Állítólag a sasnak annyival jobb a látása mint a miénk, hogy ha egy filmre magunkkal vinnénk, ő legfennebb csak a pixeleket, az apró, szaladgáló, színes pontokat látná, a filmképet nem. A Pina című 3D-s Wenders-film nézése közben hiányzott, hogy nincs sasszemem, és éreztem, hogy nem jól van ez így.
Még nem tudnám megmondani, hogy a 3D-s mozik egy újfajta közönséget nevelnek-e ki a későbbiekben (sasszeműeket, persze), vagy csak egy ideig kuriózumnak számítanak, s majd jön egy új, közönségbarátabb technika, ami felváltja. Én bevallom, öreg vagyok ehhez a látványhoz, túlságosan ellustult már a szemem ahhoz, hogy élvezni tudjam a háromdimenziós filmeket. A szemem több jelenetnél is összeszökött (főleg mikor a háttérben életlenül mozgó tömeg volt), bandzsított, kifáradt, a fejem megfájdult, és egyáltalán, idegesített a szememen az élményprotézisként funkcionáló szemüveg. Alig vártam, hogy végre levegyem.
Wim Wenders, az egykori német újfilm egyik nagy öregje szerencsére tudta, hogy mit csinál, amikor rászánta magát, hogy ezzel a még igazából kísérlet alatt álló technikával kísérletezzen. 3D-s táncfilmet készíteni hatalmas ötlet, hiánypótló vállakozás, s szerencsére az a tény, hogy éppen Wenders vette a fáradságot, eleve valamiféle garanciát jelentett – s nem is csalódtam. Egykor divatot csinált a Buena Vista Social Club kubai könnyűzenei klub zenéiből, és ezúttal sem kizárt, hogy a filmnek hála jelentősen gyarapodni fog a Pina Bausch-rajongótábor.
Hatalmas szerencse, hogy Wenders ízléses pasas, tisztelettel nyúl a témájához és nem bolondítja meg szerzőieskedő kísérletekkel a művét, hanem suszterként a kaptafánál marad. A Pina ezért tisztán professzionális, pontosan, szépen megcsinált munka, nagyszerű képi világgal (értsd kompozíció, kameramozgás, plánozás egysége). Persze napjaink embere (a sznob például) gyakorta próbál éber maradni, résen van, nehogy átverés áldozata legyen, vagy neadjisten valami hatásvadászattal parasztvakítsák meg, majd leöntsék egyik gyanútlan pillanatában a torkán az egész hamisítványt. Nem hiszem, hogy a Pina ez a kategória lenne. Hatásosnak hatásos nagyon, de semmiképp nem ócska, vagy olcsó. Lehet vitatkozni persze azon, hogy az interjúalanyok miért hallgatnak, miért csak pózolnak az egyes jelenetek között, és miért van alájuk narrálva a szövegük. Szerintem nagyszerű ötlet ez is, legalább előre megfogalmazott, tömör szövegek (AZ információk) hangzanak el – s ezáltal is kurtábbak lettek a beszélőfejes részek, amik amúgy is mindig kilógnak picit a portréfilmekből.
Állítólag már a 80-as években felmerült az ötlet Wenders fejében, hogy Pina Bausch táncelőadásaiból filmet kellene csinálni, aztán amikor 2009-ben korunk egyik legnagyobb koreográfusa váratlanul elhunyt (a rák egy meghatározatlan formája végzett vele, mindössze négy nap alatt), Wenders az hommage mellett döntött. A film (mit is tehetne szegény) mindössze betekintést nyújt, épp csak érinti azt a páratlan életművet, ami Pina Bausch hagyatéka: öt-hat híres táncdarabjából mutat be részleteket (részletek? Bíró Yvette „egyperceseknek” nevezi őket). Wenders maximálisan rajongó szívű nézőként viszonyul Pina Bausch munkáihoz, talán emiatt lett (egy icipicit egyoldalúan) a szomorúbb, melankolikusabb oldala bemutatva, pedig a humor, önirónia legalább annyira jellegzetes volt munkáiban.
A Pinát máris az első 3D-ben készült művészfilm-dokumentumfilmként emlegetik, ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy az idei TIFF-en bemutatták a másik német rendezőóriás, Werner Herzog szintén 3D-s dokumentumfilmjét – és el kell ismernem, határtalanul örvendek ennek a hozzáállásnak (még akkor is, ha a szemem nem feltétlenül ért velem egyet). Csak vigyorogni tudok azon, ahogy Németország két dinoszaurusza a háromdimenziós mozihisztériát kihasználva, a vitorlát kieresztve kifogta a jó szelet, s újra moziba kényszerítetta filmjeit. Remélem, hogy nem az Avatarral meg a hasonszőrű, igazából kétdimenziós baromságokkal fog összefüggni ezután ez az egész 3D-jelenség, hanem igazi filmesek hús-vér témákkal is beneveznek majd a versenyre.
