Ha azt gondolnánk, hogy csupán nekünk van meggyűlve a bajunk a bürokrácia fekélyes és átláhatatlan labirintusaival, akkor most fellélegezhetünk: Serge Pilardosse francia állampolgárnak több mint 40 évnyi gürcölés után komoly utat kell bejárnia ahhoz, hogy végre megkaphassa jól megérdemelt nyugdíját.
A Tarzan-fizimiskájú Pilardosse urat (Gérard Depardieu) már a film első perceiben nyugdíjazzák a vágóhídról. A bús esemény ellenére főnöke és apatikusan chips-zabáló munkatársai olyan nevetségesen szomorú látványt nyújtanak, hogy már ekkor eldől: a legfinomabb tónusú fekete humorral van dolgunk. Serge még nem áll készen a hibernáló nyugdíjasnapokra, nem találja helyét az üres lakásban, míg felesége dolgozik, és nem képes semmilyen munkát elvégezni a ház körül, ugyanis különösebben semmihez nem ért. Szemfüles feleségének köszönhetően haszontalan tengődése hamar merész kalandba fordul, ugyanis kiderül, hogy Serge nem jogosult a nyugdíjra, mivel korábbi munkáltatói nem vették a fáradságot, hogy megfelelően intézzék a szükséges papírmunkát. Így a nagy medve útnak indul antik motorbiciklijével, hogy beszerezzen tíz hiányzó papírt, tíz egykori munkahelyéről.
A Gustave de Kervern–Benoît Delépine rendezőpáros negyedik nagyjátékfilmje talán munkásságuk eddigi leggyengébb láncszeme (az is igaz, hogy nagyon meg kellene erőltetniük magukat, hogy utólérjék legelső filmjük, az Aaltra színvonalát), mégis tettenérhető benne az a kellemes, néhol arcon ütő fanyar humor, ami groteszk bizarrsága ellenére is abszolút természetesnek hat. A filmben felbukkanó alakok túlnyomó többsége egyáltalán nem az, aminek mutatja magát, egyedül a jó öreg Serge Pilardosse az, aki nem palástolja bugyuta ügyefogyottságát, mégis ő és mogorva felesége, Catherine a két legemberibb jelenség az egész szocreál történetben.
A Mammuth egyik legnagyobb attrakciója minden bizonnyal a főszereplő bőrébe bújtatott Gérard Depardieu – aki ápolatlan hajkoronájával úgy fest, mintha éppen a legújabb Astérix & Obélix forgatásáról érkezett volna. Vagy azt is mondhatnám, hogy a Gérard Depardieu bőrébe bújtatott főszereplő, ugyanis nála tökéletesebb színészt nem lehetett volna erre a szerepre találni. A bálnákat is megszégyenítő dimenziókkal rendelkező Depardieu már évek (khm, évtizedek) óta kínlódik, hogy újból megtalálja önmagát, mindeddig viszont jelenléte a legkomolyabb helyzeteket is nevetségessé tette (lásd. Bellamy), a legtöbb esetben egyszerűen kínos nézni őt.
El sem tudom képzelni, hogy mennyire megalázó lehetett számára ez a szerep, de hobó külseje és szenvtelenül buta arckifejezései tökéletesen idomulnak a film stílusához, ennélfogva játéka is tökéletes. Igazából nevetséges Catherine Deneuve vagy Monica Bellucci mellett szerepeltetni, de fölösleges is, hiszen kéznél van a színésznők Depardieu-je, Yolande Moreau, akivel tökéletesen kiegészítik egymást a vásznon.
A szatirikus road movie-nak induló történet során Pilardosse úr útját követhetjük végig, ám ami összefüggő, folyotonos fonalként indul, az lassan kibontakozva egy őrült szürreál gomolyagba csap át. A régi munkahelyek felkutatása számos komikus helyzetnek nyújt táptalajt, egy idő után viszont letér a jól bejáratott útról, flashbackekkel és testet öltő emlékekkel tömi tele a nem túl szilárdan álló narratívát (mindhiába Isabelle Adjani az a test), ezzel viszont jócskán meg is tépázza a filmélményt.
