A kezdeti gondok ellenére az összeolvadás igen kedvezően festett, hiszen az egyesülést megelőző évben a mérleg másik oldalán helyet foglaló 20th Century Pictures még kitermelt egy Oscar-díjra jelölt produkciót, mely a paktumot követően lépéselőnyhöz jutatta a korábbi üzleti stratégiát felülbíráló vezetőket.
Az Alfred R. Werker rendezésében készült House of Rothschild a híressé vált família diadalmas felemelkedésének ármányokkal tarkított történetét dolgozza fel. Bár a produkció alapvetően egy szellemes monológoktól fuldokló heroikus sikersztori, a helyenként kissé negédesbe forduló atmoszférát szerencsésen ellenpontozza Boris Karloff gépiesen szigorú arcéle és szúrós akcentusa, de a peckesen tenyérbemászó George Arliss szemöldökvonogatása is kétség kívül figyelemre méltó. A mitikus pénzemberek nagy volumenű eposzának tárgyalása azonban nem kizárólag akadémiai jelölése okán releváns. Az aranyszobrocskára való felterjesztésnél talán sokkal jelentősebb az a technikai újítás, ami – ha csak szerényet is, de – maradandó helyet biztosított Werker munkájának a korszakalkotó mozgóképes alkotások között. Ez pedig nem más, mint az utolsó jelenetben alkalmazott új típusú Technicolor eljárás, mely a színek szinte teljes spektrumát elérhetővé tette a filmesek számára. Az egyesülés szempontjából ez már csak azért sem elhanyagolható, mert a Fox Film Corporation is kísérletező alkotói attitűdről volt híres, egy hasonszőrű üzlettárs így igencsak jövedelmező szimbiotikus kapcsolatot ígért.
Hulló csillagok
A 20th Century Fox kevés színészt tartott magánál hosszabb ideig, a vállalat útját sokkal inkább a hulló csillagok szegélyezték, akik pár évnyi tündöklés után végül a feledés homályába vesztek. A fúziót követően a vezetőség kénytelen volt szembesülni a szomorú ténnyel, miszerint kifogytak a sztárokból. A stúdió aduásza, a jellegzetesen amerikai humorú Will Rogers repülőgép-baleset áldozata lett, Janet Gaynor népszerűsége pedig a harmincas évek közepére erősen megcsappant. A Fox sztárgyára azonban nem állhatott le, azonnal toborozni kellett. Miután Spencer Tracy-től megváltak alkoholproblémái miatt, a korcsolyázás egykori csillaga, Sonja Henie, a pályáját énekesként kezdő Alice Faye, és a legnagyobb büszkeségként számon tartott Shirley Temple lettek a vállalat üdvöskéi. Így bár a stúdió továbbra is szinte minden évben végigzongorázta a teljes műfaji skálát, a harmincas évek legjövedelmezőbb produkciói a musicalek és a melodrámák közül kerültek ki.
A zsánerfilmek a 20th Century Fox-nál is szalagon készültek, jóllehet a műfaj bevett paneleit gyakran színesítette az alkalmazott színész sajátos tálentuma. Ennek egyik legszembetűnőbb példája a korábban említett norvég korcsolyacsillag, Sonja Henie, aki háromszoros olimpiai bajnokként több filmben is kamatoztathatta tehetségét. Olyannyira sikeresek voltak a rövidszoknyában tovasuhanó északi szépséget szerepeltető alkotások, hogy az évtized második felében egy egész csokor korcsolyázós-romantikus filmet dobott piacra a vállalat. Legyen bár ünnepelt sztár a Madison Square Gardenben (One in a Million), vagy egyszerű síoktató Svájcban (Thin Ice) a babaarcú szőkeség kecses mozdulatai és szívmelengető szerelmi afférjai nézők ezreit vonzották a filmszínházakba. Alice Fay a hangjával bódította el a tömegeket, így a filmek gyakran bugyuta szüzséje felett is elsiklottak a rajongók. Bár Fay a revük és bárok világából csöppent a mozgóképes gyűjtőbe, hollywoodi karrierje mégicsak a Broadway-re összpontosult, azaz inkább annak a 20th Century Fox stúdiójában felépített díszletére. A meggyőzésre váró producerek, az éhhalál felé sodródó szövegírók és az ármánykodó irigyek között lavírozó dalospacsirta sikertörténete minden alkalommal tuti befutónak számított, és bár hírneve a negyvenes évek közepére jócskán megkopott, a mai napig igen előkelő helyet foglal el a stúdió sztárjainak sorában.
Az amerikai film máig egyik leghíresebb gyereksztárja, Shirley Temple is a Fox Filmnél kezdte pályafutását, és az összeolvadás után is a vállaltnál maradt. A babáiról, lenyűgöző arany fürtjeiről, bájos mosolyáról, és kiváló énekhangjáról híres színésznő nevével fémjelzett alkotások 1935-től négy éven keresztül vezették a bevételi listákat, Temple kisasszony a vállalat első számú, aranytojást tojó tyúkja lett. Mivel színészi kvalitása igen szerteágazó volt, azaz fent említett kolléganőivel ellentétben nem egyetlen készség köré koncentrálódott, szerepei is változatosabb összképet adtak. Ugyanúgy megállta a helyét az édesbús családi drámákban (The Little Colonel, 1935; Curly Top, 1935), mint a kevesebb komikus felhanggal operáló kalandfilmekben (Susanna of the Mounties). Temple sem kerülhette el azonban a gyerekszínészek végzetét: a pubertáskor egyszeriben megálljt parancsolt a kislány szárnyalásának.
Zanuck persze most is résen volt. Már rögtön az új évtized kezdetén a stúdióhoz szerződtette a sokat tűrt Betty Grable-t, aki Alice Fay helyére ugrott be a Down Argentine Way című produkcióba, mely egy csapásra szupersztárrá avanzsálta a formás színésznőt, és biztosította a vállalat nyerő pozícióját, amíg Zanuck hazafias kötelességeinek tett eleget a második világháborúban. Therda Bara után Grable is egy újabb nőideál megteremtésével ajándékozta meg a munkaadóit, egy 1943-ban készült fürdőruhás képe hívta életre a pin-up lány eszményét, a szobafalak plakátjain és reklámanyagok tömkelegén visszaköszönő bombázó totemét. Leghíresebb és legjövedelmezőbb filmje az 1947-es Mother Wore Tights volt, melyben a sármos Dan Dailey-vel egy előadóművész házaspárt alakítanak. A film zenei teljesítménye több szinten is elismerésre került: a You do igazi slágerré nőtte ki magát, Anthony Newmann zeneszerző pedig egy Oscart is bezsebelt a filmben végzett munkájáért.
Munkahelyi kockázat
A vállalati összetételben történt kis változás után, mely a görög Spyros Skouras-t tette meg a stúdió vezetőjének (Zanuck továbbra is a pozíciójában maradt), a 20th Century Fox arculata is némileg átalakult. A pénztárdöntögető musicalek mellett több komolyabb hangvételű filmterv kapott lehetőséget a megvalósulásra. Elia Kazan többszörösen díjazott alkotása, az Úri becsületszó (Gentleman’s Agreement, 1947) az antiszemitizmus problémáját járja körül, a szintén Kazan rendezői tehetségét dicsérő Boomerang (1947) pedig egy sorozatgyilkossággal gyanúsított férfi ártatlanságának bizonyításáról szól. A fajsúlyosabb témák térhódításának köszönhette megszületését a Woodrow Wilson elnök életét megörökítő életrajzi film (Wilson, 1944), de az Alaszkáról szóló dokumentumfilm (Alaska, 1947) ötletgazdái is kétség kívül jól időzítették dolgozatukat. A Zanuck–Skouras kettős különösen nagy figyelmet szentelt az adaptációknak, olyan híres írók műveit transzformálták mozgóképpé, mint W. Somerset Maugham és Ben Ames Williams. Az új típusú filmek persze új típusú sztárokat követeltek, egy tárgyalótermi drámát vagy egy politikai krimit mégsem lehetett az agyonhasznált álomgyári tucat-arcokkal népszerűsíteni: Gregory Peck és Mark Stevens-féle színészek lepték el a Fox filmpalotáinak vásznait.
