Peter Weir hét év után tért vissza az amerikai filmgyártás fősodrába – stílusosan egy visszatérésről szóló filmmel. A visszaút – amely az idei TIFF egyik legjobban várt „szupernóvája” volt – azon filmek közé tartozik, amelyek nem filmnyelvi kifejezőeszközeik innovatív használatával írnak filmtörténelmet, hanem témaválasztásuk bátorságával és jelentőségével.
A témát illetően pedig adja magát a párhuzam: Andrzej Wajda Katyn című filmje, amely ugyan a lengyel filmszerzőnek nem a legjobb műve, mégis egy nagyon fontos mozgóképi dokumentum, fikciós eszközökkel elbeszélve. Wajda persze, közép-kelet-európaiként, másfajta érzékenységgel nyúl a szovjet kommunizmus pusztításának máig is részben kibeszéletlen témájához, egy olyan történelmi tapasztalat birtokában, amely egy ausztrál származású, de – több honfi- és nemzedéktársához hasonlóan – Hollywoodban megállapodott rendező számára közvetlenül nem adatott meg. De hát, vethetjük ellen, a holokauszttal ugyanez a helyzet, az álomgyár számára mégis kiapadhatatlan inspirációs forrást jelent(ett) a náci haláltáborok világa – nagyon helyesen egyébként, Hollywood derekasan kivette részét a második világháborús gyászmunkából, még ha gyakran megkérdőjelezhető színvonalon is. A keleti kommunista diktatúrák feldolgozása azonban, néhány kivételtől eltekintve, jobbára kimerült a hidegháborús félelmek, feszültségek árnyékában született kém- és akciófilmek gyártásában, amelyek ritkán vittek közelebb a sztálini terror lényegének megértéséhez.
A közvetlen tapasztalat hiányára visszatérve: Peter Weirnek is „mankóra” volt szüksége filmje elkészítéséhez, de ez egyáltalán nem baj. Slawomir Rawicz A hosszú menet című memoárkötete szolgáltatja az alapanyagot, a lengyel szerző már-már hihetetlen szabadulástörténetének adaptálásával Weir a „megtörtént esemény”, az „igaz történet” csalóka, de jól bejáratott hatáselemét használja egy olyan közönség – a tengerentúli publikumra gondolok – meggyőzése érdekében, amely igencsak visszafogott információmennyiséggel rendelkezik a Gulágról, a Szovjetunióról, a létező szocializmusról általában.
A visszaút ugyanakkor hamisítatlan háborús kalandfilm és – féloldalas hepiendje ellenére – jellegzetesen amerikai(as) sikertörténet is. A második világégés idején politikai foglyok egy csoportja (kiegészülve egy köztörvényes bűnözővel) megszökik a szibériai „Gulág-szigetcsoportról”, hogy szinte emberfeletti erőfeszítéssel, több mint 4000 kilométert legyalogolva eljusson / visszajusson a szabadság honába, amely – miután kiderül, hogy a „commie”-k már Mongóliában vannak – az angol gyarmati uralom alatt lévő Indiát jelenti számukra. Útjukat állja a legyőzhetetlennek tűnő szibériai természet, faggyal, szélviharral, farkasokkal, a végeláthatatlan és forró Góbi-sivatag, valamint a Himalája. Heten indulnak, és tisztában vannak vele, hogy nem élhetik túl mindannyian a kalandot – de, mint egyikük fogalmaz, „legalább szabad emberként halnak meg”. (Mindezt azért, gondolom, hogy ne feledjük el: hollywoodi filmet nézünk.)
Van köztük koncepciós eljárással, felesége kikényszerített vallomásával munkatáborba juttatott lengyel katonatiszt, Jim Sturgess alakításában; hozzájuk csatlakozó lengyel lány, akinek baloldali szülei a sztálini tisztogatásoknak estek áldozatul, ő a hamvas Saoirse Ronan; Ed Harris pedig egy nehezen érthető módon Moszkvába keveredett jenkit alakít, akinek a jelenléte – nagyszerű színészi játéka mellett – arra is ürügyet szolgáltat, hogy a kelet-európai kompánia összes tagja a filmidő nagyobb részében angolul beszéljen, ami egy lengyel, orosz, lett és (túlhaladott megnevezéssel) jugoszláv szökevényekből álló társaság esetében legalábbis szokatlannnak tűnhet. Színészi és színészvezetési szempontból a legnagyobb kihívást kétségkívül Colin Farrell karaktere jelentette: egy igazi, orosz alvilági szlenget beszélő, késes nehézfiú – meghökkentő választás, de Farrell igyekszik kihozni a figurából a maximumot. És ott van köztük hazánkfia, Dragoş Bucur, jellemzően egy komolytalan bohócszerepben. Azért időztem ennyit a színészgárda összetételénél, mert rávilágít az egész vállalkozás alapvető dilemmájára: hiteles alkotást készíteni a keleti blokk tragédiájának egyik vonatkozásáról, de megadni a császárnak is, ami a császáré; azaz létrehozni egy olyan mozgóképes konstrukciót, amely megteremti önnön befogadásának (hollywoodi) referenciáit is.
Weir pengeélen táncol, és nemcsak a fentebbiek miatt; monumentális elbeszélése – amennyiben komolyan akarja venni magát, márpedig láthatóan igen – szükségképpen ki-kicsúszik a produkciós háttér miatt előfeltételezett narrációs sémákból. Elvégre egy hosszú-hosszú, minden veszély ellenére mégiscsak monoton menetelésről van szó, dermesztő hidegben, tikkasztó hőségben, erdőkben-hegyeken-síkságokon át, ahol a legnagyobb ellenséget – mint a szovjet táborparancsnok mondja az elején – nem a fegyveres vörösök, hanem az éhínség, a testi-lelki kimerültség, a természetes környezet embert próbáló körülményei jelentik. Ez a hömpölygő, repetitív szerkezet nem kedvez az elmélyült jellemábrázolásnak és a karakterek közötti viszonyok árnyaltabb megjelenítésének – nem is jeleskedik ebben Weir filmje –, viszont kiváló keretet teremt a nagyszabású, gyönyörűen fényképezett, helyenként a National Geographic-stílust idéző természeti tablók számára. A túlélésért folytatott harc tragikumát pedig keserű humor oldja: a nevetés, amely felcsattan, amikor a céljukat elért három menekülttől az indiai határőr az útleveleket kéri, felszabadító hatású. Minden hibája mellett, már ezért a „felszabadítási kísérletért” is megérte.
