megy, csinálja azt meg, amit megélt, és, ki gondolta volna, a film is kiszínesedik, aki nem aludt el, vagy nem a telefonján játszott, az fájdalmasan elejtette a fejét. Szóval fokozottan kihagyható. És még táncos-zenés jelenet sincs benne! (obl)
Még vetítik: június 7., kedd, Victoria mozi 4.30; június 10., péntek, Odeon 4-es terem 5.00
Vibeke Løkkeberg: Tears of Gaza / Gazas Tårer / Gáza könnyei, 2010, norvég–palesztin, 90 perc
[Fókusz Norvégia] Vibeke Løkkeberg dokumentumfilmje fényévekre áll attól, hogy akár csak egy picit is beilleszkedjen szekcióbeli társai közé, ám a fesztivál szervezői valamiért (?) mégis úgy gondolták, hogy itt a helye. A norvég rendezőnő-színésznő sokkoló dokumentumfilmje a 2008. december és 2009. január között lezajlott izraeli–palesztin bombázások borzasztó emlékeit eleveníti fel, leginkább három gyerek sorsát követve. Az alkotás gerincét archív felvételekből összeollózott háborús montázsok és a gyerekekkel, valamint életben maradt családtagjaikkal készült interjúrészletek alkotják, de betekintést nyerhetünk a gázai kórházak mindennapjaiba is, ahová félpercenként újabb sebesültek és halottak érkeztek a segíteni vágyó, de legtöbbször tehetetlen orvosi kezek közé.
Furcsamód, a bombázások félelmetes látványa a film legenyhébb momentumai közé tartozik, viszont a haldokló emberek és a brutális módon lemészárolt csecsemők holttestének alapos bemutatása nemcsak visszataszító és olcsó ötletnek tűnik, hanem néhány ismételt és visszatérő képkocka után már felháborítónak is. Mivel a robbantások ideje alatt a nemzetközi média nem léphetett az övezetbe, a rendezőnő „távirányítással” és megbízott belsős emberekkel készíttette el a felvételeket, melyeken sajnos legtöbbször a legátlátszóbb módszereket alkalmazták. Gyerekekkel (f)elmondatni a háború borzalmait: alattomos út a nézők szíve és könnycsatornája fele. Tartalmi világában a Gáza könnyei pontosan és túlságosan is átérezhetően bemutatja az ottani lehetetlen állapotokat, de nagy kár, hogy nem volt képes átívelni a manipulatív megoldásokon, így valójában nem lett több, mint egy elnyújtott Euronews-riport. (cse)
