Az európai animáció elismert mestere, az ASIFA volt elnöke, Michel Ocelot idén zsűritagként látogatott el a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválra. Kapcsolata a KAFF-fal azonban nem új keletű: első egészestés játékfilmje, a Kirikou és a boszorkány, amely a sok-sok szakmai díj után immár széles körben is meghozta számára az ismertséget, 1999-ben a város díját nyerte Kecskeméten.
Az író-rendezőt rögtön a fesztivál nyitónapján sikerült mikrofon elé ültetnünk, így a versenyfilmekkel kapcsolatos tapasztalatairól nem faggathattuk. Helyette hivatásáról, az animációs pályához szükséges őszinteségről és munkabírásról beszélgettünk.
Kecskemét, első nap: mik az első benyomásai?
Hm. Az első benyomásom az, hogy ennek a városnak nagyon jó illata van. Ugyanis tele van hársfákkal. Az ember hirtelen nem is tudja, mi olyan különös. Eltöpreng. Aztán megpillantja a fákat! Szóval csak sétáltam, és észrevettem, milyen szép ez a város.
Ahogy meséli ezt az élményét, eszembe jut egy mondata. Egy interjúban olvastam, ahol azt nyilatkozta – Afrikáról és az ott töltött éveiről – hogy Afrika volt az a hely, ahol „tudatára ébredt a szépségnek”. Nagyon tetszik ez a kijelentése; úgy érzem, rímel a filmjeire. Meglátni és látni engedni a szépséget – mintha ez lenne a mottója…
Igen, a szépség nagyon korai tapasztalatom, és szerencsés vagyok, amiért megvan hozzá a képességem, hogy magam is előállítsam. Hiszen tudok rajzolni, használom a színeket, történeteket találok ki – vagyis kivételezett helyzetben vagyok: szépséget alkothatok, és épp ez az, ami érdekel. A felszíni szépség – és a rejtett szépség, ha lehet. [Nevet.]
Amit történetekben, mesékben mutat meg... Mind a rövidfilmjeit, mind az egészestés történetfüzéreket (Hercegek és hercegnők, Kirikou és a vadállatok) nézve feltűnik, hogy előszeretettel jeleníti meg bennük a mesélő figuráját. Ön ez a történetmesélő, az Ön szerepére utalnak vissza ezek a mesélők a kerettörténetben?
Eleinte főleg a rajzolás érdekelt, de aztán ahogy felnőttem, egyre inkább kezdtem magam történetmesélőnek érezni. Szeretek mesélni, és azt is szeretem megmutatni a nézőnek, hogy én vagyok a mesélő. Vagyis hogy ez egy játék szerző és néző között. A legújabb filmem például – aminek a jövő hónapban lesz a premierje [Les contes de la nuit / Az éjszaka meséi – az idei Berlinale versenyprogramjában szerepelt – szerk.] – hat történetből áll. Ezeket sem rejtem el egy nagy történetbe. Egy élőszereplős nagyjátékfilmben a néző könnyen elfelejti, hogy mesélnek neki; egyszerűen elhiszi, amit lát, és ezzel a varázslat, a játék egy része elvész. Ebben a filmben egy idős férfi, egy fiú és egy lány veszi át tőlem a történetmesélés feladatát. Élvezik, hogy történeteket mondhatnak, és hogy aktívan átalakíthatnak már meglévő történeteket. Rajzolnak, információkat gyűjtenek számítógépen vagy a könyvtárban... Akárcsak én.
Jól értem, hogy ez a film a Hercegek és hercegnők folytatása?
Nem folytatás; tulajdonképpen én vagyok az, aki folytatja a történetmesélést, ugyanazzal a háttérrel – egy régi mozival a kerettörténetben –, és ugyanazokkal a kis hősökkel. Így, a mesélés tényét nem elfedve, teljesen szabadon beszélhetem el az engem érdeklő történeteket.
És milyen történeteket, illetve meséket választ, hogyan választja ki őket?
Kétféle módon. Egyrészt ki is találok történeteket, az alapján, amit szeretek, amit átéltem, amire vágyom. Másrészt rengeteg régi történetet olvasok. Az emberek évezredek óta mesélnek történeteket, én ezekkel játszom. Van hogy egész könyvekből semmi nem fog meg, aztán egyszer csak bevillan valami, és akkor azt felírom. Ez jó módszer. A fontos, hogy az ember megérezzen valamit. Utána viszont legyen szabad. Én sosem „adaptálok” történeteket. A népmesékből ötleteket merítek. Mintha apró aranyrögöket találnék a földben: összeszedem őket, de az ékszert már én készítem.
