Jelenetek egy alkotótáborból

Beszámoló a 10. Filmtett-alkotótáborból – 2011. július 27. – augusztus 7., Sepsibesenyő

A hosszan utazó ember valamiért késztetést érez, hogy folyamatosan reagáljon a látottakra. Mindenféle, addig talán nem is ismert művészi hajlam és szándék előkerül ilyenkor. Az utas regényt akar írni, vagy éppen megrendezi magában azt a filmet, amelyben remekül működne egy csendes, sejtelmes vonatjelenet. Így vagyok én most: lejárt a tizedik Filmtett-tábor, és én majdnem nyolc óra alatt próbálom meg összerakni, szavakból, hangokból és képekből, hogy milyen is volt ez a tíz nap.

Van valami a kerek számokkal – mindenki úgy érzi, hogy találó szójátékokat, vagy referenciákat kell keresni melléjük, hogy ez emeljen egy-egy jubileum magasztosságán. Ez volt tehát a 10. Filmtett alkotótábor – most játsszunk rá a számra? Vicces lesz: tíz évvel ezelőtt én még csak tíz éves voltam. Ezért meg is kaptam a magamét a táborban: hogyan lehet abban a bizonyos szimmetrikus évjáratban születni? Bizonyítani kellett hát a másfél hét alatt, hogy helyem van itt, Sepsibesenyőn. Nehéz egy tábor létjogosultságáról írni, mikor egyesek az enyémet is megkérdőjelezik. A tízes szám legyen tehát bizonyíték a bizonyítási vágyra: az alkotótábor minden évben kikéri magának, hogy helye van a filmes műhelyek palettáján, ugyanakkor arra is bizonyíték az alapító tagoknak és a szervezőknek, hogy valamit nagyon jól csinálnak.

Idén július 27-től augusztus 7-ig alkotott a táborban közel hatvan filmrajongó. Nyolc csoport tette a dolgát a tíz nap alatt. Az első vacsorára már többé-kevésbé mindenki megérkezett, egy rövid köszöntő és bevezető után vártuk már, hogy szabadon körbeszaglászhassunk a táborhelyiségen, helyszíneket, jövendőbeli munkatársakat és új barátokat keresve. A tábor egyik szervezője, Zágoni Bálint ismertette azokat a szabályokat, melyeket érkezésünkkor látatlanban aláírtunk. De nem volt vészes a tiltólista, és Bálint is igazán kedvesen állt hozzá a dolgokhoz. Azt is elmondta, hogy valamiféle rendszerességet kell hozni – például az alkoholfogyasztást illetően. Amint az a tábor során kiderült, sokan kaptak-kaptunk a szaván, véletlenül sem kihagyva egy-egy sörözési lehetőséget, bármennyire is fárasztó volt egy munkanap. Az ismerkedés zökkenők nélkül elkezdődött hát, és már első este felavattuk a helyi kocsmát, és nem csak.

A különböző nevű házikókból (szakmailag) szerdán keveredtek egy csoporttá a résztvevők. Mindenki megismerhette csoportvezetőjét, aki fontos tanácsokkal látta el őket már az első találka alkalmával, elmondva a legalapvetőbb játékszabályokat. A színészcsoport például csendkirályt játszott a kamera előtt, feszegetve annak asszociációs- és tűrőképességét. Eközben a vágók előzeteseken és jeleneteken dolgoztak, a gyártók pedig megbeszélték, hogyan működik egy film költségvetése. A rendezők talán egyik legnehezebb részét élték meg a tábornak: egyenként egyeztették forgatókönyveiket Dyga Zsomborral, az ő tanácsaira átgondol(hat)ták a filmterveket, amelyekkel jelentkeztek. A következő pár nap tehát brainstormingok között telt: csűrték-csavarták az ötleteket az alkotók, közben pedig munkatársakat is kerítettek maguk mellé. Eldőlt, hogy melyik rendező melyik operatőrrel veszi szalagra (vagy, a mi esetünkben, memóriakártyára) a megálmodott filmet, hogy melyik vágó fogja egésszé faragni a felvetélek sokaságát, hogy ki ügyel a hang minőségére, illetve ki vezeti az egyes kisfilmek gyártását, azaz ki vigyáz arra, hogy minden a lehető leggördülékenyebben menjen. A színészek ki- és megválogatása sem maradt el, noha volt olyan rendező is, aki a tábor más résztvevőit, vagy épp csoportvezetőket látta a legmegfelelőbb arcoknak. (Amúgy tényleg jó arcok voltak.) Az animációsok mindez idő alatt az ebédlő feletti emeleten tartózkodnak – tudomásunk (és bevallásuk) szerint. A tábor alatt ők többé-kevésbé egy one (wo)man show-t hoznak össze, az utómunkákhoz a hangosok illetve a táborlakók hangját kölcsönvéve. Mi, kritikusok sem ültünk tétlen: filmtörténeti- és elméleti beszélgetéseken vettünk részt, és megegyeztünk abban is, hogy ki mit fog írni majd az utolsó napon megjelenő táborújságba.

