A hétköznapi sorsokban rendszeresen kutakodó, aranypálmás Ken Loach ezúttal az Egyesült Királyság iraki szerepvállalásáról mondja el véleményét néhány keresetlen szóval. Azonban a manapság futó iraki-filmek és a megrázó képek ellenére a direkt analógia miatt a Halál sugárút súlytalanná válik.
Pedig a szikár stílus, a baráti kapcsolatokon nyugvó melodrámai szál és az aktuálpolitikai vetület izgalmas és érdekes filmmé tehette volna a Halál sugárutat. Abban az esetben, ha nem kérjük a rendezőn számon (amúgy is rendszeres) egyoldalú stílusát és eltekintünk néhány ismert klisés fordulattól, akkor egy komótos, nem túl orrba vágó, de azért egyértelmű háborúellenes krimit láthatunk.
Az első kép a liverpooli öböl fodrozódó vizét mutatja, a végtelenségét, az elvágyódásét, egy más világ szimbólumát. Visszatérő elem ez (nemcsak) a filmművészetben, gyakorlottabbak már sejtik, hogy kulcsszerep jut a víznek a konfliktus megoldásában. S valóban, a feloldhatatlan lelki válság megoldását kínálja majd a filmet vizuálisan is keretbe foglaló tenger képe. De ne ugorjunk ennyire előre: már a történet elején megtudjuk, hogy a háborgó tajtékot a menetrendszerinti komp okozza, amely egyik utasának gyermekkori jó emlékei fűződnek ehhez a helyhez. Fergus (Marck Wormarck) és pajtása, Frankie (John Bishop) tinédzserkorukban jobb híján csínytevésből e hajó utasait öntözgették alkoholos termékeikkel. A két barát azóta katona lett és egyikük, Frankie életét vesztette egy bagdadi bevetésen. A gyászoló Fergus utolsó telefonüzenetét hallgatva a temetésre hajózik. A férfi már régen kiállt a seregből és egy biztosítási cégnél dolgozik az iraki fővárosban. A férfi fájdalmában nem nyugszik, a szertartás előtt beszökik a templomba és felnyitja a bombarobbanásban szétroncsolódott barátja koporsóját. A gyászoló Fergus képtelen elhinni, hogy állandóan mázlista barátja ilyen véletlen támadás közben végezte. A hivatalos változatban a katonai cég illetékesei azt mondják, hogy az összecsapás a világ legveszélyesebb útján, a Route Irish-en történt, ami a bagdadi repülőteret köti össze a biztonságos övezettel. Fergusnak azonban gyanús ez az eset és akkor kezd el mélyebben gyanakodni, amikor kezébe kerül egy mobiltelefon, amit állítólag barátja kért kölcsön valakitől halála előtt. A kis telefon videói és üzenetei között egy bűncselekmény és egy összeesküvés szálait véli felfedezni. Fergus fogja Frankie özvegyét, Rachelt és együtt kezdik el felgöngyölíteni a rejtély szálait.
A hangsúlyt legfőképpen erre a nyomozásra helyezi a rendező, mintha inkább krimit forgatna, mint politikai üzenetet. Pedig utóbbi talán érdekesebb lett volna, hiszen az Egyesült Királyság iraki politikájáról kevés film készült. Loach azonban megmarad annál, hogy szemfülesen nyomoztatja főhősét, akinek egyik segítőjével, az arab zenésszel, Hirammal (Talib Rasool) ki is mondatja, hogy Irakban bizony eltussolják a legtöbb katonai visszaélést. A film legerősebb részei azok, amikor dokumentum-felvételekkel, infravörös célzóberendezésekkel mutatja meg, ahogy a katonák össze-vissza verik az arab civileket, vagy éppen szittává lövik a menekülőket. Sajnos ezeken kívül Loach megelégszik azzal a párhuzammal (és a végén ezt is kimondatja másik karakterével), hogy az Irakban szolgáló zsoldosok nagy része gengszter, akiket a hasonló etikával rendelkező cégek irányítanak. A film időtartamának nagyrészét a nyomozás, illetve a Rachel és Fergus között kialakuló szerelem tölti ki. Loach megadja hősének a lehetőséget, hogy új életet kezdjen, hogy igazságot szolgáltasson a zsoldosmaffia ellen és elszámoljon saját magával – de ennek csak egy részével képes megbirkózni. Sajnos a biznisz-háború elemei csak a gengszter-összeesküvés és Hiram szenvedő nótájában köszönnek vissza, így a dokumentarista elemekkel együtt szinte elvesznek a film kavalkádjában.
Pedig Loach munkatársai igazán kitettek magukért. A filmet fényképező Chris Menges (A felolvasó) letisztult, szikár és rideg képei passzolnak a smink nélkül játszó színészekhez. A főleg tévéfilmekben domborító aktorok közül a Fergus-t megformáló Mark Womack (Murphy törvénye) érzékeny alakításának köszönhető, hogy valóban remekül megjelenik a vásznon a volt katona érzelmi leépülése. A Rachelt játszó (a Tudorokból ismerős) Andrea Lowe szintén telitalálat volt az özvegységből Fergus karjaiba menekülő mentőangyal szerepére.
Loach kicsit elcsábult az akciófilmes elemek felé, de szikár kisrealista művészi krédóját azért nem akarta feladni. Mégis, ezzel állandó forgatókönyvíróját is magával rántotta , akinek eredeti szándéka az volt, hogy Craig Lindberg iraki veterán hiteles visszaemlékezéséből gyúrjon épkézláb sztorit. Ez a vonal érhető tetten a befejezés személyes bosszújában is, amely inkább az individuális dráma felé tolja a filmet, ám ezzel a háborús szál szinte tényleg csak díszlet marad. A fősúly így a baráti hűségen, a tisztességen és ennek egy adott helyzetben való feloldhatatlanságán marad.
Ezért ha valódi közel-keleti válság-filmet akarunk nézni, jobban járunk, ha az utóbbi évek valamely másik filmjére tesszük le voksunkat. Ken Loachtól legföljebb most csak azt kaphatjuk, hogy bemutassa, hogyan nem tudja látványos akciózsánerrel fűszerezni stílusát. Ezzel így minden jó szándék ellenére soványka maradt.
