Derek Cianfrance saját élményekből született párkapcsolati drámája realista köntösben tálalja egy munkásosztálybeli szerelem fellángolását és kihűlését. A Blue Valentine fő erénye mégsem a témaválasztásból származik, hanem a markáns stílusban, az ötletes időkezelésben és az erőteljes színészi játékban keresendő – a nemek közötti hadviselés örök diskurzusához ugyanis vajmi keveset tesz hozzá a lassú ütemű, már-már rögeszmésen depresszív történetmenet.
Mivel a tipikusan díjszezonra pozicionált A király beszéde már kezdettől fogva nyereséges befektetésnek bizonyult a Weinstein Company számára, érthető okokból nem kívánták megosztani erejüket azzal, hogy másik produkciójuk, a Blue Valentine köré is ütőképes reklámkampányt szerveznek. Derek Cianfrance filmjét kissé mostohán is kezelték a fesztiválzsűrik és egyéb ítészi döntőbizottságok, de amaz a kezdeti közöny ellenére sem hullott a feledés porlepte pincéjébe, hiszen a kritikák már a Sundance Filmfesztivál óta az egekig magasztalták, és a női főszerepet alakító Michelle Williamst Oscar-díjra is jelölték teljesítményéért. Az alkotás a rendező eddigi főművének is tekinthető, hiszen már első darabja, az 1998-as Brother Tied óta érlelődött benne a gondolat, hogy „vászonra viszi” szülei ellentmondásokkal tarkított házasságát, mely – mint ismeretes – válással végződött, és ez a tapasztalat súlyos billogot nyomott az akkor még csak huszadik életévében járó Cianfrance-ra.
„A mítosz szerint, ha két ember házasságot köt, eggyé válik. Ez nem így van. Sokkal valószínűbb, hogy két és fél, három, öt, vagy még több lesz belőlük. A csalódás főleg azért oly nagy, mert a valóság egészen más, mint mindaz, amit belénk neveltek” – vallja már Fellini is, és a Blue Valentine is éppen erről, a mélyen az emberbe drótozott, merő illúziónak bizonyuló boldogságkép és a prózai realitások feszítő ellentétéről szól. Dean (Ryan Gosling) és Cindy (Williams) kapcsolatának két fázisát, a felmenő és a lemenő ágat, a megszilárdulást és a széthullást ábrázolja a történet, méghozzá úgy, hogy folyamatosan keverednek egymással az idősíkok. A fabulaszerkezet és az információátadás módja így helyütt összezavarja a nézőt, s megnehezíti a dekódolást, de mindez nem öncélú: múlt és jelen tudatos egybesimítása csak hangsúlyozza azt, a keserű zárlatból is leszűrhető tételt, miszerint egy párkapcsolat tulajdonképpen nem áll másból, mint hadviselések sorozatából. Ugyanakkor Cianfrance nem egyszerűen egymásba montírozza a különböző szálakat, hanem következetesen és stílusosan kapcsolódási pontokat is teremt (az időugrásos vágásoknál a tér például gyakran a szereplő nézésirányának megfelelően változik meg).
A főként hideg, matt színekkel operáló képi világ érzékletesen illusztrálja a szorongásos hangulatot, legyen szó akár a kezdeti időkről, amikor a főhősök a közös harmónia megteremtéséért küzdenek, vagy a totális szétesés kiábrándító mozzanatairól. Sajnos éppen ez a Blue Valentine legnagyobb rákfenéje: a szerelmi viszonyt – legyen szó annak bármelyik stációjáról – csak borús siralomvölgyként, keresztútként képes láttatni. Az egész élményszerű, idősíkokra tördelt, akusztikusan és vizuálisan egyaránt stilizált elbeszélő forma erre a végső következtetésre fut ki, de ez – noha érzelmileg erősen stimulálja a nézőt, és nagyban hozzásegít, hogy azonosuljunk a rögrealizmustól szagló szituációkkal – a melankolikus románcnak (hogy a Király Jenő-i tipológiával éljünk) csupán egyetlen aspektusa. A melegséget sugárzó jelenetek szinte üvöltenek a további árnyalásért (talán a közös dal „fogantatásának” hálószobai szcénája a leginkább optimista, de az is orális szexbe fullad ahelyett, hogy a nyers külsőségek mögé világítva a jellemek belvilágáról mondana valamit); ehelyett a felek jobbára a testiség nyelvén kommunikálnak, de borongós héja-nászuk önmagában nem annyira izgalmas, hogy végig fenntartsa az érdeklődésünket.
Ennek ellenére az esküvői mámort a szakítóponttal összemosó, végső montázs gyomorszájon vág – a kertvárosi utcán ballagó, kislánya után intő Gosling és az örömittas friss házasok egymás mellé igazított képei családi apokalipszist vizionálnak. (Sőt, a nézőnek mindvégig az az érzése, hogy a fabula tere tulajdonképpen nem más, mint az egyik szereplő agya.) Cianfrance mindenesetre csalhatatlan jelét adta, hogy van stílusa, azonban akármennyire atmoszférikus is a dialógusokban kifejezetten szegény, jobbára képekkel mesélő Blue Valentine, a házasság (és egyáltalán: a párkapcsolatok) keresztútjáról nem árult el semmi olyasmit, amit Luis Buñueltől kezdve Mike Nicholsig egy sereg alkotó már el ne árult volna korábban.
