A Kolozsvárról kivándorolt Fischer István sziporkázó mesemondó, életútja sem hétköznapi, Pünkösti Árpád Egyperces fischerek. A szökött filmes életei című kötete pedig olvasmányos, megmosolyogtató, elkomorító, átérezhető (ön)életrajz egy olyan emberről, akinek „gerincbizseregtető véleménye van a világról”.
„Ki a fene ismeri Fischer Pistát?” – kezdődik a bevezető. Ez a felütés, fogalmazási mód és stílus előrevetíti az egész könyv hangulatát, illetve éppen abból származik: kicsit (ön)ironikus, kicsit cinikus, betűit itt-ott humor vagy megrázó drámai erő táncoltatja. Újságcikkek formájában megjelent interjúk sorozatából egységgé összeállítva ez a könyv bemutatja egy olyan kiváló dokumentumfilmes személyiség életét, akit talán még mindig túl kevesen ismernek.
A Népszabadság főmunkatársa olyan ember önvallomásait szerkesztette egy kötetbe, akinek saját bevallása szerint „mindig bődületes szerencséje volt", s akinek akkori életrajzát már így jellemezte egy kommunista elvtársnő, aki a pártba való beiratkozásra biztatta a fiatal tévés operatőrt: „magának nagyon bonyolult élete volt!" Valóban: a könyv tanúsága szerint az 1936-ban született Fischer István élettörténete az oral history részeként letűnt korok rajza is egyben.
Fischer Kolozsváron született és nevelkedett, ágas-bogas zsidó családfája számos családi legendát és adomát őriz. Szülei meggyőződéses kommunisták voltak. Ő maga gyerekként élte meg a második világháborút, robbanó „makarónikkal" játszott az utcán és megúszta a zsidók önkéntes gettóba vonulását és a deportálást is. Korán leckét kapott emberségből és toleranciából: az iskolában a különböző vallású osztálytársak különféleképpen tanulhatnak imádkozni, később egy félnémet család rejtegette őt és a szüleit, majd egy orosz katona kockáztatta életét a jótanáccsal, hogy szökjenek Nyugatra.
A borszéki szezonfényképész unokájaként, a kolozsvári mozialapítő és mozigépész fiaként Fischer operatőr szeretett volna lenni, ám ehelyett ösztöndíjjal Leningrádba küldték politikai gazdaságtant tanulni. Ott hamar rájött, hogy többet ér az előző napi Pravda vezércikkének a felmondásával, mint a tanulással, és szívesen időzött a mozikban: a legkülönfélébb műfajú névtelenített filmeket mutattak be hadizsákmányként maratoni vetítéseken húsvétkor, hogy az ifjúságot távol tartsák az éjjeli misétől. Az alapvetően gondtalan diákéveknek '56 vetett véget, amikor két tucat másik diákkal együtt hazaparancsolták, otthon pedig minden egyetemről kitiltották. Újabb iskola következett: a kolozsvári hűtőgyárban dolgozott, aminek köszönhetően bejárta egész Romániát. Az 50-es években filmkritikákat kezdett írni, és barátságot kötött Majtényi Erikkel, illetve a társaságában megismert fiatal írókkal, költőkkel.
Tíz év után, 1963-ban újraindult a filmfőiskola Bukarestben, ahonnan négy évvel később diplomás operatőrként került az Alexandru Sahia filmstúdióba filmhíradó-anyagokat, propagandafilmeket, dokumentumfilmeket forgatni. Mérleg című rövidfilmje meghívást kapott az oberhauseni fesztiválra, majd több munkáját is díjjal értékelték. Rejtett kamerával forgatott börtönben, leforgatta egyetlen játékfilmjét, a Legalább Európát! című, titokban nagy sikerű, ám levetíthetetlen munkát – közben körülötte arcok, sorsok kavarognak: az emlékdarabkák egy része mintha filmre kívánkozna.
Kevéssel Ceauşescu hatalomra kerülése után a Saar-vidékre disszidált, ahol gyorsan és hatékonyan nyelvet és kultúrát kellett tanulnia, majd szabadúszó operatőrként vállalt televíziós megbízásokat. Senki sem hitte itt el a keleti blokkból érkezettek történeteit, a cenzúráról szóló meséket például különösen abszurdnak találták. Az új élet új és izgalmas szakmai kihívásokat rejtett és érdekes személyiségekkel hozta össze: német pénzen New Yorkban forgatott magyar filmet André Kertészről, a német kereskedelmi televíziózás születése előtt forgatott a szemtelenül tehetséges amerikai showman, Bob Braun műsorának kulisszatitkairól, készített portréfilmet az örökfijú festőnő Beryl Cookról, és eljutott az emberevő pápuák földjére, Grúziába, majd Indiába. Németországból tért vissza Moszkvába forgatni, és szállított később Kolozsvárra filmtechnikai felszereléseket.
Anyanyelve miatt megpróbált Magyarországon letelepedni, ám kiábrándultan mégis visszaköltözött Németországba.
Nem egy hős elevenedik meg a kötet oldalain: egy hétköznapi ember, aki képes meglátni az emberi sorsokban az érdekest, nevetni a bizarr helyzeteken, anekdotázni a Romániában olcsón forgató Jean Marais-tól a férje halálhírének örvendő, névtelen orosz nénikéig mindenkiről – mindezt eredeti, fordulatos, változatos, nyers és szókimondó modorban.
A kötet valóban „egyperces" részletekre van tagolva: ezek a fél-kétoldalas kockák mozaikszerűen, többnyire időrendbe sorakoztatva építik fel az önéletrajzot. Minden ilyen apróbb egység frappáns címet kapott, ami továbblendíti a lankadni amúgy sem engedett olvasói érdeklődést. A szöveg dokumentumértékét növelik Fischer gazdag fényképgyűjteményének illusztrációként mellékelt darabjai – igazi kuriózum például az a trükkfelvétel, amelyet nagyapja önmagáról készített leszerelésekor: polgári öltözékben elegánsan kalapot emel tiszti egyenruhás önmaga előtt.
A „hogyan formálódik a dokumentumfilmes?" kérdésre igen szép választ ad tehát ez a könyv. Olvasmányossága, könnyed stílusa, a történelem nagy tragédiái közül kiemelve bemutatott emberi sorsok szépsége, illetve a mesélő Fischer örök optimizmusa és lendülete miatt (és tegyük hozzá: egy remek szerkesztő szakértői és alapos munkájának köszönhetően) az Egyperces fischerek maradandó olvasmány. Az olvasónak már csak Fischer-filmográfiai hiányosságait kell bepótolnia. Érdemes.
Pünkösti Árpád: Egyperces fischerek. A szökött filmes életei. Noran Libro Kiadó Kft., Budapest, 2011.
