Az ide nem szükséges olvasókat egyetlen összetett szóval fogom most elijeszteni: képregény-adaptáció. Aki tisztelt olvasóink közül mer még egy sort is olvasni egy effajta pénzt elnyelő, lelkeket nyaggasztó, szemeket véreresre fárasztó, lelkibeteg tizenéveseket örvendeztető háromdimenziós robbanós/verekedős filmes sportlevessel (mindent bele) szembesülni, az helyezze magát kényelembe, következik a Zöld Lámpás!
Ne felejtsük el, ott nyugatabbra, Amerikában a filmipart nem véletlenül nevezik filmiparnak. Szórakoztatni kell, gyártani és pénzt csinálni. Tehát semmiképp nem kell új történeteket kieszelni, hanem a régi biztos recepteket kell újrafőzni, majd zöld és háromdimenziós filmtechnológiával konstruált takonnyal tálalni. Aki eddig nem szentelte figyelmének teljességét erre a cikkre, annak most következzék szó szerint: nem vagyok szerelmes a képregényfilmbe – a Zöld Lámpásba sem –, és szívem szerint mindenkit megakadályoznék az ilyen filmek vetítésén való részvételben.
Ennek ellenére viszont fel tudom ismerni, ha valami jól, a történet mögött rejlő lényeg előhívásával és a klasszikus hőstörténet történetvezetési stációinak betartásával van összetákolva. Hiába jut egy idegen zöld gyűrű a napjaink átlagemberének középső ujjára és szuperhőssé változtatja, a Zöld Lámpás végső soron úgyis a félelem és az akarat küzdelméről szól. Kétlem, hogy valakinek ez nem lesz egyértelmű, ugyanis a film során ez elhangzik legalább tizenötször. Sajnos ezt a tartalmi fölényt sem a film hozza, hiszen ez már a képregényből adott. Örülök, hogy ehhez a vonalhoz egyáltalán ragaszkodott az alkotó. A szórakoztatóiparban jártas Martin Campbell antihőséből sikeresen farag hőst. A fél mondatba összesűríthető tartalmat csillogó, villogó zöld fények, effektek, majd újabb effektek övezik. Erős akarattal bárki félelme legyőzhető és körülbelül ennél nagyobbat horderejű üzenetet nem is várhatunk el a filmtől.
A Zöld Lámpás mozgóképes változata szinte iskolapéldája a jól megszerkesztett, kerekre faragott szuperhőstörténet egyik variánsának. Meglepett, tényleg. Az ember hőssé válik, a hős akadályokba ütközik, a hős hite megerősödik, a hős győzni fog. Közhely, de ezeket is meg kell tudni filmesíteni. Campbell pedig egy erős átmenővel teljesít az eme általam elvárt feladatban. A baj ott kezdődik, hogy minden hasonló zsánerben mozgó filmnek ez kellene legyen a minimum. Hol rejtőzik a többlet, az adalék, vagy az, amiért egyáltalán még kíváncsi is leszek, hogy miért kellett az ezeréves cselekményt egy újabb cégéres latexruhába öltöztetni? Azért, mert ezesetben a hősnek nem titánium csontváza van, hanem egy zöld hangulatgyűrűje? Kétlem. Inkább azért, mert a félelem megöli a lelket, az akarat pedig gyógyítja. Ennek igazi nyomát viszont alig látni a filmben.
Illik külön paragráfussal megtisztelni a CGI-bunyókat, amelyek sikeresen ébren tartották bennem a látványos akcióra éhes gyermeket, hiszen abból a bizonyos zöld gyűrűből pillanatok alatt drótmosogató vagy vadászgép pattan ki. Tehát: köszönet Bill Finger-nek, aki a szuperhős szülőatyja. Ezután jöhet Campbellnek is a taps.
Vállon veregetni valakit egy átlagosan szórakoztató filmért annyit jelent, mint nem említeni, hogy a végtermék mennyire százszorosan jobb lehetett volna. Taps helyett a rendezőnek inkább ez jár. Mindenki képzelje el magának, hogyan befolyásolná az életét, ha egy teljesen idegen lény két „one-liner”-es tőmondattal egy zölden virító gyűrűt nyomna a tenyerébe.
