Csak a tenger, a szél és a sirályok...
Interjú Ólafur Darri Ólafsson izlandi színésszel

Az Amerikai Egyesült Államokban születtél, de Izlandon élted és éled életed. Hogy alakult ez így?

Apám orvos volt, úgyhogy az egész család Amerikába, Connecticutba költözött, és én már ott születtem. Ezzel most így utólag is nagy szerencsém van, mert ott is dolgozhatok. Például tavaly februárban kaptam ott egy apró szerepet, úgyhogy igen kapóra jött a múltam.

Hogy kerültél kapcsolatba a színészettel?

Valójában soha nem gondoltam volna, hogy egyszer színész leszek... Bármire gondoltam, csak éppen erre nem. Aztán mégis kaptam egy lehetőséget a szereplésre, és Izlandon megpróbálkoztam a drámatagozattal is, ahová felvettek. Apránként ráébredtem, hogy ez az, amivel foglalkozni szeretnék. A színészkedés képességének birtoklása annyira csodálatos dolog tud lenni, akárhány életed lehet, ha szerencsés vagy, rengeteg új dolgot kipróbálhatsz, ráadásul mindez még biztonságos is! (Nevet.)

A színházban is játszol, ráadásul egy társulatot is alapítottál (Vesturport). Melyiket szereted jobban: a színpadot vagy a filmvásznat?

Azt hiszem, hogy a legtöbb izlandi színész a színházban és a filmiparban is dolgozik, mert a piaci körülmények nem engedik meg, hogy kizárólag csak az egyikkel vagy a másikkal foglalkozzunk. Az utóbbi néhány évben számos lehetőségem volt televízióban és filmben való szereplésre, úgyhogy nagyon kezdett érdekelni a dolog. Ennek ellenére a színház olyan, mintha oda hazatérnék. A színház számtalan szempontból jó, és mindenképp életben kell tartanunk a színházi technikákat, mert egyféleképp dolgozol a színpadon, és másféleképp színészkedsz filmen. A technika különbözik, de az előadásmód lelkülete ugyanaz.

Eddig csupán izlandi filmekben láthattunk. Gondoltál már arra, hogy határontúl is szerencsét próbálj?

Persze. Bár volt már egy apró szerepem egy brit minisorozatban, februárban pedig megvolt az első kis szerepem egy hollywoodi produkcióban is, melyet New Orleans-ban forgattunk. A film címe Contraband, és csak a jövő évben mutatják be, de remélem, hogy jó lesz, ügyes kis csapat verbúválódott össze... Amúgy a társulatommal is nagy szerencsém volt, mert turnéztunk a világ körül, legalább húsz országban léptünk már fel. Amúgy önmagában egyáltalán nem célom, hogy külföldön színészkedjek, csak néha nagyon jól tud esni, mert olyan kicsi a mi közösségünk, pici a piac, és borzasztóan unalmasan hangzik, de a nagy pénzek is máshol vannak... Másrészt viszont itthon nagyon érdekes projektekben veszek részt, és ezt soha nem adnám fel azért, hogy több pénzt kapjak, de ne élvezzem azt, amit csinálok. Persze már csak maga a tudat is kellemes érzéssel tud eltölteni, hogy lehetőségem van máshová menni és komolyabb pénzeket kapni, vagy olyan emberekkel dolgozni, akik igazán értik a mesterséget, mint például legutóbb New Orleans-ban. Érdekes volt belülről látni, hogyan működik Hollywood. Valószínűleg még elvállalok hasonló munkákat, de Izlandon akarok élni és dolgozni, inkább filmfesztiválok alkalmával utazgatnék a nagyvilágban. De mindenképp Európában akarok élni...

Ezt nagyon jó hallani! Ha viszont nem szűkítjük le csak Európára a kört, akkor melyik rendezővel dolgoznál szívesen?

Egyszer dolgoztam közösen az egyik kedvenc színészemmel, Stellan Skarsgård-dal (svéd színész – szerk.), és ugyanezt a kérdést tettem fel neki. (Nevet.) Emlékszem, hogy lazán azt mondta, hogy őt az ilyesmi nem érdekli. Ha kap egy jó forgatókönyvet, vagy egy olyan szerepről van szó, amit szívesen életre keltene, akkor simán az alapján választana, és azt hiszem, hogy igaza van.

Persze, de könnyű neki, hiszen rengeteg nagy névvel dolgozott már együtt...

(Nevet.) Ez igaz, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy nem azért kell elvállalni valamit, mert nagy nevekkel dolgozhatsz együtt, hiszen hányszor láttunk már olyant, hogy csupa híresség gyűlt össze egy film erejéig, a végeredmény mégis borzasztó volt. Persze, nekem is vannak kedvenc rendezőim, a Coen-fivérek, Michael Haneke... de annyi mindenkivel dolgoznék együtt, hogy valószínűleg az idők végezetéig sorolhatnám a listát.

