Rögtön az elején be kell vallanom: nem nehéz kissé elfogultnak lenni ezzel az alkotással szemben. Érzékeny húrokat pendít, a komolyságát helyenként csacsiságok ellenpontozzák és nem utolsósorban: remek színészi alakításokat vonultat fel.
Mindenekelőtt föl kell venni a film ritmusát. Kis családi idill, zajos, látszólag gondtalan hétköznapok. Aztán elég egy telefonhívás, hogy a varázs megtörjön. Vissza kell lépni egy másik idősíkba. Mintha egy másik világ lenne. Ahol a fájdalom született. Összeáll a puzzle, a múltból felidézett jelenetek pedig egyre erőteljesebben irányítják a drámát – Leena drámáját.
Leena (Noomi Rapace érzékeny, a fájdalom és düh apró árnyalatait is érzékeltetni tudó alakítása) visszatér szülővárosába, hogy utoljára találkozzon haldokló édesanyjával. A történet ennyi lenne, ha nem derülne ki, hogy családja előtt korábban titkolta, hogy anyja még él. Leena férje (Ola Rapace) és két kislánya dönt úgy, hogy elutaznak elköszönni az ismeretlen nagymamától. De Leena tiltakozik. A titok megfejtése a tulajdonképpeni történet, amíg mindenki számára kiderül, milyen sebeket hoz magával gyermekkorából ez a látszólag kiegyensúlyozott nő.
A visszaemlékezés jelenetei a 70-es évekbe vezetnek vissza. Egy svéd kisvárosba finn származású család új tömbházlakásba költözik, új reményekkel. Valami nyugtalanító mégis van a jelenetekben: egy kisgyereket (Leena kisöccsét) durván kilógatnak egy emeleti erkélyről. Aztán az alkoholt emlegetik: az apa (Ville Virtanen alakítása túlzásoktól mentes) fogadkozik, hogy vége, többé nem iszik. Az első házibulin ellen is áll, de aztán egyre gyakrabban fogyasztja, egyre nagyobb mennyiségben, és ettől egyre agresszívebb. Józan pillanataiban kiderül róla, hogy nagyszerű, szeretnivaló ember, családjához nagyon ragaszkodik – a tragédiát mégis ő indítja el. Összetett az anya szerepe is (Outi Mäenpää teszi hitelessé): mindent elvisel, mert férjét feltételek nélkül szereti, alkalmi munkákból és turkálásból biztosítja a legszükségesebbeket, de ő is iszik és bármennyire szeretné megkímélni gyermekeit, az ittas apa veréseitől nem tudja megvédeni sem őket, sem magát. Megható, hogy öregen, halálos betegen próbál kibékülni lányával, de ő is felelős a múltért, azért, hogy a gyermekek menhelyre kerültek, fia pedig nagyon fiatalon kábítószer-túladagolásban halt meg.
A rendező (ez a színésznőként ismert Pernilla August első filmje) lenyűgöző empátiával viszonyul a szereplőkhöz. Az alkoholizmus, a családban elkövetett erőszak, a szegénység, Svédországban a bevándorlás is rendkívül érzékeny pontjai a társadalomnak. Mindent szeretnének megoldani: felszámolni a szegénységet, jogokat és kedvezményeket biztosítani bármilyen hátrányos helyzetű csoportnak – de azzal, ami a családi fészekben történik, nem számolhatnak. Az tabu. Nálunk talán még erőteljesebben elhallgatott, titkolt, szégyellt, sőt, néhol természetesnek vélt állapot, hogy az apa iszik, az anya vele tart, a gyermeket és (vagy) az asszonyt gyakran verik. A sebek pedig csak látszólag gyógyulnak be. Leena kezeléséről, terápiájáról például mit sem tudunk, de azt látjuk, hogy erős akarattal fegyelmezni próbálja magát. Lesiklik az egyenes autóúton, kényszeresen suvickolja a mosdót egy fogkefével, elterelő műveletként szeretkezni akar, amikor férje faggatja múltjáról, aztán amikor kirobban az évek óta felgyűlt feszültség, a film egyik legerősebbik jelenetében mindent magával seper.
A nosztalgia nem teszi bájossá a visszaemlékezést, bár említettem, hogy néha derűsebb pillanatok ellenpontozzák a feszültséget: Leena gyermekkorában (Tehilla Blad alakítása is őszinte, sallangmentes) kis szószedetbe gyűjtötte az ismeretlen, többnyire pikáns kifejezéseket. De ezzel együtt is minden képkocka szürke, kopott, nyomasztó. Valamiféle megnyugvást csak a víz alatt filmezett jelenetek hordoznak: a kis Leena úszóedzésekre jár, a medencébe „belefújja” az otthon – és a közömbös külvilág előtt – remekül palástolt indulatokat.