Hétvégéig így teltek a napok, de a levegőben már volt valami elektromosság: el lehetett csípni néhány mondatot innen-onnan. Megtudtuk a kisfilmek legvadabb ötleteit, és arról is értesültünk, hogy ki mikor, hol és kivel fog forgatni. Vihar előtti csend volt ez: érezni lehetett, ahogyan a stábok különböző tagjaiban összeáll a kép arról, hogy miként is lehet a legideálisabb úton-módon lebonyolítani a forgatásokat csupán néhány nap alatt. De hamar lejárt ez a „kegyelmi” állapot, és szombaton már el is kezdődött a terepmunka.

Egyelőre azt tudtuk, hogy kinek mire van szüksége: Nagy Borinak a Panoráma söröző, Bán Attilának egy guminő, Mohalt Ákosnak egy pszichopata (arc) és László Józsinak Badi, hogy beássa nyakig a földbe. Szerencsére azért statiszták is kellenek, és a rendezők azt sem vették rossz néven, ha egy-egy forgatásra ellátogattunk – a kritikusoknak külön feladatuk is volt, hogy beszámolót írjanak majd az egyes munkafolyamatokról, így egyértelmű, ha nekünk is megjött a kedvünk a bámészkodáshoz. A forgatásokra általában a jókedv és lelkes csapatmunka volt a jellemző, de nehézségek is akadtak. A rossz időjárás például két stáb munkáját is szabotálta: hol napfényre kellett várni, hol az eső elől kellett kamerástól, kellékestől, mindenestől menekülni. A helyszíneken a légkör csak feszültebb lett attól, ha egyesek lassabban végezték munkájukat, vagy ha éppen nem volt megfelelő a kommunikáció a rendező és stábja között. Miközben több helyszínen forgott a hang és a kamera, a tábor területén csak pár ember lézengett, de érződött egyfajta energia: egyszerre születik, történik most valami, fizikai és elvont értelemben egyaránt – alkotók alkotnak. Ahogy Anger Zsolt, a színészek vezetője is megjegyezte, a világon az egy négyzetkilométerre eső filmőrültek száma Besenyőn a legnagyobb, és ez a rajongás-megszállottság az első hét végére már érezhetően belekerült a légkörbe is.

Mire befejeződtek a forgatások, a tábori rutin jóformán kialakult: mindenki késik a reggeliről, kávéért kutat, egész nap (és gyakran éjjel is) dolgozik; a vágóba ebédeket visznek, a hangosok szobája előtt pisszenni sem szabad, az animációsok is megmutatják néha magukat – vacsoratájt; ebéd után sokan fagyiznak, estefele focizás, filmnézés, vezetői beszélgetések, majd, nyugtával dicsérjük a napot, vagyis a garázsban, a „klubban” találkozunk újra, egy kis pingpongozás, zenehallgatás és italkóstolás hármasa mellett. Persze a munka is egyre gyorsabb tempót vesz fel, hisz szombat estig kész kisfilmet kíván látni a társaság. Sokszor van csend a tábor területén ezekben a napokban: olyan ez a hallgatás, mint amikor az embernek jól esik a leves, és nem beszél evés közben. Eredményt ígérő munkáról van szó, melyet úgy kell végezni, hogy minden percét élvezzük. Közben persze mindenki fut ide-oda, csoporttársakhoz, vezetőkhöz és újonnan szerzett barátokhoz, tanácsot, útbaigazítást és motivációt kapni, adni.

A kritikus csoport ez idő alatt a tábori újságon dolgozik: nem könnyű munka, hisz három ember kell pontos képet adjon a tábor mindennapjairól, a csoportok és vezetők munkájáról, a forgatások hangulatáról. Látni egy-egy padon diktafonos táborlakókat, amint a csopvezeket faggatják: kinek hogy telik a tábor, hogy tetszik Erdély (a mentorok többsége magyarországi), milyenek a tanoncok. Hasznos gondolatok hangzanak el, és úgy tűnik, mindenki jól érzi magát Besenyőn, emlékezetes élmények ígérkezik az idei tábor is.

