Sajnos a hírekből is értesülhettünk már olyan bizarr esetről, miszerint valaki inkább együtt élt egy rothadó hullával, hogy felvehesse annak nyugdíját, mint hogy bejelentette volna a halálesetet. Az Amador is hasonló helyzetet tár elénk, de a művészfilmes hagyományokat követve természetesen életről és halálról is mesél.
A film főszereplője Marcela (Magaly Solier), egy bolíviai bevándorló, aki párjával, Nelsonnal (Pietro Sibille) Spanyolországban él. A lány épp hagyni készül virágtolvajlásból és -kereskedésből élő fiúját, amikor megtudja, hogy terhes, ezért inkább ő is munkát vállal a városban. Ápolónőnek szegődik az idős, ágyhoz kötött Amador (Celso Bugallo) mellé, de a férfi váratlanul meghal, Marcela pedig úgy dönt, hogy nem értesíti annak lányát a tragédiáról, inkább úgy tesz, mintha mi se történt volna, így nem esik el a fizetésétől. Fernando León de Aranoa rendező előző, Utcalányok című filmjében is a szegénysoron tengődők életét tárta elénk, továbbá több dokumetumfilmet is készített, így érthető, miért vonzódik a nincstelenekhez és a realista közelítésmódhoz.
Magaly Solier-t legutóbb a Fausta énekében láthattuk, ahol hasonlóan visszahúzódó, az élettől rettegő karaktert alakított. Akkor is egy mély, emberi drámát láthattunk, de tegye fel a kezét, akinek az első filmmel kapcsolatos emléke nem az, hogy a lány a nemi szervében található krumpli csíráit vágja le kisollóval?! Bizarr szálat ugyan most is kapunk, viszont a szereplők hátterének kidolgozása ugyanúgy hiányzik, ahogy a fent említett darabban. Marcela ugyanis annyira motiválatlan, hogy néha az az érzésünk, mintha a rendező szisztematikusan arra törekedne, hogy ne engedje közel hozzánk őt, így csak a legtürelmesebb nézők jutnak el arra a szintre, hogy a fináléra valami szimpátiát éreznek a nehézsorsú, szótlan lánnyal. Feltűnik mellette viszont egy idős prostituált, aki játékával egy kis savanyú humort csempész a lassan hömpölygő jelenetekbe, ez pedig kimondottan jót tesz a mozinak, kár hogy a madame ilyen kevés szerepet kapott.
Az Amador szimbolikája néha egészen tenyérbemászó, máskor viszont kimondottan eredeti. A puzzle-motívum, miszerint ugyanúgy kell kirakni életünket is, ahogy egy felszeletelt kép apró részleteit, eléggé klisés. A másik jelkép, amely végigvonul a filmen, a lemetszett virág, amely ugyan halott, mégis szépséggel tölti el az embert, és valahogy így van a lány az elhunyt férfival is, aki csendes rothadásával ad útmutatást neki. Emellett minden és mindenki afféle homályzónában lebeg a mozgóképben: a születendő kisgyermek is lét és nemlét között vár, ahogy az utolsókat rúgó Amador is, akit halála után sprével illatosított purgatóriumban tart Marcela. Ő szintén azon tanakodik, hogy kezdjen-e új életet, vagy a régit folytassa: az egyik ponton például úgy dönt, hogy öngyilkosságot követ el áldott állapota ellenére, de mivel az alkotó nem közli velünk, hogy mi az oka ennek a mérhetetlen letargiának, ezért olyan hidegséggel figyeljük az eseményeket, mint bármilyen rutin-cselekvéssorozatokat bemutató képsorokat.
Az Amador tehát beleesik a művészfilmek azon hibájába, hogy a türelmesen kitartott jelenetek és sokat sejtető üresjáratok között nem közöl velünk információkat, melyek tudatában sokkal jobban átéreznénk a drámát. Ennek ellenére mégis felvesszük a ritmust és ha elég nyitottak és kipihentek vagyunk, a végére megérintenek minket ezek az emberi portrék, sőt, olyan apróságokon sem akadunk ki, hogy egy nyári kánikulában oszladozó tetem bűzének elnyomásához nem elég két szál rózsa és egy ventillátor. Ahogy az élet értelmének bemutatásához sem elég néhány szimbólum, könnycsepp és bölcs semmibe bambulás.
