Talán soha nem kezdtem olyan nehezen egy filmes írást, mint most, a Verdák 2 kritikáját. Ennek hátterében persze az áll, hogy egyrészt az első rész karaktereibe naponta belebotlok a kisfiam játékai között (Villám McQueen még ebéd közben is ott pislog a kenyereskosár mellett), másrészt pedig a Pixar stúdió a maga 25 évével és tucatnyi animációjával egy jó ideje belopta magát a szívembe, ezért kellemetlen azt látni, hogy legújabb dobásuk ennyire erőtlen.
Már az öt évvel ezelőtti Verdák után is meginogni látszott ez a szimpátia, de a párizsi szakácspatkány sztorija (L’ecsó), illetve a magányos robot utópisztikus meséje (Wall-E) hamar feledtette az autós bukást (az első rész persze a negatív kritikák ellenére többszörösen visszahozta a gyártási költségeket, nem beszélve a címben szereplő autókhoz kapcsolódó merchandising-eladásokról, amelyek folyamatosan az elsődleges célcsoport szeme előtt tartják a verdákat). Ezért is vártam különös, félelemmel vegyes érdeklődéssel a második részt, reménykedve abban, hogy majd valamelyest javít a beszélő autók imidzsén. De sajnos nem ez történt. Villám McQueen jelenlegi, ezúttal James Bond-mázas története sem tudta überelni a beszélő halakat, bogarakat, szőrnyeket, de még a robotokat sem. Ennek oka talán az, hogy az eddigi Pixar-animációkban a hangsúly mindig a történet elmesélésén volt, ennek a (nemes) célnak rendelték alá a csúcstechnológiát, viszont a Verdák 2 forgatkönyvírói nem követték a negyedszázados hagyományt.
És ha már a hagyományoknál tartunk, a Toy Story-t leszámítva a pixarosok egyetlen animációjukat sem hasznosították újra, így már a Verdák folytatása előtt sejteni lehetett, hogy itt bizony kifogyni látszik az a bizonyos ötlettár. A Verdák 2 története, ahogy azt már a második részek esetében megszokhattuk, ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Villám McQueen megnyerte álmai versenyét, majd hazatér Kipufogófürdőbe, de nem üldögél sokat az abroncsain, ugyanis kezdődik a három állomásból (Japán, Olaszország, Anglia) állóWorld Grand Prix, ahol a világ leggyorsabb verdái mérik össze sebességüket.
Ehhez a kerettörténethez kapcsolódik egy izgalmasnak ígérkező kémkedős krimiszál, amely remek kikacsintásokat (helyszínek és fordulatok megismétlése) tartalmaz a James Bond-sorozat és más népszerű kém-thrillerek felé. Ez a szál azonban, legyen bármennyire is érdekes, nem tudja elvinni a hátán a Verdák 2-t, még akkor sem, ha az animációs film grafikai kidolgozottsága valóságos vizuális orgiát jelent a néző számára. Így aztán nem tudunk úgy viszonyulni a berregő, szélvédőszemű masinákhoz, mint mondjuk Némóhoz vagy a Toy Story cowboyához – értsd: nem sikerül felnőtti kőszívünkhöz közel férkőzniük. Az utolsó snittekben elhangzó, „a barátság mindennél fontosabb stb.”-típusú tanulságok pedig csak rátesznek még egy kipufogócsőnyivel erre az érzésre.
Az animációs léptékekben mérve gigaköltségvetésű (kétszáz millió dollár) mainstream családi moziról tehát elmondhatjuk, hogy nem váltja be a hozzá fűzött felnőtt nézői reményeket – Pixar-film lévén hozza az elvárt nézettségi indexeket, a moziból hazafelé igyekvők azonban fanyalogva beszélgetnek az opuszról. A gyerekek ezzel ellentétben a fentiekből véleményem szerint semmit nem érzékelnek, a plázamoziba beszabaduló bukaresti lurkók az egész filmet végigizgulták, a legendás Villám McQueen és Matuka megjelenése által kiváltott örömsuttogások gyakoriságát pedig még inkább fokozta a 3D-s látvány. Látva a fiatal filmrajongók (én legalábbis reménykedem abban, hogy a Verda-őrület egy idő után átcsap a szenvedélyes mozizásba) elismerő bólogatásait, magam is könnyebben viseltem a Verdák 2 „felejthetőségét” és „a remény hal meg utoljára” felkiáltással várom a Pixar 2012-es dobását, a misztikus skót felföldön játszódó Brave-t és fentartásokkal ugyan, de a Szörny Rt. folytatását.
