Vének, mackósak-löttyedtek, tépettek, mint a háttérben lobogó békejelvény, és közelről egyáltalán nem olyan legendásak. Szex, drogok és rock’n’roll helyett a mára 64 év átlagéletkorú Crosby-Stills-Nash-Young kvartettnek csak a politika maradt a rock’n’roll mellett. De legalább azt jól csinálják.
A Freedom of Speech, azaz Szólásszabadság című Neil Young-konceptum érdekes multidiszciplináris képződmény: album, turné, protest-honlap és most egy dokumentumfilm az eredménye. Az egész abból a felismerésből született (és innen jön a film Déjá vu alcíme), hogy amikor a zenekar 35-40 évvel ezelőtt politikai és zenei népszerűségének csúcspontján volt (a hippikkel, Woodstock-kal és a többi, azóta bazaltba vésődött kulturális tényekkel egyetemben), épp azáltal lettek sikeresek (a többszólamú vokálok mellett, természetesen), hogy nyíltan, békésen, zenével protestáltak a vietnami háború ellen. És most, öregen, pocakosan azt kell konstatálniuk, hogy a helyzet szinte semmit sem változott. Csak éppen Nixon helyett Bush, Vietnam helyett Irak van, de a háború ugyanolyan könyörtelen és felesleges. És megint béketurnéra indultak...
A politikai-ideológiai indíttatás valahol tehát hasonló a Michael Moore-féle „dokumentumfilmekéhez”: le az országot feleslegesen háborúba vivő elnökkel, éljen a béke, szeretet és testvériség. A módszer viszont merőben különböző: az öregfiúk, a huncut propaganda-mesterrel ellentétben ugyanis őszinték. Olyannyira, hogy pl. a turnéról szóló negatív kritikákat is beszerkesztették a dokfilmbe. Persze, az összeesküvés-elméletesek máris harsoghatják, hogy ez csak egy újabb csel részükről, hogy őszintének tűnjenek, én viszont itt megállnék a spekulációkkal. Mert – őszintén bevallom –, nagyon szimpatikus, amit ez a négy bácsi művel, zeneileg és politikailag egyaránt. 2006-ban, amikor a világmegváltás és a forradalom elméletileg a huszonévesek feladata lenne, ők képesek útnak indulni, Amerikát bejárni, sokszor hosztilis környezetben is – hogy a békének kampányoljanak. Fontos: nem feltétlenül Bush ellen, hanem a békéért.
A dokfilm laza szerkezete a tavalyelőtti Freedom of Speech turné köré szerveződik, annak állomásait mutatja be, kisebb-nagyobb közjátékokkal, néha teret adva a zenészeknek egy-egy majdnem teljes szám végigjátszására. És az igazat megvallva, ilyenkor működik a legjobban a film. Beszélő fejeket, síró anyákat, háborús archív képeket Michael Moore is tud mutatni. Ezt a zenét viszont csak Neil Youngék tudják előadni. Érdekességképpen mondom: Moore 9/11-ről szóló filmje, ami feltette őt a világtérképre, éppen egy Neil Young-számmal fejeződik be (a Keep On Rockin’ In The Free World-del).
A legnagyobb cirkusz az atlantai koncerten volt, ahol egészen addig minden rendben is volt, ameddig neki nem kezdtek a Let’s Impeach the President (vö.: Petőfi Akasszátok fel a királyokat) című, direkt erre a turnéra írt számnak. A republikánus érzelmű hallgatóság egyre nagyobb számban kezdte elhagyni a koncertet, beintve a zenekarnak, a kameráknak, sőt, nyíltan megfenyegetve őket.
Jó, hogy van egy CSNY-dokumentumfilm, szomorú viszont, hogy ilyen alkalomból kellett elkészülnie. A tagok vének, mackósak-löttyedtek, tépettek, mint a háttérben lobogó békejelvény, közelről egyáltalán nem olyan legendásak, mint amilyennek gondolná az ember. Kicsit sem megdicsőültek – ahhoz túl közel engedik a kamerákat. Ők már túl vannak a sztárságon, nem kell nekik húszfős PR-csapat, hogy imidzset építsenek, ők jól vannak maguknak és a közönségnek is, ahogy vannak. De mosolyognak és érdekli őket, hogy mi folyik a világban. Na és képtelenek túllépni a fiatalkori hippi-eszméken vagy tényleg ugyanolyan velejéig rohadt a világ? Valószínűleg mindkettő. A zene ugyanis, bármennyire is fáj beismernem, nem fogja megváltani a világot.
(Még vetítik kedden reggel fél tizenegytől a Művész moziban.)