A megmunkálás során aztán rengeteget merít a művészettörténetből, különféle művészeti stílusokból – távol-keleti tusrajzokból például. Hogyan választ stílust a történeteihez?
Van, hogy egy kultúrából indulok ki. A Hercegek és hercegnőkben például ezért lett egyiptomi történet meg japán történet. Vagyis ott a művészet iránti rajongásom volt a kiindulópont – mert nagyon szeretem például Hokusai művészetét –, és ahhoz kerestem történetet. Az új filmemnél viszont egy Tibetben játszódó történetre bukkantam – ez Az éjszaka meséiből A fiú, aki sosem hazudott című epizód, amit holnap más rövidfilmjeimmel együtt itt is levetítenek. Nagyon megtetszett a címe, mert utálom a hazugságot. Azt hiszem, én sosem hazudok.
Igen, érezni, hogy őszinték a történetei, és tele vannak érzelmekkel.
Szerintem azért szeretik a filmjeimet az emberek, mert érzik, hogy az érzelmek, amiket mutatok, igazak. Az említett tibeti epizódnál egy régi, már-már erőszakos történetet találtam, amiben egy lány szörnyű gaztetteket visz véghez, olyasmiket, amiket én ki se tudnék kitalálni. Éreztem, hogy ez, még ha a lány tetteitől viszolygok is, érdekes. Úgyhogy fogtam, és kicsit átalakítottam – több lett benne az érzelem. És akkor rátaláltam egy festőre – még a Kirikou munkálatai alatt, Lettországban –, Nicholas Roerichre [másként Nikolai Rerikh, 1874–1947 – szerk.], aki majdhogynem tibetivé lett, és rendkívül erős színekkel festette meg a Himalája hegyeit. Az ő képei mellett klasszikus tibeti festményekből és az elmélyülést segítő mandalákból is merítettem.
Vagyis megtalálja a történetet, a képi stílust, és ezeket rendszerint különböző technikákkal kombinálja. Dolgozik papírkivágással, árnyjátékkal…
Igen, szeretek kipróbálni mindenféle technikát. Az első árnyfilmjeimet, akárcsak anno Lotte Reiniger, a hagyományos árnyjátékok módjára, fekete papírfigurákkal és kockázással készítettem. Ezt alkalmaztam a Hercegek és hercegnőkben, nagyon kevés pénzből.
Aztán a Kirikou sikere megváltoztatta az életemet. Az Azur és Asmarban már annyi pénzből dolgozhattam, mint addig soha, rengeteg emberrel és számítógéppel – ráadásul az egész film Párizsban készült, egy helyen, ami persze a munka legjobb módja. De utána vissza akartam térni valami egészen egyszerűhöz, ezért visszatértem az árnyképekhez. Ez a technika nem tolakodó, nem arra van, hogy az ember Hollywoodban sikeres legyen vele, de épp megfelelő egy mese elbeszéléséhez. Úgyhogy megint ezzel dolgoztam, csak most már számítógépes animációval, a legmodernebb technikával, sztereoszkopikus 3D-vel.
Továbbra is síkok vannak, de a hatás, ha a filmet 3D-ben vetítik, olyan mint egy igazi kis színházban. A látvány könnyed, költői és légies.
Jól tudom, hogy a Kirikou-filmek folytatásán is dolgozik?
Néha szégyellem magam… [Nevet.] Nem akarok kommersz filmet csinálni, csak szép filmeket. De a Kirikounál annyian kértek, hogy folytassam. Azt mondták, méghozzá a világ sok országában, hogy nincs jogom abbahagyni. Vagyis készül a harmadik rész, ami számomra mindössze a Kirikou és a boszorkány második utóirata. De kérték, hogy folytassam, és én nagyon szeretem. Most is a storyboardokon kellene dolgoznom, ehelyett itt vagyok… [Nevet.]
Tanítással foglalkozik?
Igen, egy keveset.
És mi az, amit igyekszik megtanítani a leendő animációsoknak?
Hogy hogyan találják meg az ötleteiket. Az életükből, és az olvasmányaikból, keresve azt, ami megérinti őket, és amire aztán építhetnek. Ez a kezdet. Aztán később persze, ha kész a forgatókönyv, vagy elkészítették a képes storyboardot, akkor olvassák újra, kritizálják, de legyenek őszinték és könyörtelenek. Ez minden.
Ehhez a jó tanácsadók sem ártanak, nem?
A filmről való gondolkodás nálam magányos folyamat. Csak a Kirikou-mesék esetében nem, mert ott én már az első filmben elmondtam a történetemet. Ezért most, a folytatáshoz mások segítségét, ötleteit kértem. Elmondtam, milyen irányba indulhatnak el, méghozzá egy elég szűk mezsgyén, hiszen a helyszín, az afrikai falu adott, ahogy a kisfiú is; a boszorkány még mindig boszorkány, akiről semmit sem tudunk; túl sok varázslat nem kell, inkább csak a falusi élet egyszerűsége stb. Ehhez kértem ötleteket, de kikötöttem, hogy a végső forgatókönyvet én írom. Végül 50 forgatókönyvet kaptam, és ötöt használok közülük.
Az Ön pályája igazi álomkarrier, hiszen a sikerek mellett meg tudta őrizni az alkotói függetlenségét, továbbra is a saját ötleteit valósítja meg filmen. E mögött volt valamilyen tudatos karrierépítési stratégia?
Szerintem a legfontosabb az őszinteség. Én vagyok az „a fiú, aki sosem hazudott”…[Nevet.] A Kirikou és a boszorkány esetében például nap mint nap küzdenem kellett a producerekkel. Először azt mondták: Afrika nem eladható. Aztán hogy a Kirikou és a boszorkány nem jó cím. Aztán hogy a rajzaimat nem lehet megmozgatni. Úgyhogy felkértek valaki mást, hogy csinálja ő a rajzokat. Erre nemet mondtam. Aztán mondták, hogy rossz a storyboard. Arra is kerestek valakit. Felkerestem az illetőt, és mondtam neki, szeretném, ha távozna, mire azt felelte: „rendben, igaza van, ég önnel". Aztán folyamatosan belekötöttek a fedetlen keblekbe is. Mialatt forgattam a filmet, a producerek egyre jobban megijedtek a meztelenségtől, hiszen rögeszméjük, hogy egy filmet Amerikának kell eladni, viszont az angol ajkúak félnek a mellektől és a nemiségtől – megszállottjai és rettegnek is tőle. Ezért aggódtak, mi lesz, ha nem mutatják be? De az őszinteségem megint azt súgta, hogy csak folytassam. Ugyanis én Fekete-Afrikában nevelkedtem, ahol az emberek nem takargatták a testüket, és nem voltak szexmániások, nem erőszakoskodtak drága szállodákban… Úgyhogy tudtam, ehhez ragaszkodnom kell. Obszcénnak éreztem volna takargatni a mellüket. Ugyanez volt a zene kapcsán: mondtam, hogy fekete zenészre gondoltam. Azt mondták, a zenének nincs bőrszíne, és sokkal jobb lesz, ha párizsi zeneszerzőt választunk, aki tudja, hogyan kell filmzenét komponálni. Mire mondtam nekik, hogy ez egy afrikai történet, és hogy ha valamit biztosan kaptunk Afrikától, az épp a zene. Egyszóval mindenért harcolnom kellett. De az eredmény mondhatni történelmi jelentőségű siker. Mert őszinte voltam, és nem alkudtam meg.
Akkor összegezhetem úgy, hogy az animációs sikerének a titka az őszinteség…és gondolom a rengeteg munka…?
Na igen, az animáció munka. Aki fél a munkától, az ne animáljon. Olyan ez, mint a szerzetesi élet. Rajzolunk éjjel-nappal. Bár a pénz mindig korlátokat szab. Az animációban persze sok szempontból nincsenek korlátok: megrajzolom, és ott van. Az élőszereplős filmben ha vízzel teli templomot akarok, és benne hajókat, az drága, és meghatalmazás kell... De animációban csak megrajzolom.
Drágának attól még drága lesz…
Touché! [Nevet.]
És gondolom nem is ezért köt ki valaki az animáció mellett.
Én azért választottam, mert a szabadságot éreztem benne. Hogy bármit megtehetek. Hogy ez 100százalékig alkotás. A semmiből születik valami. Mert aki rajzol, az varázsol. Húz egy fekete vonalat, az emberek pedig szeretni fogják, vagy utálják, de éreznek valamit – esetleg elborzadnak, mint az amerikaiak a mellek láttán… Ez varázslat.
