Az még nem lett volna probléma, hogy a Harry Potter-adaptációk alkotói úgy döntöttek, két mozifilmben viszik vászonra a varázslatos regényfolyamot záró Harry Potter és a Halál ereklyéit. A gond inkább az, hogy az eseménytelen első fél-filmmel kiéheztették a nézőt, a záró részt pedig – minden mindegy, hisz úgysem lesz folytatás alapon – szépen összecsapták.
Harry Pottert senkinek sem kell bemutatni, de franchise-ként karrierje leszállóágban van, eljött ugyanis a várva-várt záró, tényleg utolsó epizód, ami után Hollywoodnak kockázatosabb projektekkel, az ifjúsági horror-fantasyre vágyó közönségnek pedig koppintásokkal, utánérzésekkel kell majd beérniük. Persze a leszállóág enyhe túlzás, hisz a stúdió financiálisan kihozta a maximumot a projektből – művészileg viszont távolról sem. A hetedik regényt két részre bontották a dupla bevétel reményében, a Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész viszont csupán egy elnyújtott, emiatt sikertelen expozíció, illetve reményteli cliffhanger volt.
A Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész ettől függetlenül lehetett volna remek film, hisz a „szociális realista” stílusban felvett első rész után David Yates fennkölt fantasy-operát ígért, ami passzolt is a regény grandiózus-katartikus fináléjához. Az első rész azt mutatta be, milyen nehezen megy Harry Potternek a felnőtté válás és a „Kill Voldemort” misszió, a második rész viszont ott veszi fel a fonalat, amikor hősünk végre a tettek mezejére lép. Voldemort és fasiszta pártja már majdnem megnyerte a varázsló-polgárháborút, csak Harry Potter áll a győzelem útjában, aki viszont az ő elpusztításán fáradozik, s melyhez előbb meg kell semmisítenie a horcruxokat, a fekete mágus kvázi-védőpajzsait biztosító ereklyéket. Hősünk egyre több horcruxot pusztít el, majd egy nyom visszavezeti a rég látott Roxfortba, ahol (ha már arra jár) visszaveszi a hatalmat, de Voldemort válaszul pusztító ostromba kezd.
David Yates és alkotótársai rögtön kvázi-bocsánatkéréssel nyitják a II. részt, amiért az előző annyira vontatott volt. Minimális előjáték után belecsapnak a lecsóba, a nézőnek alig fél óra után olyan érzése támadhat, hogy a Gyűrűk Ura: A király visszatér fináléját nézi. Az alkotók néhányszor eltérnek Rowling történetétől, ami nem is baj, hisz az egyébként zseniális írónő elkapkodta kissé a saga lezárását, alaposan túlbonyolítva a horcruxok és Harry Potter sorsát. A probléma inkább az, hogy Yates következetlenül mesél, sok információ-labdát dob fel (pl. Dumbledore múltját illetően), de keveset üt le, számos kérdést megválaszolatlanul hagyva a regényt nem ismerők számára. Ez persze szubjektív (jómagam összesen hatvanszor olvastam a hét regényt, pedig van életem), de úgy érzem, a forgatókönyv összecsapott munka az (egyébként sem tökéletes) eredeti szöveghez képest, s elbírt volna még néhány átírást.
A második rész tartja a korábbi filmek színvonalát, vagyis korrekt iparosmeló, viszont azok gyermekbetegségeit sem nőtte ki. A regényben ritkák voltak a primitív poénok és dialógusok, a filmben viszont pont ezek vannak túlsúlyban. Ami a látványt illeti, az sem nagy vasziszdasz, sőt e film legalább annyira nevezhető öncélú effektpornónak, mint az alulmúlhatatlan Transformers; a 3D pedig, ahogy már megszokhattuk, fabatkát sem ér. A film ugyan sok érzelmes, szuggesztív pillanatot tartogat, de épp a finálé lesz súlytalan, a regénybeli Harry és Voldemort teltház előtt vívott, epikus szócsatával felvezetett párbajából szűkszavú fénykard-hegesztés lett a semmi közepén. A Roxfort csatája is elnagyolt a filmverzióban, a regény vérmocskos, fájóan magas body counttal járó harca helyett ellipsziseket kapunk, a karakterek elmondásából tájékozódhatunk a háború állását illetően, így a történet inkább van bemagolva és felmondva, mint képpel-hanggal megmutatva, pedig egy ilyen megafilmnek többet kellene adnia egy infantilizált, családorientáltra cenzúrázott hangoskönyvnél.
A korábbi részek minősége tehát megmaradt, ez pedig azt jelenti, hogy a bivalyerős irodalmi bázis miatt a film erőlködés nélkül lealázza a legtöbb kortárs blockbustert, viszont a regénysorozat kiválóságához és az elvárásokhoz képest – azaz adaptációként – kegyelemkettest kap, az alkotók a minimumot hozzák ki lehetőségeikből. Fiktív karakterek helyett hús-vér színészeket, leírás helyett drága, de esztétikailag olcsó CGI-látványt és eredetinek nemigen nevezhető filmzenét kapunk. A filmadaptációk szolgai mivoltát talán a regény sikere okozta: ha azok kevésbé népszerűek, az alkotóik talán mertek volna változtatni, kockáztatni, építeni. Belegondolni is fájó, mi lett volna, ha a regényekre mondjuk a HBO csap le, és csinál belőlük egy olyan zseniális sorozatot, mint a True Blood vagy a Trónok harca. A II. rész persze hibái ellenére is a legjobb megafilm a nyáron, de ezért kizárólag J.K. Rowling érdemel dicséretet.