A televízió térhódításával járó veszteséget a 20th Century Fox sem úszta meg szárazon. Egy darabig még sikerült megtartania kiterjedt mozihálózatát, 1953-ben azonban kénytelen volt lemondani filmszínházairól. A stúdió hírnevéhez méltón a vezetőség ezúttal is a technikai fejlesztésekhez, a meglepetésszerű trükkökhöz nyúlt a vészhelyzet elhárítása érdekében. Miután a katódcsöves masinát csak a látvány fokozásával lehetett letaszítani a trónról, Skouras számára egyértelmű volt, hogy a vizuális élmény fokozása felé kell elmozdulni. A három kamerával és három vetítőgéppel dolgozó cinerama akkoriban már viszonylag elterjedt volt, így az elszánt filmes gárda a szemüveges 3D felülmúlását tűzte ki célul. Skouras szinte azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és még a stúdióra is jelzálogot vett fel, hogy a francia Henri Chrétien találmányát megkaparintsa vállalatának. Az anamorfikus vetítési eljáráson alapuló CinemaScope, mely szemüveg nélkül is biztosította a közönségnek az illúziót fokozó tér-élményt, hatalmas szenzáció volt, a termékbemutatás hálás feladatát beteljesítő A palást (The Robe, 1953), pedig kellően pátoszosra sikeredett ahhoz, hogy egy nagy adag teatralitással növelje a hatásfokot. A diadalmenet olyan grandiózus méreteket öltött, hogy Fox kijelentette, ezután minden filmet ezzel a technikával hoznak tető alá. A cég nem sajátította ki a találmányt, térítésmentes hozzáférést biztosított szinte az összes nagy stúdiónak, hamarosan az MGM, a Warner, a Universal és a Columbia is elkezdte gyártani saját CinemaScope filmjeit. A financiális megerősödés után a 20th Century Fox egy újabb összeolvadásra adta a fejét, és Robert Lipperttel kooperálva megalapították a Regal Pictures-t, ami az új technikai eljárást a B-filmekre is kiterjesztette.
A sztárcsinálás átka
William Fox sztárgyártó-stratégiája az ötvenes évek végén igencsak megbosszulta önmagát. Először Zanuck vesztett nagyot Bella Darvi színésznővel folytatott viszonyán, majd ez a rossz ómen az egész vállalkozáson végigsöpört. Az eredetileg Joan Collins főszereplésével készült Kleopátra-adaptáció volt az első nagyobb bukás. Egy felelőtlen ötlettől vezérelve Walter Wanger producer egymillió dolláros gázsit ajánlott Elizabeth Taylornak az ókori díva karakterének megformálásáért. A költségek egyre csak nőttek, míg a bevétel messze alulmúlta a várakozásokat. Az ikonikus Marilyn Monroe közreműködésével készülő Something’s Got to Give pedig a bukott csillag sztárallűrjei miatt igazi katasztrófa volt, hirtelen halála végül teljesen ellehetetlenítette a gyártás folytatását.
A sokasodó gondok végül a vállalat két vezetőjét, Zanuckot és Skourast is egymás ellen fordították. Skouras pánikba esett, hogy az egykor virágzó céget lefelé szálló ágban volt kénytelen látni, és elkezdte sürgetni Zanuck monumentális második háborús produkciójának, A leghosszabb napnak (The Longest Day, 1962) a filmre vitelét. Miután ez a filmterv Zanuck egyik legbecsesebb kincse volt, azonnal megorrolt kollégájára, egy értekezleten vezetésre alkalmatlannak nyilvánította, és fiát, Richard Zanuckot tette meg a cég irányítójának, míg saját magának egy aféle látens elnöki pozíciót tartott fent 1971-ig.
Az évtizedet meghatározó veszteséges projektek keltette anyagi gondok kiküszöbölését agresszív leépítésekkel próbálták enyhíteni, aminek sajnálatos módon a közel negyven éve futó Movietone Newsreel (a korábbi Fox Movietone Feature) is áldozatául esett. Bár a vállalat átállt az olcsóbb filmek gyártására (The Pleasure Seekers, 1964; Dear Brigitte, 1965) ebben az időben is készültek örökérvényű klasszikusok. Ez utóbbi csoportot erősítette az Athony Quinn főszereplésével készült Zorba, a görög (Zorba, the Greek) vagy Julie Andrews halhatatlanságát szavatoló A muzsika hangjai (The Sound of Music, 1965) mely minden idők egyik legsikeresebb musicaleként vonult be a filmtörténelembe.
Az egyre idősödő Zanuck még megvárta a Hello, Dolly (1969) című nagy volumenű zenés produkció végjátékát, majd végleg elköszönt a továbbra is ingatag lábakon álló vállalattól, hogy Dennis Carothers Stanfill és Alan Ladd, Jr. vegye át a gyeplőt. Az ambiciózus páros kiváló üzleti érzékének köszönhetően a 20th Century Fox kiterjesztve hatáskörét és bevételét szakmán kívüli forrásokból megerősítve hamarosan talpra állt, és a hetvenes évek végén minden addigi sikerét túlszárnyalta. A mozikba került a Csillagok háborúja.
