A kortárs japán film egyik emblematikus filmese, Takashi Miike a tavalyi velencei filmfesztiválon Tizenhárom orgyilkos című mozijával szállt versenybe, mely egy 1963-as azonos című szamurájfilm remake-je. Noha a Miike-rajongó Tarantino volt a zsűrielnök, a film nem kapott díjat, pedig a japán fenegyerek őrületes Peckinpah-mozivá változtatta az alapul vett szolid szamurájfilmet.
Noha Kitano híresebbnek tűnik nála, Takashi Miike mindenképpen korunk legizgalmasabb stílusú japán rendezője. Önálló iparág, eddig 86 filmet rendezett, ha viszont fantazmagóriáit kevesebb műbe invesztálta volna, idén talán nem Terrence Malick nyert volna Cannes-ban. Fő erőssége nem is feltétlenül a termékenység, hanem a sokoldalúság. Szerzői mivolta ellenére mindenféle filmet készített családi vígjátékoktól elborult tabupornóig (Ichi The Killer) hitchcockian precíz thrillertől (Meghallgatás) Jodorowsky által rajongott hardcore művészfilmig (Gozu). A Tizenhárom orgyilkos alkalmával kivételesen remake-et készített: Eiichi Kudo 48 éves eredetije stílusos, néhány bravúros húzás erejéig korát megelőző szamurájfilm volt, mely viszont semmi emlékezeteset nem nyújtott, így A hét szamuráj-utánérzésnek könyvelték el.
Az nem lehet kérdés, hogy miért pont ez a történet tetszett meg Miikének: a sztori a Kill Bill és a Becstelen brigantyk feudális Japánba helyezett ötvözeteként jellemezhető, azaz „férfiak küldetése”, melynek célja egy ördögi főgonosz elpusztítása. Az antagonista egy afféle japán Gilles De Rais, népét tizedelő hobbi-tömeggyilkos, aki ráadásul a sógun testvéreként sérthetetlenséget élvez, és egyre magasabbra tör a politikai ranglétrán. Miután a felsőbb körök is megelégelik demoralizáló gaztetteit, egy decens szamurájt bíznak meg a hálátlan feladattal, hogy titokban fegyverforgatókat toborozzon, akik ha beledöglenek is (és többségük pontosan ezt teszi) tegyék el láb alól a romlott nemesifjút (aki egy tapodtat sem mozdul népes magánhadserege nélkül). Ahogy a 300 hősei, a tizenhárom orgyilkos is csapdával készül a túlerő ellen, viszont meggyűlik a bajuk egy régi ismerősükkel, aki szamurájként a zsarnokhoz hűséges (gyakorlatilag A vad banda renegát banditája).
A Tizenhárom orgyilkos remek remake-választás Miike részéről: egyrészt esszenciálisan japán (nemzeti és filmes) hagyományokra épül, így presztízsfilm-mivolta miatt díjesőre esélyes, másrészt az eredeti film visszafogottságát-elavultságát Miike a védjegyének számító túlpörgetett stílussal kompenzálhatta. És kompenzálta is: ahol Kudo csak sejtet, ott Miike megmutat, ami a barbár kort jól visszaadó gore-ban (pl. harakiri), és szépen megkoreografált, izgalmas és grandiózus csatajelenetekben nyilvánul meg. Miike ugyan magához és ambiciózusabb japán kollégáihoz képest visszafogott marad, de filmje így is bővelkedik torokszorító jelenetekben. A hatásfokozás amúgy is jellemző a remake-ekre, viszont nincs még egy film, aminek ez annyira jót tett volna, mint a Tizenhárom orgyilkosnak.
A viszonylagos visszafogottság nemcsak a film tabu-ábrázolására jellemző: a Tizenhárom orgyilkos a rendező legkevésbé kísérletező mozija. Ha Miike a japán David Lynch, akkor ez az ő Dűnéje, azaz legkonvencionálisabb iparosmunkája, viszont neki sikerült kifogástalanul abszolválnia a klasszikus, nagyívű történetmesélési stílust. Ahogy az eredeti, e film is olyan szertartásosan precíz munka, mintha egy szamuráj rendezte volna. De csak az utolsó harmadáig, akkor ugyanis elszabadul a pokol, a mindent eldöntő csata háromnegyed órát foglal el a 120 perces játékidőből. Ez ráadásul csak a nemzetközi változat, a hosszabb japán verzióba még több harc (és érdekes, de a nem japán nézőnek keveset mondó, így elhagyható epizód) jutott. Az akció nem öncélú, hisz hőseink legfőbb vágya a japán harci morál szerinti szép halál, és egyiküknek (meg persze Miikének) sem kell a szomszédba menniük stílusért.
A Tizenhárom orgyilkos mindenképpen sikerrel abszolvált, egyenesen tanítani való remake: története komplexebb és kiforrottabb, stílusa látványosabb eredetijénél, és jóval több eltalált pillanattal büszkélkedhet. Kiválósága ellenére nem reprezentatív darabja Miike művészetének, legfeljebb sokoldalúságát bizonyítja. Művészi erőfitogtatás, viszont a maga műfajában korának legjobbja. Aki többet akarna ugyanebből, annak itt egy jó hír: Miike legújabb, Cannes-ban idén debütált mozija a valaha készült egyik legjobb szamurájfilm, az 1962-es Harakiri 3D-s remake-je…