Az utolsó napokban már felhangosul a rohanás, zakatol, kattog az óra, mindjárt szombat este van. A rendezők az utolsó száz métert futják a vágószobában, az animációsok néhány végső simítással látják el kisfilmjeiket, az operatőrök etűdökön dolgoznak, a színészcsoport is egy saját produkcióval készül, a kritikusok az utolsó elírt betűket is kijavítják. Nemsokára bomba robban, és végre leszüretelhetjük az idei termést.

Szombat este van, és a focipályán felhúzott óriáskivetítő előtt, padokon ülve, a helyiek Tom és Jerry-t néznek, mi meg ugrálunk, dobbantunk, kiáltunk magunkban, hogy ne kínozzanak már: kezdődjön el a vetítés. Lassacskán benépesedik a pálya, és a szervezők is megjelennek: elkezdődött. Kiosztják a népszerűség-díjat, ami Bálint Arthurt illeti, nagy taps mellett (a vetítések után Arthur továbbá bebizonyítja, hogy teljes mértékben megérdemelte a kitüntetést – a projekt neve: „Bocs, zavarhatlak egy kicsit?”). Durst György (aki, hogy Badit idézzem, egyszerűen, a tábor motorja) elmondja, hogy miért is vagyunk itt és milyen volt az elmúlt tíz év a tábor szempontjából – kollektív mosolygás pillanata ez. A csoportvezetők is jelképes (!) ajándékot kapnak munkájukért: nélkülük elképzelhetetlen lenne a forgatások gördülékenysége. Okosak a szervezők, meg kell hagyni: felturbóznak, és még mindig húzzák az időt, de a legjobb értelemben. Húsz villámkérdésre kell válaszolniuk a táborlakóknak, kis ajándékok, általános jókedv és hangos nevetés közepette: ki kérte meg Arthurt, hogy hozzon neki vizet? Hány vegás van a táborban? Ki viszi haza a guminőt? – és így tovább.

Aztán végre-valahára elkezdődik, és nem túlzás azt mondani, hogy megérte a várakozást. A szpotfilm már kezdetnek jó bemelegítő, de vigyázat, megerőlteti a hasizmokat (nekem másnap tényleg izomlázam volt a nevetéstől). És akkor --- jönnek a filmek. Bevallom, nem akarok írni róluk – ez az a része a (vonat)utazásnak, amikor nem kell szavakkal megörökíteni az érzést. Négy kisjátékfilm, hat animáció (+1 a Kukkeren) és az Anger-rendezés. Nézem és látom őket, és közben arra gondolok, hogy sok kedves ember munkája ez, akiket a tábor alatt megismerhettem – és egyelőre ennyit szeretnék mondani erről. Azt hiszem, mindannyiunk szíve egyszerre dobbant abban az órában, és ez egy olyan jó pillanat volt, hogy önző módon megtartom magamnak.

Lassan lejár a vonatút, de úgy tűnik, ebből nem lesz regényes, precíz és élethű beszámoló. Arcok és szavak kavarognak a fejemben, próbálom összekötni őket. Egy párat elmondok: Durst Gyuri, aki a legtöbb ropit osztogatja; Arthur, aki a legtöbbet van feketében és a legtöbbet fogy; Klári, a legmosolygósabb szervező – Bálint, a legcsendesebb; Laci és Peti, a legaranyosabb duó; Dyga Zsombi, aki a legtöbb kólát issza; Meli, a legenergikusabb; Csabi, aki a leghosszabb fahrtot építette; Patrovits Tamás, aki talán animációban is álmodik; Zányi Tomi és Várhegyi Rudi, akik nélkül minden néma lenne; Pápai Zsolt, aki a legtöbbet úszott a tóban; Anger Zsolt, aki egy igazán meglepetés-filmet adott; Czakó Judit, a legpörgősebb vágó; Zsuzsa, akinek a legkékebbek a szemei; Emőke, akinek a leghosszabb (és legszebb) a haja; Nándi, aki a legfülbemászóbb dalt „szerezte”; Badi, akiről nem is tudok mit mondani...

Ilyen volt a tábor. Nektek hogy telt?

További fotócsemegék

{album:727}

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó