„Mint Rómeó és Júlia, csakhogy mindenki túlélte” – meséli szülei történetét Tanovic filmjének fiatal hőse. Viszont vannak dolgok, amikbe jobb, ha belehal az ember, s nem marad rá egy emlék, melyet eltörölni lehetetlen: így van ez a szerelemmel, és a háborúval is. Hogy a kettő mennyire (lehet) egyidejű – a kérdést lehet feszegetni, de annyi biztos, hogy egy adott ponton egyik feltételezi a másikat.

A bosnyák Danis Tanovic nem először helyezi filmjének történetét a jugoszláv háborúk idejére: a 2001-es Senkiföldjében a boszniai háború elembertelenedett világából ragad ki egy életszeletet, mely nem csak az összecsapás gyűlölködése szempontjából reprezentatív, hanem a könyörtelen szerb-bosnyák viszonyt is igen jól illusztrálja. A patthelyzetbe került három katona esete, feletteseik és a sajtó reakciója ugyanakkor iróniával fűszerezve tárul elénk: sajátos olvasata ez a háborúnak, nevetségessé teszi azt, megkérdőjelezve, illetve megcáfolva annak bármiféle értelmét. A Cirkus Columbia ezzel ellenben már kevésbé naturalisztikusan mutatja fel a történelmi valóságot, szerelmi, családi drámákkal színezi a politikai konfliktust, s bár nem válik csöpögőssé, édeskés film: egy-egy válasz, szituáció, jellem vagy akár szereplősors kiszámítható lesz.

1991-et írunk, Bosznia-Hercegovinában már érződik a délszláv háború szele: a kommunisták már nincsenek hatalmon, viszont az etnikai-vallási ellentmondások egyre inkább erősödnek. Vihar előtti csend uralja a névtelen kisvárost, ahol történetünk játszódik, s az egyszerű, kényelmes változatlanságban Divko (Miki Manojlovic) kavarja fel a port, amikor húsz év után visszatér Németországból. Egykori házából egykori nejét és közös fiukat az új, horvát-szimpatizáns polgármester segítségével kirúgatja, hogy aktuális jegyesével költözhessen oda vissza. Divko mégis rájön, hogy fiával, Martinnal tartani szeretné a kapcsolatot – felajánlja neki a ház kulcsát, s ezzel máris elkezdődik a férfi s tüzes-vörös szeretője, Azra (Jelena Stupljanin) között a nézeteltérés. Divko élete mégsem jön egyből helyre a szülővárosban, s szeretett fekete szerencsemacskája, Bonny eltűnése csak kiélezi a szereplők közti viszonyokat. Martin egyre több időt tölt Azrával, míg Divko egyre kevesebbet; Martin és anyja, Lucija is gyakrabban veszekednek, s a fiúnak egyik barátjával, Pivac-cal is megromlik kapcsolata, mind személyes, mind politikai okokból. A kisváros lakosai, hőseinkkel együtt, belemerülnek a hétköznapokba, s nem veszik észre, hogy háború készülődik, s az a  felismerés, hogy országuk igenis szétszaggatható, keserű lesz.

A film Ivica Đikić azonos című regénye alapján készült, s a prózaiság megérződik a cselekményvezetés lassúságában. A szereplőket, múltjukat és jelenüket elidőzve tárja fel Tanovic. Figyel a részletekre, s megtalálja a megfelelő pillanatot, hogy elmeséltessen hőseivel egy-egy történetet, melynek súlya van. Viszont a figurák, és sorshelyzeteik legtöbbször felületesek, könnyen megérthetjük, hogy mi tette őket azzá, akik. Divkóról megtudjuk például, hogy besorozása után menekült külföldre, abban a tudatban, hogy felesége nem akarja követni őt. Lucija képtelen férje után menni, hisz megtiltották neki a hatóságok – ezt Divko nyilván nem tudja, s az asszonyt meg az tette tönkre, hogy szerelme két évtizedig életjelt sem adott, elhanyagolva fiukat. Ráadásul ellenséges családokból származnak, ezért viszálykodásuk érthető – viszont átalakuló kapcsolatuk egyértelmű lépéseket követ, s azzal, hogy „újra egymásra találnak”, el kell fogadjuk azt is, hogy a háború fenyegető veszélye megsemmisíti a hajdani szerelmi csalódások okozta fájdalmakat, feloldja a haragtartást.

A háború előestéjén Martin és Azra immár szerelmesen indulnak Németországba, míg az idősebb generáció számára az ország feloszlatása továbbra is hihetetlen marad. Vadregényes, vidám nyarak, első szerelmek-szeretkezések, a kellemes rutin mind megszűnnek most, csak a belső gyermek éltetése éltet(het) – jelzik az utolsó filmkockák. Idilli, mitizált, de a romlás fele haladó világ ez, ahol az elnyomott lázadások pusztító erővel törnek felszínre, s formálnak át megannyi emberi életet.

A film jóformán a négyéves háború prológusát mutatja be kisemberek szemszögéből, ugyanakkor társadalmi-politikai állásfoglalásra is késztet. Úgy tűnik, hogy a közélet mellett a magánélet is ugyanannyira cirkuszszerű; hogy ki melyiket éli meg erőteljesebben, melyik lesz viharosabb-háborúsabb – ezt már embere válogatja.