Gondolom, hogy a legtöbb európai néző látja, hogy majdnem minden izlandi filmben ugyanazok az izlandi színészek játszanak. Milyen érzés állandóan ugyanazokkal az emberekkel dolgozni?

Az izlandi színészek egyesülete körülbelül 350 tagot számlál, ami nem egy nagy szám... Az én hátteremet az a színházi csoport biztosítja, melyet nyolc másik színésszel közösen alapítottunk. Időközben mások is csatlakoztak, de ezzel a nyolc emberrel rengeteget dolgoztunk már együtt, filmen és színházban egyaránt. Sok szempontból kemény tud lenni, ha mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgozol együtt, ugyanakkor viszont számtalan előnyöd származik belőle, és valahogy leegyszerűsíti a folyamatokat. Amikor elkezdünk dolgozni, sokkal őszintébbek tudunk lenni egymással, meg tudjuk osztani gondolatainkat, hogy mit és miért gondolunk, mert már annyira ismerjük egymást, hogy nincsenek félreértések.

Emlékszem, hogy amikor a brit minisorozatot forgattuk, rajtam kívül volt még egy izlandi színész, akivel nagyon jól ismertük egymást. Amikor elkezdtük a forgatást, megkérdeztem a rendezőt, hogy kíváncsi-e a véleményemre, hogy van-e egyáltalán véleményem? Erre ő azt válaszolta, hogy persze, mondhatok bármit, ami eszembe jut. És én így is tettem. A forgatáson ott volt egy híres színész is, és amikor elkezdtük próbálni az egyik jelenetet, mondtam a rendezőnek, hogy ez és ez a mondat kissé nehézkes, és jó volna, ha kiszednénk a szövegből, és betennénk helyette valami mást – nagyon őszintén megmondtuk a véleményünk. Közösen elolvastuk a forgatókönyvet, és a rendező azt mondta, hogy igazunk van, csináljuk így. Emlékszem, hogy a jelenet után ez a híres dán színész odajött hozzánk, és el volt képedve, hogy milyen őszinték voltunk a rendezővel, hogy pontosan megmondtuk, hogy mit gondolunk a forgatókönyvről. Azt hiszem, hogy ez az őszinte nyiltság az itthoni háttérből ered. Itthon nem mocskoljuk egymást, nem nyaljuk egymás seggét... egy idő után ezek a dolgok semmissé válnak, amikor ugyanazokkal az emberekkel dolgozol újra meg újra, akkor egy idő után nincsenek státuszok, mindenki egyforma szinten van. Eddig két filmet forgattam Valdís Óskarsdóttirral, négyet Ragnar Bragasonnal, és ötöt Baltasar Kormakúrral. Ez azt jelenti, hogy amikor felbukkanok, Baltasar már tudja, hogy milyen vagyok, én pedig tudom, hogy ő hogy dolgozik. Néhány rendező nem szereti dicsérni a színészeket, azt sem mondja, ha nem jól csinálják, és egyáltalán nem ad instrukciókat. Baltasar is pontosan ilyen. Tavaly nyáron három hétig forgattunk, a végén pedig odajött, és azt mondta: “Darri, elfelejtettem mondani, de nagyon jól csinálod!”. Ez a mondat mindent megért.

Mi volt eddig a legfurcsább élményed forgatás közben?

Ez egy jó kérdés... Azt hiszem, hogy éppen Baltasar filmjének forgatásán volt, a tavaly nyáron (The Deep / Djúpið). Még ezt sem mutatták be, idén nyáron fogják. A film egy balesetről szól, melynek következtében egy hajó elsüllyed, a katasztrófát pedig egyedül az én karakterem éli túl, így túlnyomó részben egyedül vagyok a képben. A film igaz történeten alapszik, melynek hőse márciusban hajótörést szenvedett, és 5 fokos vízben, rettentő hidegben hat órán keresztül úszott a partig, ahonnan további három órát gyalogolt mezítláb, a láván is átgázolva... A jeleneteket tényleg az óceánnál vettük fel, a forgatás alatt pedig legtöbbször egyedül szerepeltem. Beledobtak a mély vízbe, és azt kiáltották „ússz!” (Nevet.) Már-már szürreális volt az egész, annyira otthon éreztem magam a vízben, a hullámok között... az is érdekes volt, hogy milyen sokat voltam egyedül. Senki nem szegült velem szembe, csak a tenger, a szél és a sirályok. De na, mindig éppen az a legnagyobb élményed és arra emlékszel, amit éppen utoljára csináltál...