A házasság keresztútján

Derek Cianfrance: Blue Valentine

Derek Cianfrance saját élményekből született párkapcsolati drámája realista köntösben tálalja egy munkásosztálybeli szerelem fellángolását és kihűlését. A Blue Valentine fő erénye mégsem a témaválasztásból származik, hanem a markáns stílusban, az ötletes időkezelésben és az erőteljes színészi játékban keresendő – a nemek közötti hadviselés örök diskurzusához ugyanis vajmi keveset tesz hozzá a lassú ütemű, már-már rögeszmésen depresszív történetmenet.

Mivel a tipikusan díjszezonra pozicionált A király beszéde már kezdettől fogva nyereséges befektetésnek bizonyult a Weinstein Company számára, érthető okokból nem kívánták megosztani erejüket azzal, hogy másik produkciójuk, a Blue Valentine köré is ütőképes reklámkampányt szerveznek. Derek Cianfrance filmjét kissé mostohán is kezelték a fesztiválzsűrik és egyéb ítészi döntőbizottságok, de amaz a kezdeti közöny ellenére sem hullott a feledés porlepte pincéjébe, hiszen a kritikák már a Sundance Filmfesztivál óta az egekig magasztalták, és a női főszerepet alakító Michelle Williamst Oscar-díjra is jelölték teljesítményéért. Az alkotás a rendező eddigi főművének is tekinthető, hiszen már első darabja, az 1998-as Brother Tied óta érlelődött benne a gondolat, hogy „vászonra viszi” szülei ellentmondásokkal tarkított házasságát, mely – mint ismeretes – válással végződött, és ez a tapasztalat súlyos billogot nyomott az akkor még csak huszadik életévében járó Cianfrance-ra.

Kép a Blue Valentine című filmből

„A mítosz szerint, ha két ember házasságot köt, eggyé válik. Ez nem így van. Sokkal valószínűbb, hogy két és fél, három, öt, vagy még több lesz belőlük. A csalódás főleg azért oly nagy, mert a valóság egészen más, mint mindaz, amit belénk neveltek” – vallja már Fellini is, és a Blue Valentine is éppen erről, a mélyen az emberbe drótozott, merő illúziónak bizonyuló boldogságkép és a prózai realitások feszítő ellentétéről szól. Dean (Ryan Gosling) és Cindy (Williams) kapcsolatának két fázisát, a felmenő és a lemenő ágat, a megszilárdulást és a széthullást ábrázolja a történet, méghozzá úgy, hogy folyamatosan keverednek egymással az idősíkok. A fabulaszerkezet és az információátadás módja így helyütt összezavarja a nézőt, s megnehezíti a dekódolást, de mindez nem öncélú: múlt és jelen tudatos egybesimítása csak hangsúlyozza azt, a keserű zárlatból is leszűrhető tételt, miszerint egy párkapcsolat tulajdonképpen nem áll másból, mint hadviselések sorozatából. Ugyanakkor Cianfrance nem egyszerűen egymásba montírozza a különböző szálakat, hanem következetesen és stílusosan kapcsolódási pontokat is teremt (az időugrásos vágásoknál a tér például gyakran a szereplő nézésirányának megfelelően változik meg).

Kép a Blue Valentine című filmből

A főként hideg, matt színekkel operáló képi világ érzékletesen illusztrálja a szorongásos hangulatot, legyen szó akár a kezdeti időkről, amikor a főhősök a közös harmónia megteremtéséért küzdenek, vagy a totális szétesés kiábrándító mozzanatairól. Sajnos éppen ez a Blue Valentine legnagyobb rákfenéje: a szerelmi viszonyt – legyen szó annak bármelyik stációjáról – csak borús siralomvölgyként, keresztútként képes láttatni. Az egész élményszerű, idősíkokra tördelt, akusztikusan és vizuálisan egyaránt stilizált elbeszélő forma erre a végső következtetésre fut ki, de ez – noha érzelmileg erősen stimulálja a nézőt, és nagyban hozzásegít, hogy azonosuljunk a rögrealizmustól szagló szituációkkal – a melankolikus románcnak (hogy a Király Jenő-i tipológiával éljünk) csupán egyetlen aspektusa. A melegséget sugárzó jelenetek szinte üvöltenek a további árnyalásért (talán a közös dal „fogantatásának” hálószobai szcénája a leginkább optimista, de az is orális szexbe fullad ahelyett, hogy a nyers külsőségek mögé világítva a jellemek belvilágáról mondana valamit); ehelyett a felek jobbára a testiség nyelvén kommunikálnak, de borongós héja-nászuk önmagában nem annyira izgalmas, hogy végig fenntartsa az érdeklődésünket.

Kép a Blue Valentine című filmből

Ennek ellenére az esküvői mámort a szakítóponttal összemosó, végső montázs gyomorszájon vág – a kertvárosi utcán ballagó, kislánya után intő Gosling és az örömittas friss házasok egymás mellé igazított képei családi apokalipszist vizionálnak. (Sőt, a nézőnek mindvégig az az érzése, hogy a fabula tere tulajdonképpen nem más, mint az egyik szereplő agya.) Cianfrance mindenesetre csalhatatlan jelét adta, hogy van stílusa, azonban akármennyire atmoszférikus is a dialógusokban kifejezetten szegény, jobbára képekkel mesélő Blue Valentine, a házasság (és egyáltalán: a párkapcsolatok) keresztútjáról nem árult el semmi olyasmit, amit Luis Buñueltől kezdve Mike Nicholsig egy sereg alkotó már el ne árult volna korábban.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó