Valamikor az új évezred hajnalán mutatkozott meg teljes vértezetében az a posztmodern áramlat, amely viszonylagos stiláris hűséggel, mégis csúfondáros modorban, sokszor önreflexív eszközökkel imitálja az exploitation-beszédmódot, napjainkban pedig a grindhouse-film éli kisebb reneszánszát. Robert Rodriguez Machetéhez hasonlóan Jason Eisener nosztalgikus mészárszéke is kamu-trailerként szökkent szárba, csak ebben a rendező geronto-western elemeket kever pavlovi ingereket kiváltó splatter-esztétikával – és persze a trend védjegyének számító játékos irónia sem marad el.
Egyre több filmes igyekszik meglovagolni a Tarantino és Rodriguez nevével fémjelzett double feature (Halálbiztos, Terrorbolygó) felkorbácsolta hullámokat: a posztmodern grindhouse-mozi csendes felfutását jelzi, hogy néhány év leforgása alatt egy parodikus imitáció (Black Dynamite), egy eredeti szellemiséget tükröző zsánerdarab (Run! Bitch Run!) és egy félironikus hommage (Machete) is előbújt a szertelen alkotópáros köpönyegéből. Az újsütetű divathullámmal szoros kapcsolatokat ápol a kanadai Jason Eisener műve, a Hobo with a Shotgun is, amely kamu-trailerként indult, ám néhány filmes céget olyannyira tűzbe hozott az ízelítő, hogy megbízták a rendezőt az egészestés verzió levezénylésével.
Jól döntöttek: Eisener tehetségéről már fekete humorral átszőtt fenyőfa-horrorja (Treevenge) is híven árulkodott: abban a (szintén markáns exploitation-hatást mutató) rövidfilmben embrionális szinten már előbukkantak a direktor védjegyének számító stíluselemek. Az ünnepi díszítést tortúraként megélő, és gazdáik ellen következetesen fellázadó karácsonyfák történetét a mesteri tónuskeverés (a bosszúszomjas fenyőhad banálisan elrajzolt kisvárosi polgárokat kínoz halálra), a nyakló nélkül adagolt gore (tűlevelű ágak nyomják ki a kanapén pettingelő szerelmespár szemeit, a megelevenedett fák baltával csonkítják a lakosokat, kisbabák arcát tapossák bele az aszfaltba) és az eltúlzott színészi gesztusok avatják kisebb mesterművé. A Hobo with a Shotgun már „csak” kiteljesedése ezeknek az alkotói vonásoknak.
Ágrólszakadt hajléktalan érkezik a velejéig romlott városba – az utcákon tombol az erőszak, a bűnözés teljesen legális, a rendőrség pedig egy pszichopata bűnözőklán zsebében pihen. Hősünk akaratlanul is szembeszegül a rendszerrel, amikor kimenekít egy melegszívű ringyót a nagyfőnök fiának karmaiból, és magára vonja nemcsak az alvilág, de a hatóságok haragját is. Mivel nincs más, aki felvenné a kesztyűt az elvetemült zsarnokokkal, a csavargó úgy dönt, egyetlen sörétessel felszerelkezve rendet vág a mocskos betondzsungelben. A történetséma alapján a Hobo with a Shotgun modernizált geronto-westerként is meghatározható, hiszen a magányos vándor és a gyarló közösség ellentéte örök toposz, amelyből Eisener széles mozdulattal merít is. Több kritikus – nem is alaptalanul – Sergio Leone híres trilógiájának protagonistáját véli „felfedezni” Eisener meg nem nevezett hősében. A főszerepet zseniálisan alakító Rutger Hauer kezében pedig kifejezetten jól mutat a fenyegető mordály, és a Gran Torino vagy a Harry Brown élemedett polgárőréhez hasonlóan róla is könnyen elhihető, hogy a leharcolt külső brutális ösztönöket takar.
Eisener fő erénye azonban – miként ezt már a Treevenge esetében is láthattuk – az a páratlan stílusérzék, mellyel megtalálja az egyensúlyt a torz erőszakábrázolás és a csúfondáros irónia között. A banális gesztusok, a cheesy (olcsó, mesterkélt) dialógusok gond nélkül összesimulnak a dinnyeként szétrobbanó fejek, repkedő végtagok és morbid halálnemek szertelen orgiájával, de a mérleg nyelve egyik irányba sem billen el. Ennyiben a Machete a Hobo tonális előképének is tekinthető, azzal a különbséggel, hogy itt fokozottabban érvényesül a túlzások esztétikája. Míg Rodriguez filmjében az ellenség beleinek kitépése és kötélként történő újrahasznosítása számított a legnyersebb tabusértésnek, addig a kanadai fenegyerek egy egész iskolabusznyi csemetét éget szénné, csonkolásokat, lefejezéseket mutat élesben, s szadista kínzóeszközök működését láttatja testközelből. A legnagyszerűbbek azok a jelenetek, amikben a parodikus hangnem és az ollóért kiáltó brutalitás tökéletesen összeforr. Ezek egyike – amelyben középkori rostélyba bújt bádogemberek tűnnek elő a kórházi parkoló lila ködéből, majd behatolván az épületbe, ostorral és buzogánnyal kezdik aprítani a személyzetet, mialatt vadul prüntyög a szintetizátor – akár Eisener művészetének esszenciájaként is felfogható. Az atmoszférateremtés is zseniális: a szervezett bűnözés és a hivatásos fegyverviselők szinergiája még a Sin City korrupciós beltenyészetére is rátesz néhány lapáttal.
Ami a képi világot illeti, a rendező állhatatosan tartózkodik a nyersanyag-roncsolódás mesterséges érzékeltetésétől: a Hobót egy karcolásnyi kópiahiba sem tarkítja. Ehelyett az egész film energikus Technicolor-színekben díszeleg, ennek megfelelően minden kockája árasztja magából a ’60-as évek hangulatát (emellett a főcím sajátos dizájnolása is ezt az időszakot idézi), miközben tematikailag a ’70-es, ’80-as évek exploitation-termésére, azon belül is legfőképp a Troma-filmek motívumaira játszik rá.
Mindezek tükrében a Hobo with a Shotgun az év egyik nagy meglepetése. Eisener a kellő időben fogta vitorlájába az új retródömping szeleit, mi több, sikeresen lelt rá a leginkább neki való műfajra. A stiláris sokoldalúság, a hiperbolikus fordulatok, a pimasz kikacsintások, a silány giccset imitáló egysorosok örvén egy nagyon is tudatosan felépített és okosan összerakott alkotás benyomása marad meg a nézőben. És valóban: ez a darab nem csupán egy langyos óda az ifjúkori szerelmekhez (ellentétben Tarantino és Rodriguez hasraütésszerű duplafilmjével), hanem teljességgel megérdemli, hogy ne csupán egy újabb bűnös élvezetként tekintsünk rá. És abban is biztosak lehetünk, hogy fogunk még hallani a kanadai fenegyerekről.
